Gratulálok, Nemes Jeles László!

Csak arról írok ma, hogy milyen jó érzés is volt még nekem is, kis tízmilliomodik senkinek, hogy egy magyar film Oscar díjat nyert. Büszkén néztem a videót arról, ahogy Nemes Jeles László átveszi a szobrocskát, és próbáltam elképzelni, milyen érzés lehet. Fogalmam sincs róla nyilván, mert honnan is lenne? De azért megpróbáltam elképzelni, na.. bár azt hiszem, ott és akkor még igazán fel sem fogta. Az majd napok múlva jön csak, amikor leülepedik benne az a rengeteg adrenalin, amit ott kapott, amikor kicsit hétköznapibbá válik majd minden, és az a szobor mégis ott lesz.
Gondolom akkor lesz majd ő igazán büszke és elégedett, hogy minden, ami valaha csak álom volt számára, szorgos és kitartó munkával, kitartással oda juttatta őt, hogy ma az egész nemzet virtuálisan az ő kezét szorongatta, az ő vállát ütögette, és az egész világ megismerte a nevét, az arcát.. és a filmjét.
Elképesztő..
Nagyon kíváncsi vagyok a filmre, alig várom, hogy megnézhessem majd.

Újratervezés

...többszálon fut nálunk mindig, minden. Szépen, lassan futnak be az árajánlatok a különböző mesterektől, lassacskán végre elkészül az a térképmásolat is, amire várunk.
Az árajánlatoktól többször is padlót fogtam már. Balázs kicsit realistább, mint én, így ő angyali nyugalommal jegyezte fel az adatokat az erre szolgáló mappába, míg én csak morogtam, dohogtam, ilyeneket, hogy "ezt nem hiszem el", meg hogy "most tényleg ezért kér el ennyi pénzt?". Az eddigi árajánlatokból azt szűrtűk le, hogy nem jól kalkuláltunk, nem lesz elég a pénz, amit kértünk.
Több verzió is van a megoldásra (mert mint mondtam, mindig többszálon fut nálunk minden):
-változtatunk a hitelösszegen
-nem mindent bízunk "szakemberre"
-valamiről lemondunk.

A harmadik verziót elég hamar lefújtuk, mert minden, amit elterveztünk, fontos nekünk. Annyira sokat agyaltunk a végleges verzión, hogy most már teljesen a mienk, a szívünkhöz nőtt, kell nekünk. A másik két verzióból még bármelyik "játszhat", meg az is lehet hogy mindkettő.
Bárcsak izgatott lennék inkább ettől, mint kicsit lesokkolt...

U.i. Megmondom a gyerekeimnek, hogy kőművesek, ácsok, és fűtésszerelők legyenek...

A világról

Annyira fura lett az egész világ.. annyira nem is érzem jól magam benne, mint már régen nem. Mindenhonnan a különféle összeesküvés-elméletek özönlenek az emberre, és nem győzi kapkodni a fejét, és gondolkodni, hogy vajon ki is, mi is az, aminek még hinni lehet, vagy amiben bízni lehet. Nem akarom elhinni, hogy a világ ennyire gonosz, mint amennyire annak tűnik ezzel a sokféle információval. Mert ugye hallható-olvasható, hogy a gyógyszeripar gonosz, galád módon csak betegebbé teszi az embert, az élelmiszeripar szintén, és gyakorlatilag alig van olyan élelmiszer, amire még ne kiabáltak volna kígyót-békát. De igaz ez bármilyen nézetre, vagy hitvallásra, mert biztos, hogy valaki azonnal meg tudja kérdőjelezni, és hülyének kikiáltani. Mindegy, hogy politikáról beszélünk, vagy focicsapatról, vagy akár csak emberi kapcsolatokról, mindig az van, hogy a másik okosabb.
Egyre nehezebben fogadom be ezeket. Távol akarom tartani magamtól, de nem nagyon lehet, mert ugye jelen vagyok ebben a világban, és élem a mindennapjaimat. Szuperérzékeny radarjaim ugyan már kevésbé működnek szuperül, és sokkal inkább vagyok fásult és beletörődő, mint harcos és elszánt, de azért még mindig pislákol valami halvány reménysugár bennem, hogy nem marad ez így. Annyira igyekszem legalább a saját világomat kicsit szebbé tenni, de mindig azon kapom magam, hogy már túlnőtt rajtam ez a minden... és bezárt magába, szorosan fogva tart, és csak húz, egyre mélyebbre. Kevés dolog tud már igazi örömet okozni, és kevés dolog tud megríkatni. Közömbössé váltak régen fontos dolgok, és ez megijeszt.
Akarnám a változást, akarnám, hogy valami történjen, legyen szebb, és jobb legalább ez a kis valami, ami itt van körülöttem, de minél jobban akarom, annál kevésbé megy.
Ráadásul megőrülök tőle, hogy bármilyen lépcsőn indulok is el, mindig azt a  képet látom magam előtt, hogy le fogok esni. Biztos van valami összefüggés a kettő között, de nem jövök rá, hogy mi.

Nem én vagyok

Nem vagyok túl jókedvű és pozitív ma sem. Patrik nincs jobban, hétfőn vissza kell még mennie, ha addig sem javul, mert akkor mennie kell röntgenre is. Még este is lázas volt, nem tudom, vajon történik e valami kis csodaféleség hétvégén..
Ha meg már hétvége.. hát attól sem vagyok boldog, hogy mindkét hétvégi napon megy Balázs dolgozni. Nem így képzeltem.. egy csomó minden miatt nem, de már minden mindegy, mert így lesz.
De majd kialszom magam ma éjjel, és hátha holnap sokkal jobb kedvű, és sokkal pozitívabb is leszek.

Aggódom

Valamiért mindig, alapjáraton is. De most leginkább Patrikért, aki nagyon-nagyon nincs jól. Már hétfőn hazajött a suliból, hőemelkedése volt, fájt a torka. Kedden az orvos írt neki antibiotikumot, és megállapította, hogy heveny mandulagyulladása van, a hétre kiírta. Azóta pedig csak fekszik, és fekszik, és gyakorlatilag mára sz.rabbul van, mint a hét elején. Rettenetes köhögés is kínozza, még a mellkasa-légcsöve is "ég" közben. A nap nagy részét átalussza, alig eszik, még egy gúnyos poént sem eresztett el a héten.
Holnap visszamegy a dokihoz, anyai utasításra, mert szerintem már jobban kéne lennie az antibiotikumtól, és így, hogy épp az ellenkezője történik, nyugodtabb lennék, ha látná a doki.

