Első hét kipipálva

Meg lepipálva is. :) Többször is megfordult a fejemben a héten, hogy "mit is keresek én itt", ahelyett, hogy ülnék a strandon a padon, vagy ennék egy fagyit az utca végi fagyizóban. Többször is eszembe jutottak azok a csak ott átélt érzések és élmények. Teljes intenzitással jött minden vissza ilyenkor, és aztán hihetetlen vágyakozás fogott el, és legszívesebben kirohantam volna, otthagyva mindent, hogy visszamehessek. Bármennyi időt el tudnék ott tölteni, abban a lelkiállapotban, amiben voltam.
Azzal erősítgettem magam egész héten, hogy a kitartás gyümölcse lehet majd egyszer az is, ha megadatik, hogy bármikor, amikor kedvünk tartja, csak "leugorjunk a nyaralóba" egy kicsit kikapcsolni magunk körül a világot. Hagyni lecsitulni a mindennapok zsongását, és csak magunkra, egymásra figyelni.

Panasszal élek

Mondhat nekem bárki bármit, az, hogy július végén ilyen idő van, mint ezen a héten, az egyáltalán nem normális. Nálam legalábbis semmiképpen nem normális, mert fázni még ősszel és télen is nagyon utálok, de nyáron, annak is a legkellősebb közepén meg egyenesen kikérem magamnak.
Ráadásul egész héten fáj a fejem, csak olyan szünetek vannak, hogy esetleg jobban fáj, vagy kevésbé, optimális esetben az elviselhető kategóriába tudom sorolni.
Szerencsére a meteorológusok azzal biztatnak, hogy hétvégén visszatér a nyár. Úgy legyen.
Mert nyáron legyen nyár. Kánikulával. :)

Útelágazás

...avagy a vártnál is komolyabb mértékben kezdtem meg újra a dolgozós napokat.
Hétfő hajnalban tök gyanútlanul érkeztem meg az asztalomhoz, és nyitottam meg a levelezőprogramot, hogy a két hét alatt érkezett párszáz levél olvasásának nekikezdjek, és nagyjából képbe kerüljek arról, hogy mi minden történt, mibe kell becsatlakoznom. Haladtam szépen, aztán egyszer csak kikerekedtek a szemeim, mert egy addig számomra ismeretlen nevű kollégától kaptam levelet. Még ez csak hagyján, jó sokan vannak, akikről azt sem tudom, hogy léteznek. De a levél tartalma az igazán meglepett. Állásügyben írt, és kérte, hogy jelezzek vissza, érdekel e, mert ha igen, ekkor és ekkor várnak megbeszélésre. Miután az elképedésből összeszedtem magam, haladtam tovább, de csak ezen kattogtam egyfolytában. Felhívtam a főnökömet, megbeszéltük, amit kellett, majd visszaírtam, hogy igen, meghallgatnám, és ott leszek abban az időpontban, amit írtak.
Tegnap délután került sor a beszélgetésre. Egyszakos munkarendbe keresnek valakit egy babát váró kolléganő helyére (ezt sejtettem amúgy). Elmondták mi a feladat, mennyit tudnak érte fizetni. Majd rám bízták a döntést, azzal, hogy jelezzem nekik egy-két napon belül, hogy érdekel e a továbbiakban is.
Nem volt egyszerű délutánom és éjszakám. A fejfájásomon is csak növelt még a dilemma, hogy mit csináljak. Csábító a lehetőség, mert a munkakör nagyon tetszene nekem, ez mindenképpen mellette szólt. A fél nyolctól négyig dolgozás nem igazi csáberő, de persze, biztosan jó lenne.. tehát ez is mellette szólt. A fizetésem kevesebb lenne, de vajon megéri e többet keresni? Ez volt az egyik dilemma. A másik pedig, hogy valami megmagyarázhatatlan okból az ösztöneim azt súgták az első pillanattól, hogy "nem akarom". Nem tudnék konkrét okot mondani, hogy miért, egyszerűen csak ezt éreztem.
Este úgy feküdtem le, hogy fogalmam sincs. Sírtam a tehetetlenségtől, és a döntésképtelenségtől.
Ma reggel úgy mentem be, hogy délutánig végleg eldöntöm, akarom, vagy nem.
A főnököm nyolckor már ott volt, érdeklődő-aggódó arccal, hogy megtudakolja mi volt. Elmondtam, aggódott tovább, hogy vajon akkor most mi van? Azt mondtam, egyelőre több érv szól amellett, hogy ne menjek sehova, mint a megpróbálás mellett. Megkönnyebbült, és azt mondta, örülne, ha így lenne, mert nehezen pótolna. Jólesett.
Tíz után a másik főnököm is jött, és aggódó arccal tudakolta, hogy mi volt. Majd megkérdezte, hogy "De ugye nem mész el? " Eddigre biztos voltam benne, hogy nem. Amikor megráztam a fejem a kérdésre, egy "nagy kő zuhant le" sóhaj is elhagyta a száját.
Mielőtt hazajöttem, értesítettem azt, aki megkeresett, hogy nem kívánok élni a lehetőséggel.

