2018. febr. 7.

Arányok

Az jutott eszembe ma, hogy azért lehet, hogy mégis jó szolgálatot tenne mindannyiunknak, ha lenne valami hasonló számláló rajtunk, mint a Lopott idő című filmben. Már csak azért is, mert magamon abszolút azt érzem, hogy az energiám, és az időm  kilencven százaléka arra fordítódik, hogy a munkámmal és a mindennapi élethez feltétlenül szükséges dolgokkal fogy el. A fennmaradó tíz százaléknyi idő marad egy-egy napból az alvásra, és az egyéb feltöltős dolgokra.
Ez az arány évről évre nagyobb a munka, és itthoni munka javára, és nem marad idő semmire sem. Ijesztő, hogy úgy telnek el a napok, a hetek, és a hónapok, sőt.. évek is, hogy egyre kevesebb az a dolog, ami a jó része mindennek.
Azt nem mondom, hogy felesleges energiapazarlás, mert nyilván a munkánk és az itthoni munkánk is szükségesek ahhoz, hogy lehessen más. Csak valahogy átestünk a ló túloldalára ezzel kapcsolatban, nem?
Azt látom, hogy mindannyiunkból egyre többet és többet követelnek a munkánk során, folyamatosan teremtik elénk azokat a helyzeteket, amikkel azt sugallják, hogy jobb lesz, ha még ezt és ezt megcsinálod, közben meg mire elérjük, addigra már újabb helyzet vár ránk, ami újabb kihívást jelent. Az az összeesküvés elmélet része, ha azt mondom, hogy a mi generációnknak ez az, ami a gyerekeinknek az iskola. Mert addig, amíg így csináljuk, nincs időnk gondolkodni, nincs időnk arra, hogy beszélgessünk egymással, és esetleg valaki más megvilágításba helyezzen bizonyos dolgokat.
Nem hiszem, hogy lehet ebből kitörni már, mert ez most már el van rontva rendesen, de azért azt a reményemet nem adom fel, hogy legalább a saját mikrovilágomban képes leszek ezen az arányon javítani. Már azzal is elégedett lennék, ha mondjuk 70 százalékra csökkenne az a mostani kilencven, mert az ugye azt jelentené, hogy a mostani tíz felkúszik harmincra. Az meg már egészen jó aránynak tűnik.

1 megjegyzés:

  1. Eléggé időszerű az én szempontomból is az, amit feszegetsz a posztban. Tudatában voltam az elmúlt egy-két évben, hogy bár inog ez is, kopott az is, feleslegesen bosszantó a munkámban, mégis az, hogy az esetek kb. 90%-ában időben el tudtam jönni, és mondjuk a 70%-ában ki is tudtam az agyamból a negatív hatásokat mosni, eléggé felszabadító érzés volt (mondjuk a korábbi munkahelyemhez képest, bár azt meg szerettem eléggé). Ettől még persze ott van a házi munka és a munka utáni egyéb teendők sora, de azt már valahogy másképp, de mégis magának csinálja az ember - és ettől kicsit könnyebb, nem?
    Igen, valahogy tendencia ez, hogy mindig nőnek a munkahelyi terhek, és valahogy mindig nehezebb lesz, mintha több lenne a munkamennyiség, pedig nem igazán indokolja semmi.

    VálaszTörlés