Most azért már tényleg lehetne tavasz.. jövő héten március van.. semmi szükség már erre a hidegre, meg esőre..

Gyorsan

Kár, hogy nekem nem igazolja senki a szökőnapot.(bár az ugye hivatalosan a mai nap.. ami elég nonszensz, mert február 24-e minden évben van)  Mert igazán ellennék én is itthon a gyerekekkel, akik mázlisták, mert naná, hogy itthon lesznek. Nem mindenki, elvben, mert Patrik megy (legalábbis ma még úgy van, de ez változhat annak fényében, mennyire lesznek bevállalósok az osztálytársai). De a két kicsi itthon lesz. :) Hehe.. vicces, ahogy Eriket, aki lassan a hóna alá vág engem lekicsizem.. azzal a negyvennégyes lábával pedig nem mondható kicsinek. :D De attól még.. :D

Ma délután elrontották a hetem további részét, mert már mégsem dolgozunk együtt Balázzsal, ő délutános lesz. Pedig olyan jól elterveztem, hogy milyen jó is lesz a hét...
Na sebaj, lesz még majd hétvége is ezen a héten is. :)
A könyvtárban töltött fél óra azért vigasztalóan hatott rám, bár ahhoz, hogy igazán jó legyen, holnap is mennem kéne. :D

Dolgokról

Méghogy a tárgyaknak nincs lelkük.. sosem hittem ezt el. Még ha nem is olyan értelemben vett lelkük van, mint nekünk, embereknek, azért ott van bennük is az energia, amitől működni tudnak. Azt meg tudjuk, hogy az energia folyamatosan termelődik, vagy épp lecsökken. Attól függ, mennyi energiát tudunk éppen oda "irányítani". Nagyon végletekig leegyszerűsítve valahogy így gondolkodom én a világról..
Ezt az elméletemet látszik igazolni, ahogy búcsúzkodik tőlünk a lakásunk. Ahogy vonjuk el az energiát, ami eddig benne volt, úgy mennek szépen, lassan tönkre a dolgok benne. Először ugye a mosogatógép, ami azóta sem működik, hiába vettünk hozzá másik lefolyócsövet. Majd most a kávéfőző is megadta magát, és már nem csak annyiban merül ez ki, hogy nem főzi ki a kávét, mert vízköves, hanem egyszerűen be sem lehet kapcsolni. Igaz, már hetek óta csak úgy működött, hogy ha főztem vele a kávét, bedugtam, bekapcsoltam, ha meg végzett, akkor kikapcsoltam-kihúztam, mert ha áram alatt volt, akkor folyamatosan fűtötte magát. Jó, hát szép, hosszú élete volt, nem lehet rá egy szavam sem.
Egyébként ez a két "tárgy" az, amiről egészen biztosan kijelentettem, hogy másik lesz belőle a másik lakásban. Gondolom, megsértődhettek rendesen...

A vírusokból és az esőből pedig nagyon elegem van. Roland második hete van itthon, és nem merem elkiabálni még, hogy mintha talán már jobban lenne egy kicsit. Patrik három hét alatt másodszor beteg, az előzőnél "csak" a torka fájt, most fáj is, köhög is, és láza is van. Meg fekszik egész nap. Erik is köhécsel, de ő sokkal inkább azért, mert úgy gondolja, neki is járna egy kis betegállomány, ha már a tesói itthon vannak. Még kitartunk...
Itt lenne az ideje, hogy süssön a nap hét ágra, heteken, hónapokon keresztül. Elég ebből a szürkeségből, és az örökös esőből.

3 év

Pont három évvel ezelőtt mentem először dolgozni a mostani munkahelyemre, gyomorgörccsel, félve, de tele bizakodással, és akkora elszántsággal, mint még soha.
Ma azért már nem így mentem be... :) Ott van mögöttem az a háromévnyi rutin, amivel nap, mint nap megteszem ezt az utat, már csukott szemmel is odatalálok bárhova, pedig három évvel ezelőtt rettegtem, hogy el fogok tévedni, és soha többé nem jutok ki onnan.
Sok minden történt a három év alatt, szerencsére sokkal több jó dolog, mint amennyi rossz, és emiatt könnyű szívvel mondom azt, hogy szeretem a munkámat. Szerettem az elmúlt három évet is, még akkor is, ha bizony voltak olyan napok, amikor azt kérdeztem magamtól, hogy mit keresek én itt? Rengeteg embert ismertem meg, rengeteg emberrel kerülök naponta kapcsolatba. Sokat tanultam magamról, másokról, sokat fejlődtem egy csomó mindenben, más dolgokban meg visszafelé.. Még mindig imádom azokat a napokat, amikor együtt megyünk és együtt jövünk Balázzsal, mert az mindig ad egy plusz jót annak a napnak. (ő nem mindig gondolja így szerintem, amikor hajnalban húsz percig engem kelteget)
Úgy érzem, vannak, akik egészen közel kerültek hozzám, és úgy érzem, vannak, akiknek fontos vagyok. És úgy érzem, számítanak a munkámra, és el is ismerik azt.
Mit mondhatnék még? Jó döntés volt.. ;)

Mély sóhaj

Most egy pár napig nem akarom senkinek sem elmagyarázni, hogy "ezt a falat elbontjuk, és majd ott lesz egy másik...és ez helyett az ajtó helyett nem lesz semmi, ezt csak szűkebbre kell venni, amott meg majd lesz egy erkélyajtó." Kicsit besokalltunk délutánra a szakemberekből, mert itt járt mindkét Laci, egy Gyuri és egy Krisztián is. Úgyhogy négyszer mentünk végig ugyanazon... csak kicsit más megközelítésekből. Hát.. mit mondjak.. nem tudom (talán jobb is) mi vár még ránk, de már ez is fárasztó volt.
Majdnem sírva is fakadtam, amikor a tükörbe nézve tudatosult bennem, hogy nem halogathatom a hajfestést, meg kell csinálni... ha nem, akkor hét közben kell valahogy besuvasztanom, de azt eléggé képtelenségnek éreztem. Mindegy, túl vagyok rajta.