Megkönnyebbülés volt kimondani. Innen vagyok biztos benne, hogy az ösztöneim nem csaptak be. Jobb lesz itt nekem, még ha néha nem is annyira jó. Az pedig külön jó érzés, hogy mindkét főnököm örül neki, hogy nem megyek át máshova, és mindketten hangot is adtak ennek.

Sosem állítottam, hogy normális vagyok.. a sorok olvasása közben biztos néha eszetekbe jutott, hogy mennyire hülye vagyok, amiért egy ilyen lehetőségre nemet mondok. De ez van. :)

Remélem azért a hét további része egyszerűbb lesz.

Ma nem megy

Nem csak a blogírás, de leginkább semmi sem. Olyan migrénem van, hogy még olvasni sem volt kedvem a kádban.
Lefekszem, hátha reggelre elmúlik, mer ez így nagyon gáz.

16

Azért olyan nagyon hihetetlen, hogy a fiam ünnepli ma a tizenhatodik születésnapját, mert még én is emlékszem arra, amikor én lettem ennyi. Így aztán eléggé felfoghatatlan, hogy az én gyerekem már ennyi idős. Hogy mikor telt el ennyi év, azt nem tudom, de nyilván menet közben.
Balázs szerint ő a kedvencem. Szerintem téved, de tudom, miért érzi ezt. Tény, hogy attól, hogy ő született először, egy kicsit más, mint a többiek. Meg attól is, hogy annyi mindenben egyformák vagyunk, és ettől eléggé egyhúron pendülünk. Amennyire apja külsőre, annyira én vagyok belül.
Tizenhat éve... egy pillanat volt. És azóta mennyi minden történt már. :)

És még folytathatnám a végtelenségig a fotókeresést, bár ahogy telik az idő, úgy lesz egyre nehezebb egy pillanatot megörökíteni az utókor számára. De ezek a pillanatok is megvannak azért.. idebent. :)

Megjöttünk

Ezt a tényt nem is olyan könnyű jelen pillanatban még feldolgozni. Azt gondoltam, hogy vagyok én mentálisan annyira erős, hogy menni fog majd az átállás, mint a karikacsapás. De vagy nem vagyok elég erős, vagy ez egy tök normális reakció, de nemhogy nem megy, mint a karikacsapás, de majdhogynem lehetetlennek érzem, hogy holnap hajnalban elmenjek dolgozni. A hatos lottóban reménykedtem még ma, merthogy tegnap az ötös sem jött be.. de sajnos ez sem, így nem tehetjük meg, hogy fogjuk magunkat, és csapot-papot itthagyva meg sem álljunk a Balaton-partig, hogy ott berendezkedjünk egy új életre.
Marad az, hogy szépen visszarázódunk a hétköznapokba. Nem lesz könnyű. De biztos nem lehetetlen, úgyhogy majd ezen is túlesünk.

Készült ma egy már-már hagyományosnak mondható családi fotó rólunk. Úgy döntöttem, hogy sem Balázs, sem én nem öregedtünk semmit, a fiaink viszont látványosan megférfiasodtak.

Utolsó este

Fura, de tényleg nem érzem most azt, hogy mennyire rossz nekünk, hogy vége a nyaralásnak. Biztos, hogy ebben benne van az is, hogy azért az idén nem panaszkodhatunk, mert a július nagy részét itt töltöttük. Azt nem mondom, hogy nagyon vágyom dolgozni menni. Sőt.. igazából most még otthon egy-két-három napot el tudnék képzelni, amikor pihenek. Najó, nyilván ott sem azt csinálnám, mert ott meg akkor, ha már otthon vagyok, biztos nekiállnék takarítani, vagy ilyesmi. De a nagy nyaralás végére az igazság az, hogy hullafáradt vagyok. Mármint fizikailag. Mert itt inkább gyalog mentünk mindenhova, mert az is a nyaraláshoz tartozik, így aztán napi sok-sok kilométer van a lábunkban, meg hát azért mégiscsak én vagyok az egyetlen nő a családban, aki- bár a fiúk besegítettek, amiben csak tudtak- csinált mindenfélét, amit otthon is.
És még azért holnap van egy erőltetett menet a hazaút előtt, mert a házat úgy hagyjuk itt, ahogy találtuk. Nem csináltunk nagy kupit mondjuk, meg hát nyilván menet közben is rendet raktunk, felmostunk, porszívóztunk, de mielőtt elmegyünk, makulátlan rendnek kell lennie. Egyszerűen csak azért, mert én azt úgy szeretem.
Az azért biztos, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért egy ilyen nyaralás megadatott nekünk, és azt remélem, hogy a fiúknak is örök emlék marad.

Múlt-jelen-jövő

Úgy van az ember kitalálva, hogy kicsit mindig előre is, és visszafelé is tud gondolkodni. Vagy én legalábbis így vagyok kitalálva. Szerencsés lehet az, aki mindig csak a jelenben van jelen, de szerintem nagyon kevesen vannak csak így. Azért az a fajta nem vagyok, aki folyton a múltból merítkezik csak, vagy folyton valamiért sóvárog, ami esetleg a jövőben majd lehet, de mindig úgy vagyok, hogy azért tudom jól megélni a jelen pillanataimat, mert ott van a jelenemben a múltam is, és a jövőm is.
Hálás voltam a mai nap minden percéért, mert már ott motoszkált bennem, hogy már csak alig pár nap van ebből a gondtalanságból, és kezdődik a mindennapi taposómalom újra. De nem bánkódom emiatt, mert a jövő ígéretében ott van az, hogy ha a mindennapi taposómalmot végigcsinálom, akkor jutalomként ott lehet megint majd jövőre két hétnyi gondtalanság. És ez az a gondolat, amiben egyszerre van jelen, múlt és jövő. Mindent megélek egy pillanat alatt, és jól is tud esni. :)
Igaz, szerencsés vagyok nagyon, mert szeretem a családomat, szeretek velük lenni, szeretek gondoskodni is róluk, még akkor is, ha egyébként néha roppant fárasztó hadművelet az egész. Szeretem a munkámat is, a munkatársaimat is, és nagyon szeretem azt is, ha éppen nincs semmi dolgom. És így együtt ez már egy kerek egész.
Biztosan nem lesz könnyű majd búcsút inteni vasárnap, és furcsa lesz hazamenni is. Jó itt nekünk, csupa jó dolog történik itt. De én azzal a tudattal zárom majd be az ajtót, hogy jövőre ugyanilyen jó lesz. Nem búcsút intek, csupán csak egy kicsit máshol leszek. És máshol is megpróbálom megőrizni az itt érzett gondtalanság érzését, és belecsempészni a mindennapjainkba is belőle. :)
Így lesz a mostani jelenből múlt helyett jövő. ;)

Álomvilág

Most aztán tényleg nincs semmi gondolatom. Fáradt vagyok, mert már sokadik éjjel is alig aludtam. Igen, nekem is melegem van éjszakánként. Napközben is, persze, de akkor nem zavar. Remekül el tudom képzelni, hogy mennyire is fáztam télen, és máris tudok örülni a negyvenfokos kánikulának. Mert még mindig ezerszer inkább izzadok, mint hogy egyszer fázzak.
Kicsit el is fáradtam már a nyaralásban, ami ugye elég hülyén hangzik, de tényleg így van. Szellemileg sikerült kikapcsolnom, de amúgy meg nagyon fáradt vagyok. De valahogy mindig az van, hogy jajj, menjünk inkább még egyszer a strandra, mert jövő héten már úgysem lehet, menni kell dolgozni. Vagy sétáljunk, fagyizzunk, együnk egy (lekváros) lángost, akármi, csak még tegyünk abba az élmény-csomagba, amit hazaviszünk magunkkal, és amiből majd töltekezünk egészen jövő ilyenkorig.
Nap mint nap álmodozom arról, hogy nyugdíjas koromban majd itt fogok lakni. Ha egyáltalán lesz még majd nekem nyugdíjas korom. De tökmindegy is a kor.. nagyon jó lenne itt egy ház, ahova akármikor jöhetnénk, amikor épp besokallunk az otthoni, munkahelyi, iskolai dolgokkal. Valami menedékféle, ahova lehetne jönni megnyugodni. Most álom, de ki tudja, még lehet belőle valóság is. Kitartással mindent el lehet érni. :)

". . . ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek. . . " Wass Albert

Az élmény-csomagba meg még igyekszünk belepakolni mindenfélét a következő napokban.