Azon gondolkodom, honnan is kell nekiállnom a lakás kiürítésének. Első körben a két szobát kell csontra kipakolni. Fincsi lesz...

A véletlenekről

Megkezdtük az árajánlatok kérését, így aztán mostanában majd egymásnak adják a kilincset a mindenféle szakemberek, hogy megnézzék, felmérjék, hümmögjenek, és aztán majd kalkuláljanak egy árat az általuk kínált munkára.
A véletlen úgy hozta, hogy a hétvégén beszéltünk két víz-fűtésszerelővel, két kőműves-burkolóval, és két áccsal is. Ez még nem véletlen, mert eléggé tudatosan beszéltünk velük. Az már igen, hogy mindkét fűtésszerelőt Gyurinak hívják Mindkét kőművest Krisztiánnak, és mindkét ácsot Lacinak. :D
Amikor ezt így összegeztem magamban, jól rá is csodálkoztam, hogy ezt aztán sikerül összehozni. :D Ha minden jól megy,  szinte minden szakember még a hétvégén megnézi, az egyik Gyuri már volt itt ma reggel, és roppant jó benyomást tett ránk, mert tűpontosan érkezett, egyetlen felesleges kérdése sem volt, értette, hogy mit szeretnénk, tett javaslatot. A másik Gyuri talán holnap érkezik, de erről még majd beszélünk telefonon.
A két Laci is holnap jön, még lehet, hogy úgy járunk, össze is találkoznak. De nem, azért erre majd figyelünk, és ha Laci 1 bejelentkezik, akkor majd Laci 2-t felhívom, hogy kicsit később jöjjön.
És az egyik Krisztián is holnap délutánra ígérte magát, a másik csak a jövő hétre...

Azt még nem tudom, hogy a villanyszerelő-jelölteket hogy fogják hívni.. :D Remélem nekik is valami egyen nevük lesz, már csak az egyszerűség kedvéért. :D :D

Van net

Most meg nincs kedvem írni. :D Ez a mai hideg és végtelensok eső nem volt rám jó hatással. És még nagyon sok munkám is volt.
De mindegy.. holnaptól hétvége. :)

Nincs net

A belassított mobilnetről blogolni meg nem annyira jó móka, de azèrt azt mindenkèppen el kell ma mesèlnem, hogy átvehettem a hatóságis nőtől a vègzèst, amire vártunk. Milyen jól tettem, hogy hètfőn felhívtam. :)
Ès rájöttem arra is, hogy kell a telefonra lementeni kèpet a netről....a gyerekeim tutira megszakadnának a röhögèstől, ha ezt most olvasnák, mert nekik ugye mi sem termèszetesebb.

Minden oké

Azt hiszem, ez az a válasz, ami bármire jó. Mert kérdeznek valamit, mondhatom, hogy minden oké, és nincs több kérdés. Akkor is válaszolhatom, ha épp nincs kedvem válaszolni, vagy még további kérdéseket generálni, vagy simán csak nem akarok valamit elmondani. Ilyenkor jön a jól bevált "minden oké", és a kérdező meg is nyugszik. :)

Na, ez a mai nap egy ilyen minden oké nap volt.

Elveszve

Világéletemben optimista és pozitív beállítottságú ember voltam. Az a fajta, aki minden baj esetén azonnal talál valamit, amiben meg lehet kapaszkodni. Az a fajta, aki mindenkinek tudott vigaszt nyújtani, és más megvilágításba helyezni a dolgokat.
Most egy kicsit elvesztem a saját optimista világomban, mert épp annak nem tudok elég pozitív dolgot adni és mondani, akinek pedig mindig is a legjobban szerettem volna. A szemem előtt válik a helyzet egyre kritikusabbá, és nemhogy őt nem tudom kirángatni belőle, még azon kapom magam, hogy én is zuhanok utána.
Tudtuk, hogy nagy ez a fa, amibe belevágjuk a fejszénket. Tudtuk, hogy ekkora fával még sosem volt dolgunk. Tudtuk azt is, hogy nehéz lesz, rengeteg idegeskedéssel, utánajárással, munkával, és lesz egy csomó lemondás is menet közben.
Arra nem számítottunk, hogy épp a kezdet lesz ennyire nehéz és lélekölő. Csak toporgunk egy helyben, várunk, várakozunk, újra és újra intézkedünk, aláírunk, sóhajtunk egyet, vagy épp nyelünk. Nem okolunk senkit és semmit, nincs szemrehányás sem. Csak épp közel két hónapnyi sorozatos "pofán vágások" után már lassan semmi sincs.
Vagyis de.. egy jó nagy pofán vágás.. a kapu képében, ami ma hajnalban a tolató autónk elé csukódott. Egy új visszapillantó tükör, egy kis üveg, és egy bal első ajtó újrafényezés lett az eredménye. Cseppet sem felemelő tapasztalás.
Azt szeretném, ha léphetnénk már egy olyan igazit előre.. attól majd újra erőre kapunk. És ha majd a nap is sütni fog már, talán az életkedvünk is visszatér.

U.i.: Holnap már megyek dolgozni. A csütörtököt alkudtam le szerdára, szigorúan megígérve, hogy semmiképp nem ázok meg akkor sem, ha esik az eső. És nem lumbágó..inkább sérv-kezdet. :( (namajd eltüntetjük)

Jellemző

Annyira tipikus mindkét eset, hogy igazából jó lenne sírásig röhögni rajta.. ha egyébként nem lenne roppant elkeserítő. (természetesen a két eset csak és kizárólag nálunk tipikus, bármilyen hasonlóság bármelyik városban lévő emberekkel csupán a véletlen műve lehet)

Telefonáltam ma a földhivatalba, gondoltam, csak megérdeklődöm, hogy áll az a rajzolás, amihez három hete beadtunk minden szükséges papírt, aláírtuk, befizettük az illetéket, stb. stb. A földhivatalban a fiatalember roppant segítőkész volt (mint eddig bármikor), kérte a helyrajzi számot, és már nézte is.. és mondja, hogy hát itt aztán még széljegyzet sincs, addig meg aztán egészen biztosan nem lesz jogerős, marad a záradékolt változat (az meg ugye a banknak nem elég). Érdeklődjek a műszaki osztályon akkor, hogy hol késik a határozat, ami kell a széljegyzethez... (ez egyébként önmagában is komikus a huszonegyedik században, hogy ezek az ügyek nem futnak össze azonnal egy rendszerben, de mindegy). Hívom a hatósági osztályt, először nem veszik fel.