Így kéne

Lehet, hogy mégsem bírom olyan jól a meleget, mint ahogy azt eddig gondoltam. Ezt a következtetést abból vontam le, hogy ma sem türelmem nem volt semmihez igazán, se nem voltam topformában fizikailag sem.Na de miután már a nap vége van, szót sem érdemel az egész. Holnap meg amúgy is még melegebb lesz. :D
Napok óta akarok már írni arról, hogy micsoda szuperjól szervezett szemétszállítás van itt Balatonbogláron (és valószínűleg így van ez a többi balatoni városban és településen is). A kommunális szemetet egy héten kétszer viszik. Hétfőn és pénteken. Nyilván azért hétfőn, mert hétvégén többen vannak itt, mint hét közben, és ilyenkor több szemét is termelődik, mint általában. A kukásautó este jön, amikor már a nyaralók zöme elvonul, sokszor észre sem vesszük, hogy itt jártak, csak reggel tűnik fel arról, hogy kiürült a szemetes megint. (ráadásul mennyivel könnyebb lehet dolgozóként is, hogy nem a legnagyobb melegben kell körbeautózni a várost, és nem akkor, amikor mindenhol sétál, vagy biciklizik valaki)
Egészen korrekt kis naptár is van arról, hogy milyen szemetet mikor szállítanak el. (de ez egész évre van)  A zöldhulladéknak is külön napokat szentelnek, ahogy a szelektív hulladékszállításnak is. Ehhez külön zsákot biztosítanak, abba kell gyűjteni a műanyag, a papír, vagy az üveg hulladékot, és csak kitenni a ház elé. Épp tegnap vitték el egyébként a műanyag palackokat. A két teli zsák helyén pedig hagytak két üreset, hogy legyen mibe gyűjteni legközelebb is. Korrekt.
Nekem is csak azért ekkora élmény ( az én fiaim sosem voltak kukásautó-rajongók), mert ahonnan én jövök, abban a városban ez teljesen másképp működik. Mondhatni, hogy leginkább sehogy sem működik, nem jól. A kommunális szemetet még csak-csak elviszik a megadott napon, de szelektív hulladékkezelésről nem nagyon tudok beszélni. Ilyen fajtáról, ami itt van, szerintem még csak nem is álmodnak. :)

Szóval.. annyira működőképesnek érzem a várost, hogy ha nyerek a lottón szombaton, haza sem megyek...csak a kutyákért. ;)

Megint...

Hát bocs, de tényleg... de egy újabb felhőtlenül (szó szerint) gondtalan napon vagyunk túl. A kisebb összezörrenéseket nem számítom felhősödésnek, mert szimplán csak attól van, hogy ennyi ideig nem szoktunk csak és kizárólag egymás társaságában lenni. :) De volt ma is strandolás, itt említeném meg azt a nemsemmi tényt, hogy én magam egy egész órát töltöttem a Balaton vizében hűsölve. Az óra végére ugyan már bőven elég volt, és ciki, avagy sem, a vesém megérezte azért, de akkor és ott pont tökéletes volt.
Aztán pedig célba vettük Balatonfüredet, mert az idén ott még nem jártunk. Komppal mentünk át természetesen, ami ugye mindig külön élmény. Füred továbbra is gyönyörű, bár nekem már egy kicsit túlmegy az emberléptéken az a tömeg, ami ott van, de a Tagore sétány is, és a kikötő is gyönyörű. Itt is vacsoráztunk, a sétány sarkán egy bisztróban. Nagyon finom tortilla-t ettem, a fiúk áradoztak a hamburgerükről, és Balázs is nagyon meg volt elégedve a pizzájával. Sétáltunk egyet, nézelődtünk, megvártuk, amíg kiköt a Csobánc, majd visszaindultunk. Naná, hogy komppal megint. Ami így, sötétedéskor is elég nagy élmény, leszámítva a millió szúnyogot, ami körülvett minket azonnal, ahogy kiszálltunk az autóból. :) A víz szinte tükörsima, és csendes, és egyébként épp emiatt is azért kicsit félelmetes is.

Azt csak itthon árultam el Balázsnak, hogy Füreden a legelső árusnál ott volt a rövidgatya, amit keresek hetek óta. Tudom, nem vagyok normális.. de nem éreztem a helyet alkalmasnak arra, hogy nekiálljak vásárolgatni. :D :D

Csapongok össze-vissza, mert elfáradtam, úgyhogy inkább mutatok két képet.

Mi ketten a Szigligeten

A testőreimmel... :P

Pofátlanul jó

Kicsit félve írom már, hogy megint milyen jó napunk volt, de azért csak leírom. Mert állítólag mindenki jobban szereti a pozitív dolgokat, mint a negatívokat, hát akkor tessék. :)
Nem számolom, hanyadik napja ez a nyaralásnak, és most még arra is csak néha, futólag gondolok, hogy egyszer majd véget is fog érni, simán csak élvezem a napokat, ahogy vannak. És van is mit élvezni, mert kánikula ide, hőségriadó oda, mi bizony ma sem ültünk a lakásban.
Annyira nem, hogy megjártuk Badacsonyt oda-vissza. :) Hajóval. Odafelé az Ederics nevű vízibusszal mentünk, ami elég régi ahhoz, hogy kellemesen éreztesse a hullámok erejét, és még kicsit félelmetessé is tegye az utazást.

forrás: google

Badacsonyban először is muszáj volt valami boltot keresnünk, mert elkövettük azt a hibát, hogy nem vittünk magunkkal inni, és a másfél órás hajóút alatt enyhén szólva is kitikkadtunk. Majd aztán elindultunk egy kisebb Badacsony-túrára egy helyi "kisvonattal". Az idegenvezetés végtelenül profi volt, a táj gyönyörű, és elraktároztam magamban egy kósza gondolatot is ezzel kapcsolatban, amit majd annak idején elő fogok rántani a tarsolyomból. :) A kisvonat végül nagyon emlékezetessé tette a badacsonyi körutat, mert félúton kifogyott belőle az üzemanyag. Egy darabig próbálták a férfi utasok megtolni, hátha.. de aztán csak meg kellett várni, hogy érkezzen üzemanyag utánpótlás kannában. Meg is érkezett, de aztán a kisvonat csak nem akart indulni, minket meg várt a visszafelé jövő hajó a kikötőben, így a maradék utat megtettük gyalog.
Muszáj volt elérnünk azt a hajót, mert utána már nem jött egy sem hazafelé, másrészt meg AZ a hajó volt szolgálatban, amire mindenképpen egyszer fel akartunk szállni.

A badacsonyi kikötőben, beszállás előtt

És megvalósult az álmom, a Szigligeten utaztunk haza. Hát valami fantasztikus ez a hajó. Ha fiatalabb lennék, csak azért elvégeznék valami hajózási tanfolyamot, hogy hátha egyszer én is vezethetem, és akkor minden nap felszállhatnék rá. Nem csak gyönyörű, hanem egy élmény utazni is vele. Ha nem lettem volna teljes tudatában, hogy egy hajón ülök, nem is vettem volna észre. Szinte sajnáltam, amikor beértünk a lellei kikötőbe.
Szóval, ma megint szemtelenül boldog napom volt. És ezek után még degeszre is ettem magam vacsorára (amit még nem biztos, hogy nem fogok megbánni).

U.i.: Készült rólunk egy közös fotó is, majd ha megszerzem Eriktől, meg fogom mutatni. :)

Micsoda boldogság

El sem tudom mesélni szerintem ezt rendesen. Egy dolog megélni valamit, és megint más dolog azt úgy elmesélni olyanoknak, akik nem voltak ott, hogy megmaradjon az érzés, és minden, amit én akkor és ott átéltem. De micsoda blogger lennék, ha meg sem próbálnám átadni?
Adott volt a mai hőségriadós napon a kérdés, hogy mit is csináljunk. Azon kívül persze, hogy megmártózunk a Balatonban, mert az nem kérdés egyik napon sem. Ma is megtettük többször. De nem nyaralás a nyaralás, ha csak áztatjuk magunkat a tóban, meg aztán henyélünk itthon egy kis főtt kukorica és görögdinnye társaságában az asztal mellett, valamit csinálni is kell, valahova menni is kell. Ha meg már Balaton, akkor nézzünk meg minél több kikötőt, és hajóállomást. Így került szóba először Fonyód. Mert hiába a szomszéd város, az idén még nem jártunk ott. Nos, a mai napon is csak átutazóban, mert vasárnap délután ötkor még szinte kirakhatták volna Fonyód elejére a "megtelt" táblát, a hajóállomás közelébe nem fértünk be. De élmény itt is volt, mert láthattuk, ahogy kézzel húzzák fel a vasúti sorompót. :) Fonyód helyett életbe lépett a "B" terv, és elindultunk Balatonföldvárra. Mert ugyan jártunk már a városban, de a kikötőben még sosem. Rekkenő hőség volt, ezt nyilván nem kell senkinek sem ecsetelnem, mert mindannyian ugyanazt éreztétek ma, akárhol is vagytok az országban. De minden izzadtságcseppet megért látni ahogy először a Szaturnusz vitorlás kikötött, majd aztán "szélsebesen" (szél mondjuk nem volt hozzá) el is indult, hogy átadja a helyét a Fonyódnak. Imádom nézni, ahogy beérnek a kikötőbe, és tűpontos mozdulatokkal kikötik ezeket a hajókat. Egyetlen felesleges mozdulat sincs, egyetlen felesleges szó sem hangzik el közben, hihetetlen szakértelemmel és összefogással végzik a munkájukat. Már önmagában ez is egy kisebbfajta csoda.
Hazafelé nem a "hetesen" indultunk, hanem az "alsó úton", ahol először megcsodáltuk a földvári villákat (és szinte láttam magam előtt, ahogy annak idején azokban a gyönyörű ruhákban járták az utcákat a nagyságák, és a kisasszonyok, és ahogy esténként valahol bált rendeztek), majd aztán Szárszón is elámultunk a gyönyörű vízparti házakon. Imádok nézelődni (és álmodozni, hogy majd egyszer nekem is lesz egy balatonparti házam), és néha fel szoktam kiáltani is, hogy ezt nézd, vagy aztaaaaa, de gyönyörű. Most meg az út szélén egyszer csak megpillantottam két bájos kislányt, előttük kis asztal, az asztal előtt pedig egy kartonpapíron a felirat, "karkötő". Már tovább is haladtunk, amikor felkiáltottam, hogy állj meg, én veszek tőlük karkötőt. Balázs fékezett, és visszább tolatott, mire az egyik kislány még fel is sikkantott.
Azt a sugárzó mosolyú örömet, amit az arcukon láttam, lehetetlenség leírni. Olyan boldogság volt az arcukon, hogy ha nem sütött volna hét ágra a nap, akkor is kisütött volna tőle, az biztos. Csak mosolyogtak, és mutatták a karkötőket, és a kulcstartókat, amiket ők fontak. Választottam egy karkötőt és egy kulcstartót is, és kifizettem. Csak mosolyogtak, és ragyogott a szemük. Nagy kár, hogy a telefonomat a kocsiban hagytam, mert meg kellett volna örökítenem az arcukat. Nekem is óriási boldogságot okozott, hogy örömet szerezhettem nekik azzal, hogy megvettem azt, amit ők nagy gonddal és szakértelemmel készítettek. :) A kulcstartó a munkahelyi kulcstartómra fog kerülni. Ott van általában a legnagyobb szükségem arra, hogy felidézzem majd általa ezeket a pillanatokat. :) A karkötő Rolié lett. A két kislány arcát pedig sosem fogom elfelejteni. :)
Csodás nap volt. :)