Közben elviszem a legkisebb gyereket a gyerekorvoshoz. Bemegyünk, kérdezi, mi a panasz. Elmondom, hogy tegnap reggel kruppos köhögéssel ébredt, majd aztán egészen harminckilencig felment a láza, bár a kruppos roham elmaradt. Ma még nem volt láza, de köhög, és fáj a torka, meg a hasa. Erre gyereket felfekteti a vizsgálóra, és matat a szekrényében valamit. Majd egymás után háromszor megnézi a torkát, és közli, hogy "CPU mening. neg. vírusos torok" Gyerek már majdnem kiröhögi,amikor harmadszor is elhangzik (elfelejtette, hogy már megnézte), így gyorsan elfordulok, ne tudjon rám nézni.. Még megnyomkodja a hasát, és megállapítja, hogy "Vírusfertőzése van, a héten maradjon itthon, igyon sok meleg teát, protectis juniorból kaphatna 2*1-et, szopogasson strespsis tablettát, és diétázzon, ne egyen fűszereset, zsírosat." Na, ez szó szerint így hangzott a múlt héten is. (meg tavaly is, meg azelőtt is). Mindegy, igazolás megvan, mehetünk.

Otthon újra hívom a hatósági osztályt. Ezúttal felveszik. Bemutatkozom, elmondom, miért telefonálok, mire egy kis csend után közli velem a nő, hogy "Hát azt nem volt időm megcsinálni." Döbbenetemben visszakérdeztem, hogy "Tessék?" Mire elismételte ugyanezt, és még hozzátette, hogy továbbképzésen is voltam. "De most elővettem a papírját, és megpróbálom a héten megcsinálni. " Megpróbálja.. :D Hát tudtam volna cifrát mondani. Meg kell írni egy nyomorult határozatot, ráadásul nem is azt fogja kiadni, amiért kifizettette velünk a kétszer tízezer illetéket, de már nem is érdekel ez a része, csak csinálja..
Ez a nem volt időm azért kivágta nálam a biztosítékot.. mert na.. hát ez a munkája, bakker. Tán csak munkaidőben lehetne ideje a munkájára, vagy mi. És tudom, hogy nem a mi ügyünk az egyetlen, amivel foglalkozik, de amikor itt volt, azt mondta, még azon a héten meglesz.. ehhez képest két hetet vártam, mielőtt felhívtam.

Úgyhogy.. az ilyen teszetosza és nemtörődöm emberek miatt ilyen nehézkes minden.

Nem csak Valentin

.. és még nem is csak Bálint napja van ma, bár kétség nem fér hozzá, hogy ők a legnépszerűbbek ezen a napon az egész világon.
Van azonban ilyenkor az Epilepsziások napja is, akiknek épp Szent Bálint a védőszentje. Sok minden forgott a fejemben velük kapcsolatban ma, amit majd egyszer biztosan szavakba is fogok önteni.
Mi stílszerűen "ünnepeltünk" ma.. az egész nap a számolásról, és méricskélésről szólt. :) Nincs ezzel baj, mostanában sokszor lesz ez így.. kicsit vicces volt, amikor este eszembe jutott, hogy mások romantikus vacsorára mentek, mi a tetősíkablakokat és az ezekhez való "tartozékokat" nézegettük. :D Hihetetlen összegeket el lehet költeni ablakra. :D
 Közben lázat csillapítottunk, mert Roli sem úszta meg betegség nélkül, ma délutánra 39 fokos lázat sikerült már produkálnia. :( De így akkor talán most már körbeér a mindenféle nyavalya, mert mindannyian voltunk/vagyunk már itthon valamivel. (abba bele sem merek gondolni, mennyien lesznek a gyerekorvosnál holnap)

Ilyen még nem volt

.. és nem is olyan nagy baj ez, mert tökéletesen meg is lettem volna e nélkül a tapasztalás nélkül. Úgy esett, hogy ahogy kiszálltam ma anyámék kocsijából (suzukijuk van), éreztem, hogy belenyilallt a derekamba(?), vagy forgómba, vagy nem is tudom mi az ott. Abban a pillanatban a térdemig lezsibbadt a lábam, de aztán azért tudtam menni, meg ilyenek, gondoltam, oké, biztos rosszul fordultam, vagy ilyesmi, majd elmúlik. Még a következő fél órában nem idegesített, bár fájt. Aztán - miután a nap további részében- hol jobban, hol kevésbé fájással jelen volt, és továbbra is egészen a térdemig éreztem, már egy kicsit idegesített.
Aztán teregetés után este megemeltem a ruháskosarat a már tiszta ruhákkal, és onnantól vége volt a világnak. Egy lépést nem tudtam tenni vele, és még magamat cipelni is épp elég. Iszonyatos fájdalom van ott, és megy végig lefelé. Röhejes, ahogy bicegek, kínomban én is csak röhögtem.. pedig sírni tudnék inkább.
Úgy terveztem, hogy holnapra már kutya bajom sem lesz, és a hétfő-kedd már csak a regenerálódásról fog szólni, szerdán pedig gyógyultan-pihenten megyek dolgozni. Úgyhogy holnap reggel úgy kell felkelnem, hogy kutya bajom sincs, és nincs semmiféle nyilallás, meg sántikálás..
Amúgy ez a lumbágó? Vagy mi ez?