Érzések

Nincs miről írnom. El vagyok telve testileg, lelkileg. Annyira jó már, hogy szinte nem is jó. Ami ugye egy elég komoly paradox, de igenis van ilyen.
Ma este a Balaton partján ültem a padon (és igen, baromira megbántam, hogy én nem fürdőruhában mentem) csináltam pár képet. És aztán meg is osztottam kettőt belőlük a facebookon azon melegében, hogy más is átélje, amit én. És utána csak ültem, és azon kaptam magam, hogy nem is gondolok semmire, és mégis folynak a könnyeim. Volt egy pillanatnyi érzés, amikor a kismillió ember között is  annyira csak én voltam ott, az aranyhídban fürdőző tömeg kellős közepén, hogy ezt váltotta ki belőlem. Ami nem baj egyébként, mert ezzel foglalkozó szakemberek szerint nem is olyan könnyű elérni ezt az állapotot. Nem tudom minek köszönhetem, bár megfigyeltem, hogy mióta határozott céljaim vannak, azóta kicsit másképp élek meg és reagálok le dolgokat. Dühít még az emberi butaság, és elszomorítanak dolgok, de máshogy, mint eddig. Nem akarom megmenteni a világot, de nem hagyom azt sem, hogy engem eltántorítsanak a hitemtől és a céljaimtól. Ez most, itt a nyaralás kellős közepén ért el igazán a tudatomig. :) Gondolom most volt itt az ideje.

Mint ahogy annak is, hogy életemben először a háromgombócos fagyi után még kérjek egy negyediket, csak mert annyira finom volt, hogy muszáj volt még egyet ennem belőle, hátha holnapra már elfogy. Hát ilyenek esnek meg az ember lányával, ha kikapcsolódik. (amúgy zserbó fagyi volt)