Csok

Bármilyen hihetetlen is, úgy tűnik, mi most is kimarad(t)unk abból a körből, akik részesülhetnek a családok otthonteremtési kedvezményéből. Pedig családunk is van, otthont is teremtünk, tudunk igazolni folyamatos munkaviszonyt, nem tartozunk semmilyen közteherrel, nem vagyunk büntetett előéletűek, van három gyerekünk, és mégsem.. Legalábbis minden előzetes tájékozódásunk alapján ez jött le.
Sokan vannak, akik nem hiszik ezt el, így aztán - mivel beletették a bogarat a fülembe, hogy az nem lehet, hogy semmit sem kapunk- elmegyek és megérdeklődöm majd. Addig azért még végigtanulmányozom a Közlönyt, ami a héten jelent meg, és alaposan érinti a témát, ha másra nem, arra jó lesz (hogy elálmosodjak majd), hogy az esetlegesen felmerülő kérdéseimet összeírjam. Mondjuk arról, hogyha esetleg találok valami olyat, ahova szerintem be lehetne passzírozni a mi igényünket.
Egyébként valóban hihetetlen, és nevetséges is, hogy valahogy sosem voltunk erre jók.. mert amikor egy gyerekünk volt, akkor kevés volt, és épp nem lehetett aláírni a következőt. Aztán amikor kettő lett, akkor az nem volt jó. Amikor meg már három is volt, akkor végképp reménytelen lett az egész.. most, tizenhét évvel később pedig abszolút elérhetetlennek tűnik. Igaz.. ha azt a zárójeles információt is figyelembe veszem, hogy a Magyar Állam is szerepel széljegyzetben a tulajdoni lapon, akkor lehet, hogy kétszer is megfontolom még az érdeklődést is. Azt hiszem elég a banknak átengedni x időre a jelzálog miatt, de hogy rögtön még ketten is.. azt emésztenem kell.
De nincs veszve semmi sem, mert ha csok nem is lesz, csók bármikor.. :) Az meg úgyis többet ér mindennél, nem?

És megvan a harmadik

ami egyben a végleges verzió is már. Nekünk így pont jó lesz. :)
(a diagnózis egyébként hörgőgyulladás (már megint), antibiotikum, és keddig szigorú itthonlét, nem engedett alkudozni... megjegyzem, igaza volt, de azért megpróbáltam)
Megmutatom, persze. :) Ablakokat tessék megszámolni. :P

Na, milyen?

Nem jó döntés

Hajnalban úgy keltem, mint akin átment az úthenger oda-vissza. Mindenem fájt, a torkom égett, az orrom folyt, meg minden, mi szem-szájnak ingere ilyenkor. Balázs legalább háromszor mondta, hogy be se menjek így dolgozni.. de én azért csak mentem, mondván micsoda dolog már hajnali ötkor telefonálni valakinek, hogy most rögtön ugorjon ki az ágyból, mert mennie kell helyettem. Meg igazából abban is reménykedtem, hogy majd összeszedem magam.
Nos.. nem így lett. Hétre már a ramatyabbnál is ramatyabb állapotban voltam, addigra a gyomrom is érdekesen kezdett viselkedni. Tudtam már, hogy nem volt jó döntés eljönnöm otthonról, és vágyakozva gondoltam az ágyamra is.
Végül tizenegyig bírtam, és akkor feladtam. Persze, amilyen lúzer vagyok, és amilyen rossz döntéseket hoztam sorozatban ma, már épp befejezte a rendelést a háziorvosom, így ma már oda nem is jutottam el. Majd holnap.
Addig meg megadom magam, és pihenek, pihegek, mást úgysem tudok tenni..

Távirat

Itt jártak ezek a kis dögök:

Ők nyertek,úgyhogy most fújom az orrom, és nem érzek ízeket, és fáj a fejem, és minden más is.. meg úgy egyáltalán tele a hócipőm. De nem hagyom magam teljesen leteríteni, majd meglátjuk ki az erősebb. :)

Mit is mondhatnék?

Eltelt a hétfő, végül mindannyian mentünk a dolgunkra, még Erik is kibírta különösebb baj nélkül. Továbbra is náthás, de semmi más baja nincs, nem tartom indokoltnak, hogy orvoshoz menjen, torokfertőtlenítőt recept nélkül is árulnak, maximum két nap igazolást kapna, cserébe viszont összeszedne egy csomó egyéb más vírust várakozás közben. Azt meg köszönjük, kihagynánk.
Az én torkom változatlan, se jobb, se rosszabb. Délutánra azt hittem, hogy estére már majd csak a fülemen fogok levegőt kapni, de végül mégsem így lett. Nem bánom. Maradhat így is, vagy lehet jobb.. :)
Balázs már kifelé lábal a megfázásából, Patrik és Roli meg még tartja a frontot, nekik kutya bajuk sincs (kopp-kopp).
Gondolatban már ott tartok egyébként, hogy nemsokára írhatom, hogy "megrendeltük" az ablakokat. :) :D :D

Hétvége

Most körülbelül ugyanazt érzem, mint a gyerekeim. Nem akarok menni dolgozni. Különben is, úgy ébredtem reggel, hogy kapar a torkom egy kicsit, és emiatt aztán a közérzetem sem a legjobb, meg úgy egyáltalán... érzem, ahogy hatalmasodik el rajtam az undoritisz nevű alattomos kór.
Na persze attól vagyok én felnőtt, hogy nem fogom reggel kitalálni, hogy még mi minden társult a torokkaparáshoz tegnap óta, csakhogy biztosan megússzam a munkát. (ellenben abban nem vagyok biztos, hogy Eriknek nem lesz holnap reggel minimum egy tüdőgyulladással felérő tünetegyüttese ilyen célból ;) )
Pedig ugye én vagyok az a csodabogár, aki szereti a munkáját. Na de az egy dolog, hogy azt szeretem, de egy csomó minden van, amit viszont nem. Többek között azt sem, amit egy-egy délelőttös héten a munka művel velem. Szerdára határozott sárkányosodási átalakuláson megyek keresztül, addigra elég lesz két rosszabb szó, és majd még a fülem is füstölni fog. És minimum négy fejem is lesz péntekre, mert annyi kell majd ahhoz, hogy minden benne maradjon, aminek benne kell maradnia. Na de addig már csak öt napot kell kibírni, és hátha lesz utána egy jó hétvége. :)
A mostani hétvégére nem nagyon van panaszom, mert jutott pihenés is, és még jó idő is volt. Tegnap sétáltunk is, ma whoppert ettünk, és cukrászdában voltunk. A kocsit is lemosattuk végre. És még a ruhák jó része is odakint száradt az udvaron. :) Ezek jó dolgok mind. Kis apróságok, de csupa örömteli apróság. És negyed hatkor még nem volt ma sötét. :) Ez határozottan tetszik nekem már, akármi is lesz még addig.. egyre csak közeledik a tavasz, és a nyár.. :)