Elmesélte

Ma délután, amikor a rekkenő hőségben már harmadszor voltunk a strandon, úgy érkeztünk oda, hogy ott ült a bácsi a szokott padján. Eljöttünk mellette, ahogy szoktunk, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy most már aztán tényleg itt az ideje odaülnöm mellé, és megkérdeznem, hogy ki is Ő. Nem sikerült abban a szempillantásban összeszednem a bátorságomat, először még elindultam be a vízbe. De aztán csak nem hagyott az egész, és alig pár méter után visszafordultam, hogy akkor most egy életem, egy halálom, odaülök mellé a padra.
Így tettem. Még csak egy törölközőt sem tekertem magam köré, ahogy voltam, bikiniben mentem, nehogy meggondoljam magam. Az utolsó lépésnél majdnem elveszítettem a bátorságomat, végiggondolva, hogy mi lesz, ha esetleg rossz néven veszi, hogy megszólítom, vagy elküld a francba. De aztán ezt is legyőztem, és megkérdeztem, leülhetek e mellé. Megengedte. Innen pedig már egyenes út vezetett ahhoz, hogy elmondjam neki, hogy már tavaly is kiszúrtam magamnak, hogy mindig itt ül ezen a padon, mindig ugyanúgy a vizet nézi, és engem nagyon érdekel, hogy miért.
Nos, nem tudom ki milyen történetet gondolt már magában a bácsinak, az igazság minden bizonnyal minden fikciónál sokkal kevésbé romantikus, vagy akár megható, mint gondoltuk volna. Mert a bácsi tényleg csak nézelődni jár ki a strandra. Elmesélte, hogy 1956-ban, a forradalom után került Budapestről a balatonboglári állomásra. Elvégezte az állomásvezetői tanfolyamot, és tulajdonképpen addig, amíg nyugdíjba nem ment, addig itt szolgált. Többször nézett körül kis félmosollyal az arcán, hogy "most nagyon sokan vannak". Azt is elmesélte, hogy van két gyereke, a lánya Budapesten él, a fia pedig Szombathelyen. Van felesége is, akivel naponta járnak a boltba, meg ide a strandra. A felesége szokott fürödni is a Balatonban, ő nagyon ritkán. Ő csak nézelődik, nézi az embereket, akik megfordulnak itt, a hajókat, ahogy vonulnak a kikötőbe. Ez neki a kikapcsolódás. Nem kérdezett ő semmit tőlem, hogy ki vagyok, és mit akarok tőle, de minden kérdésemre nagyon készségesen válaszolt. Azt is megtudtam, hogy azért van öltönyben és nyakkendőben, mert annyira hozzánőtt a hivatása miatt ez a fajta öltözék, hogy enélkül már nem érzi jól magát. :) Kedves volt, és azt mondta, örül, hogy megszólítottam.
Én is örülök. Már sok mindent tudok róla, bár.. én balga a nevét nem kérdeztem meg. :) Nem mintha lenne jelentősége, hogy milyen bácsinak szólíthatom, úgyis A bácsi marad már nekem mindig. :)  Nem okozott egy fikarcnyi csalódást sem, hogy nincs olyan "sztori" a padon ülés mögött, amit elképzeltem neki, sokkal inkább nagyon jó érzés, hogy már nem kell képzelegnem vele kapcsolatban.

Mai élmények

Szerintem, amikor Stephenie Meyer elkezdte írni a Twilight sorozatot, akkor valami hasonló élményben lehetett része, mint nekem ma délután öt körül a Balatonban. Mert ahogy körülnéztem, és amerre csak néztem, mindenhol szikrázó fények voltak, az emberek is szinte szikráztak az egyre alacsonyabban lévő nap sugaraiban. Kicsit szürreális volt az egész, és tényleg úgy éreztem magam, mint valami kicsit nyálas, kicsit csöpögős, kicsit fantáziavilágban lévő regényben. Folyton csak nézelődtem körbe, Balázs meg is kérdezte, hogy kit keresek. Nem kerestem senkit, csak csodáltam az embereket ebben a különleges fényvilágban, és azt képzeltem, hogy mindenki részesül ebben a csodában, és majd emiatt ők, akik akkor ott voltak, kicsit másképp fogják látni a világot. Akkor, azokban a percekben minden tökéletes volt. :) Ezekre a percekre sokáig fogok emlékezni még, az biztos. És elő fogom hívni majd azokban a kevésbé tökéletes percekben is, amik elő fognak fordulni időnként. Bár.. azt gondolom, ezek is egyre kevesebbszer vannak. Változtattam a hozzáállásomon, és egy csomó mindent tudok már másképp is tekinteni, mint eddig. Kell ez ahhoz, hogy általam is jobb lehessen a világ, az én világom legalábbis. :)

A másik mai élmény a siófoki kikötőben ért. Ahova ma azért mentünk, mert van a Balaton-parton egy hajó, amit még soha, egyikünk sem látott. Balázs nagyon be volt indulva, hogy ma kell mennünk. Szerintem ráérzett. Mert ahogy odaértünk a kikötőbe, ott volt. :)

A legnagyobb balatoni hajó. Csodás. :)

És itt készült rólam is fotó, amin ugyan szerintem igencsak látszik, hogy milyen kis dundi vagyok én, azért megmutatom. :P (és nem, nem azért mondom ezt, mert azt várom, hogy azt mondjátok, nem is vagyok dundi, hanem mert én azt gondolom magamról, hogy az vagyok)

A háttérben a kalózhajó éppen befut a kikötő

Meddig még?