Vendégposzt

Nem volt még ilyen nálam, de amikor felhívott ez a bizonyos valaki azzal a kérdéssel, hogy mit szólnék hozzá, azt mondtam, miért is ne? Ha valakinek ki kell írnia magából valamit, hát azt bizony ki kell írni.. és ha valaki nem mondhatja el senkinek, hát mondja el mindenkinek.
Az alábbi poszt tehát nem az én gondolataimból állt össze, hanem ennek a valakinek a gondolatait mondja el. Hozzászólni, esetleg biztatni a blogírásra bátran szabad..  :)

Válaszok nélkül…

Vannak dolgok, melyek az idő elmúltával sem változnak. Saját bőrömön tapasztalom immáron évtizedek óta. Atyavilág, tényleg évtizedek múltak el, ebbe belegondolni is szörnyű. Példának okáért az egyik ilyen konstans, soha nem változó dolog, ami mostanában foglalkoztat, hogy kapcsolatépítésből és fenntartásból bizony csődöt mondtam. Én, aki a sajnálatos módon, de már hosszú évek óta több részre szakadt családunkban, mint egy afféle botcsinálta diplomata, egyedüliként a família minden szegmensével tartom a kapcsolatot. A saját, családon kívüli kapcsolataimban már a 90-es évek eleje óta notóriuson kudarcot vallok. Legyen az párkapcsolat, vagy barátság, bizony mindegyiknek gyászosan egyforma vége lett. A hiba biztosan az én készülékemben van, mert ennyi véletlen a világon nincs.

Ugorjunk neki, kezdjük a párkapcsolatokkal.

Nem vagyok egy nagy skalpvadász, így 42 éves koromra 3 komoly szerelemben volt részem, az egyoldalú vagy a plátói rajongásokat nem számítva. Nem időrendben, hanem időtartamukat tekintve fél évig, másfél évig és 11 évig tartottak. Mindhárom szinte pontosan ugyanúgy ért véget. Átvertek, megcsaltak, utólag derült ki minden. A maga idejében minden esetben komoly erőfeszítéseket tettem először is a kontaktusok megmentéséért időt, adott esetben pénzt nem sajnálva, másodsorban az okok kiderítéséért, illetve azért, hogy méltóképp, engem egyenrangú félként kezelve kerüljenek lezárásra a dolgok, ha már minden kísérletem kudarcot vallott. Kitalálható: nem jártam sikerrel. Egyik esetben sem. Nem akarom szentté avatni magam, mindegyikbe minden fizikai, mentális, anyagi erőmet beletettem, én nem tudok „félig” csinálni ilyesmit. Lehet, ez jellemhiba, könnyebben túltehettem volna rajtuk magam, nem éreztem volna magam felmosórongynak egy-egy szakítás után. Bizony ma is eszembe jutnak néha a kínzó kérdések:

1.       Miért kellett engem átverni?

2.       Miért nem lehetett velem megbeszélni, ha valami nem működik jól?

3.       Miért jó engem megalázni és hátba szúrni?

Válaszok nincsenek a mai napig sem, mert ugye a kérdések el se hangzottak. Azt hiszem, megérdemeltem volna, hogy ezáltal emelt fővel zárhattam volna le én is a múltat.

Most pedig, a kis episztolám második részében rátérek a baráti kapcsolataim kudarcaira.

Eddig ezen a téren viszonylag szerencsésnek mondhattam magam, kamaszkorom óta mindig volt, vagy voltak barátaim. Na nem sokan, de olyan időszak nem volt az életemben, mint mostanság, hogy a világon senkit nem mondhatok a barátomnak. Valószínűleg a habitusomból adódik, de valahogy a barátságaim is úgy alakultak, hogy mindenemet beléjük tettem. Minden feltétel és skrupulus nélkül. Vallom, hogy csak őszintén, tiszta és teljes szívvel lehet ezt megélni, másként az a barátság, ami nem így működik, a gagyi és talmi kategóriába sorolható. És egy kivétellel, mi történt? ... Bizony-bizony eltűntek. Egyszer csak véget értek. Az egyetlen kivételnek én vetettem véget, miután azt vettem észre, hogy a kedves barátaim, (egy pár) lassan kitúr a saját családomból. Az idő ebben az esetben később engem igazolt, illetve minket, mert az akkori párom teljesen ugyanúgy vélekedett a történtekről, ahogyan én. A többi valahogy elsikkadt. Hol gyorsabban, hol lassabban, de mindenképp akaratom ellenére. Egy nélkülöző, családja által eldobott, magányos „barátom”, akit mentálisan, anyagilag, mindenhogyan támogattam egy véletlen folytán összejött egy évekig Angliában dolgozó, frissen hazatért nővel. Egy csapásra javult a helyzete. Lakás, kocsi, ruhák, pénz …. Egy idő után már nem kellettem. Hónapokkal később megtudtam, hogy a nő visszament Angliába, az ember itt maradt hoppon, ugyanabban a helyzetben, ahogyan a kapcsolata előtt. Kopp! Volt benne annyi tartás, hogy nem keresett meg, de én se őt. Hiszek a férfi-nő barátságban, voltak is női barátaim. Az egyiket 2014 karácsonya előtt hagyta el a párja és maradt egyedül 4 kicsi gyerekkel. Mindenben segítettem. A fenyőfa beszerzésétől az éjszakákon át tartó lélekápolásig. Rá egy évre, most ünnepek előtt egyszer csak elkezdte „nem felvenni” a telefont, törölt az fb- n. Ezüstvasárnap pedig meglátogattam… volna. Ugyanis nem engedett be. Azóta se értem el, pedig rengetegszer próbáltam. Miért?...

A „miértek” tehát gyűlnek sorra, válaszok nincsenek, valószínűleg már nem is lesznek. Sanszos, hogy a sajnálatosan megroppant egészségem miatt hosszú távon erre az állapotra kell berendezkednem. Elég nehezen gyürkőzöm vele, mert a szituáció új, és még meg kell tanulnom kezelni. Hála Istennek, a családom minden része mellettem áll, bár a két dolog nem pótolhatja egymást, őket nem fűzi hozzám érdek, feltétel nélkül tudhatom őket magam mögött.

-pcs-

Az iskoláról

Nem azért, mintha én olyan nagyon tapasztalt valaki lennék, vagy akár megmondóember a témában. Nem is azért, mert értek hozzá, mert amúgy nem. Csak egy sima laikus vagyok, a józan paraszti eszemmel (bár néha azért már ez is elhagy).
Visszagondolok arra az izgalomra, amivel Patrikot kísértük az iskolába elsőben, és kis, keserédes mosollyal arra gondolok, hogy ugyan mitől voltunk annyira izgatottak vajon?
Hosszú évek teltek el azóta. A hosszú évek alatt volt szerencsénk nagyon jó pedagógusokhoz, akik - bármi történt is körülöttük- mindig szívvel-lélekkel a gyerekekért tették a dolgukat. Végtelenül hálás is vagyok érte, hogy a háromból kettőnek is ilyen pedagógusok jutottak. Ugyanakkor végtelenül dühös is vagyok, amiért annak az egynek meg nem. Mert azt gondolnám én, a naiv, laikus, józan paraszti eszű, hogy egy pedagógus azért lesz pedagógus, mert a gyerekeket szereti a legjobban a világon. És ha a gyerekeket szereti, akkor már baj nem lehet. Nos, belátom, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert túl minden hivatástudaton ott is vannak főnökök, elvárások, amiknek nehéz lehet megfelelni. Biztos, hogy nekem sem tetszene egyik-másik rendelkezés. Mégsem értem meg. De ez sem lényeges igazán. Így alakult, hát így alakult, ezen már változtatni nem lehet. Túlélni, azt igen.
Ugyanakkor látom azt az egyet, hogy mennyire másképp alakul neki minden a túlélés miatt, és cikáznak bennem a gondolatok, hogy vajon mennyit lehet ebből mégis majd "bepótolni", és mikorra lesz belőle a lehajtott fejű, leejtett vállú szorongó diákból magabiztos nagyfiú. Aki pedig lehetne minden joggal, mert mindene megvan hozzá. Érdeklődő, intelligens, udvarias gyerek. Nyegle és idétlen, mert kamasz, és kicsit fura a hangja is már, és nem nagyon tud mit kezdeni magával. Képben van minden hírrel kapcsolatban, mindegy, hogy fociról van szó, vagy közéletről. Különös érdeklődéssel kíséri figyelemmel a migráns-kérdést. Azt gondolom én, hogy lehetne az ő érdeklődését kihasználni arra, hogy motiváljuk a tanulásban is. Mert miért is akkora szentírás az, hogy a tananyagot kell bebiflázni annak is, aki esetleg valamiért nem alkalmas rá? Miért ne lehetne neki (és még jó sok ilyen gyerek van ám) egy kicsit másképp tanulni? Nem kell ehhez nagy dolog sem szerintem, simán csak öt perc plusz figyelmet igényelne a dolog. Meg persze, a tanár részéről is rugalmasságot, egy kicsit másfajta odafigyelést, és felkészülést.
Látom, hogy sokan járnak ebben a cipőben. Látom a kiábrándult tanárokat, a csüggedt-hajszolt gyerekeket, és látom, hogy lassan oda jutunk, hogy nem találják egymással a hangot egyáltalán. Tanár a gyerekkel, gyerek a tanárral.. örökös harcban állnak egymással, mert nem egyformán gondolkodnak. Mindkettő hülyének gondolja a másikat, és a szakadék csak mélyül. Nem tudom, van e megoldás, csak remélem, hogy igen.

Minden nap ezt szeretném

Ma volt a tánc második napja, már-már rutinosnak voltak mondhatók a kis negyedikesek, ma a nyolcadikosok izgultak annyira, mint a kicsik tegnap. (a nagyok ma táncoltak először, de ők még holnap is fognak, a kicsik holnap már nem) Roland nagyon izgatottan várta a mai napot is. Háromnegyed tizenkettőkor mentünk érte a suliba, már jött is, és közölte, hogy ő inkább nem ebédelt, mert akkor nem végzett volna, csak délben (gondolom, úgy okoskodott, hogy ne kelljen várnunk rá, inkább nem eszik). Így aztán itthon egy gyors ebéd után elvonult a szobába valami youtube-videót nézni. De előbb még megbeszéltük, hogy kettő előtt egy perccel sem indulunk el. Ehhez képest ő már fél kettőkor teljes gálában volt.. és várta, hogy mikor megyünk már? Ő, akit mindig noszogatni kell, hogy "gyere már, Roli", "vedd már a cipődet, Roli".
Érdekes volt, hogy az első táncnál végül mégis szemmel láthatóan izgult. Talán azért, mert ma sokkal nagyobb volt a tömeg, mint tegnap, talán másért, ki tudja. Csak én láttam szerintem, mert én ismerem az arca összes rezdülését, és a tánclépéseken ez amúgy sem látszott egyáltalán. A délutáni és az esti tánc között- csakúgy, mint tegnap- jó érezte magát az osztálytársaival, mindenféle elfogódottság nélkül "partyztak" a táncparketten, tomboltak zenére, énekeltek, táncoltak, jó volt nézni őket.
Az esti tánc után, már hazafelé jöttünk, amikor felsóhajtott "Anya, én minden nap ezt szeretném csinálni." Magamban elmosolyodtam, hogy na, mik derülnek ki a kis építész-mérnök jelöltről. De értem őt. Csinált valamit, amiben ugyan sok-sok munkája és energiája van, de nemhogy megtérült a befektetése, de a sokszorosát kapta vissza, mert nem csak jól érezte magát tánc közben, de még másoknak is tetszett. Nyilván jólesett neki a hatalmas taps, a rengeteg dicsérő szó is. Azt hiszem, tökéletes kikapcsolódást jelentett neki, minden fáradtság ellenére, mert úgy telt el a héten kép iskolai nap is, hogy ugyan együtt volt a tanítóival és az osztálytársaival az iskolában, de a legkevésbé sem kellett megfelelni, csak jól kellett éreznie magát.
Igazából.. én is szeretném ezt minden nap, mert nekem is nagyon jó kikapcsolódást jelentett. Egy percre sem jutott eszembe semmi, ami probléma lenne, vagy akár munkával kapcsolatos. :)

Táncol

Ma megkezdődött egy újabb "utolsó dolog" az életünkben. Roli táncol a farsangon. Palotást, ugyanúgy, mint Patrik annak idején. Nagyon izgatott volt, mint ahogy ő mindig, minden ilyesmitől. Pozitív értelemben izgul, szó szerint majd' kiugrik a bőréből miatta. Őszintén.. el sem tudtam képzelni, hogy mire számíthatok tőle/tőlük e téren, mert soha, egyetlen próbát sem láttam még véletlenül sem. A ruha persze csodásan állt rajta, olyan kis úriemberes lett tőle.
Aztán az iskolában tátva maradt a szám tőle. Mert az a helyzet, hogy ez a kiskirályfi szépen, észrevétlenül felnőtt nekem a maga 11 évéhez, és olyan komolysággal abszolválta ezt az egész tánc-dolgot, amilyet nem nagyon láttam még tőle. Ahogy láttam, abban a pillanatban, ahogy a kis táncpartnere mellé lépett, máris más ember lett belőle. Igazi gavallér, aki nagyon komolyan vette a feladatát. Öröm volt nézni, ahogy táncolt, mert úgy tűnik, nem csak megtanulták, hanem élvezték is. Rolinak van egy ösztönös ritmusérzéke is egyébként, ami most is látszik rajta, és olyan kis könnyed mozgása, ami ebben a korban még azért nemigen van. Elfogult is vagyok, nyilván (ki legyen vele, ha nem én?), de nagyon jóképű és nagyon jó kiállású fiú. Olyan, akire jó ránézni. :)
Lenyűgözött, és könnyekig meghatott, amit ma láttam. És annyira tetszett, hogy holnap is megnézem. És szombaton is. Mert az én kis úriember fiam bevállalta a szombati bálon a táncot, mert én azt mondtam, hogy ha a kislány táncolni szeretne, akkor úgy illik, hogy ő elkíséri, és táncol vele. :) Roli pedig ezt pont így is mondta el az iskolában is, és úgy lesz, ahogy Dórika szeretné. :)

Volt már egy kísértetiesen hasonló poszt pár évvel ezelőtt. (és csak a gyerek változott :D)

Diéta

Figyelem magam már egy ideje, és azt vettem észre- teljesen elszörnyedve- hogy bizony, én is elértem abba a korba, amikor a zsírpárnák az éj leple alatt maguktól nőnek. Na persze, ez nem igaz, vagy legalábbis nem lehet ezt ennyire egyszerűen kezelni, és ráfogni az éjszakai manókra, pedig ha lehetne, biztos, hogy rájuk fognám, és rááldoznék akár két-három éjszakát is, hogy tettenérjem őket, majd aztán rögtön a kezükbe is nyomnám mindazösszes felesleges zsírpárnát, amit már hoztak, hogy ugyan, vigyék is..
A baj ott van (még mindig), hogy azzal ugyan szembesültem már, hogy nem vagyok huszonöt éves, és ez nem csak abból látszik, hogy tiszta ősz a hajam, meg ráncaim vannak, meg egyre több a visszerem, meg akármi. Mégis, még épp csak elfogadtam, hogy nem vagyok huszonöt, de messze nem vagyok még magamnak harmincnyolc (harminchét és háromnegyed), így nem is gondolom azt, hogy valamit másképp kéne csinálnom, mint eddig.
Néha azért eljátszom a gondolattal, hogy majd holnaptól tornázok egy kicsit, vagy futok, vagy biciklizek, majd minden holnapon a hideg ráz minden ilyesminek a gondolatától, és hirtelen őrült sok dolgom lesz, ami miatt egyszerűen nem fér bele semmi. Aztán eljátszom a gondolattal, hogy majd akkor valami diéta.. paleo, vagy update, ami nem is diéta, hanem életforma.
Na de nagy a baj ezekkel. Mindent lehet velük, csak csokit enni nem. A csoki meg a lételemem. Egészen biztosan Gombóc Artúr leszármazottja vagyok, mert bármilyen és bármennyi csoki jöhet, nem mondok rá nemet.
Nincs más hátra, mint fel kell találnom a csokidiétát. Mondjuk semmi mást nem ennék, csak csokit. Ezt például biztos, hogy élvezném jó sokáig.. és még a boldogsághormon-szintem is rendben lenne mindig. :) Biztos eszembe sem jutna ilyen állapotban a zsírpárnáimra ránézni. :D

Most épp

Most épp arra vágyom, hogy legyen egy olyan napom már végre, amikor nem csak a folyamatos tennivalók vannak, és nem is tudom befejezni, hanem csak abbahagyni... Ne legyen semmi, amit intézni kell, amit meg kell csinálni, ne legyen határidő, ne legyen időpont. Csak úgy legyek a semmi közepén.
Tudom, hogy nagyon sokáig nem lesz még ilyen, és nem is tudom, hogy mi lesz itt még, ha beindul majd igazán a gépezet, mert öregszem, vagy mi, de egyre kevesebb türelmem van, egyre jobban ki tudok borulni.. és ááhhh, már hétfőn úgy érzem, hogy nemhogy egy napot dolgoztam le, de rögtön már hármat is. Ami egyébként a valóságban is így fog kinézni, mert holnap hivatalosan ugyan kedd lesz, de nekem máris itt a péntek. :)
És akkor öt napig majd csak élvezem, hogy nem kell dolgozni menni, és gyönyörködöm a táncos fiamban, és elérzékenyülök majd ezen is, meg hétvégén máson is, meg ilyenek. Ha van egy kis szerencsém, a határidők is el fognak kerülni, vagy csak kezelhető mennyiségben fordulnak majd elő. :)