Azon gondolkodtam ma, egy gyengébb pillanatomban (nagyon fáj a nyakam napok óta, és ezt ma különösen hisztisen viseltem, mert nem is aludtam valami jól), hogy nekem kimaradt az életemből az (is), hogy kamaszként elmenjek nyaralni a haverokkal. Lehet, hogy el sem engedtek volna annak idején, de az egészen biztos, hogy -ismerve az anyagi helyzetünket- fel sem mertem volna tenni egy ilyen kérdést. Balázsnak jutott az ilyen élményből is (naná), egy ilyen alkalommal én vigyáztam az akkor nyolc-tíz hetes magyar vizslájára (megátalkodott kiskutya volt, az egyszer biztos), egy másik ilyen alkalommal minden napra gyártottam neki külön levélkéket, és még azt is ráírtam a borítékokra, hogy melyik nap mikor kell elolvasnia. Nyilván a teljes haveri gárda rajta röhögött akkor, és nyilván mindenki próbálta megszerezni a leveleket, hogy még jobban röhöghessenek, és még az is előfordulhat, hogy be sem tartotta az "utasításokat", és akár mindet elolvasta egyszerre, vagy akár egyet sem olvasott el. (najó, ez utóbbit azért nem hiszem)
Mindez azért jutott eszembe, mert azon tűnődtem, hogy vajon még mennyi időnk van addig, amíg az összes gyerekünknek lesz kedve velünk jönni nyaralni, és vajon mikor fog az először előfordulni, hogy valaki azt mondja, ő inkább köszöni, de nélkülünk menne valahova? Azt hiszem, nincs ez annyira nagyon távol már, és fogalmam sincs, hogy fogok erre reagálni majd akkor, amikor aktuális lesz. Most azt gondolom, rosszul fog esni, és majd megpróbálok egyezkedni, hogy legalább egy pár napot velünk is, és inkább hozza el a barátnőjét is, vagy akárkit. A szívem még reménykedik abban, hogy sokáig tart ez az időszak, amikor szívesen jönnek velünk, amikor még szedegethetem össze utánuk a vizes törölközőket, a szanaszét hagyott poharakat, és felírhatom a bevásárlólistára, hogy "chipset venni kell".
És nem utolsósorban még készülhet majd hasonló kép máskor is:

Csak képekben

... mert minden máshoz fáradt vagyok ma. :) Igen, van pofám nyaralás közben is ezt írni, de mit csináljak, ha egyszer ez van... ?

Esőnap

Hogy mire jó egy esős nap nyaralás közben? Túl sok mindenre nem, mert például a strandolás egészen elképzelhetetlen volt a mai napon. Bent ülni a lakásban meg senkinek nem lett volna kedve, de még ha esetleg lett volna is, akkor is egészen biztos, hogy egymás agyára mentünk volna úgy délután kettőig legalább négyszer. (de ez egy optimista becslés csupán, ha realistán tekintünk rá, akkor ezt megszorozzuk tízzel)
Így aztán fogtuk magunkat, autóba ültünk, és kirándulni mentünk. Jó nagy kirándulást tettünk, mert elmentünk Keszthelyen keresztül Badacsonyig (ott álltunk meg először). Ott megnéztük a kikötőt, sétáltunk egyet, ettünk egy fagyit, majd indultunk tovább. Révfülöp volt a következő megálló, ahol szintén meglátogattuk a kikötőt, megpillanthattuk a Balatoni nyár forgatási helyszínét (épp adáshoz készülődtek), és ezek után még felkerestük az Atya sírját, aki annak idején összeadott minket, és megkeresztelte Patrikot is. Régóta terveztük már, hogy majd elmegyünk, hogy tiszteletünket tegyük a sírjánál, most végre teljesítettük is.
Még beugrottunk Zánkára, mert a gyerekek meg akarták nézni városunk gyerektáborát, és ezek után Tihanyban felhajtottunk a kompra, hogy aztán Szántódon lehajtsunk róla, és még egy lellei kikötőlátogatás (meg egy bevásárlás) után hazajöjjünk. :)
Itthon aztán megvacsoráztunk, és elsétáltunk egy fagyira az utca végére, majd, hogy a boglári kikötő ki ne maradjon a mai kikötőlátogatások sorából, még oda is elsétáltunk. :)
Kellemesen elfáradtunk a nap végére. És megállapítottuk, hogy valahogy a déli part mindenképpen közelebb áll a szívünkhöz, mint az északi. "Odaát" kevésbé tűnt minden emberléptékűnek, mint itt. De lehet, hogy csak elfogultak vagyunk. :)
Holnap strandolni szeretnénk.. ha az időjárás is úgy gondolja. Ha nem, majd kitalálunk valamit. Van még pár balatoni kikötő, ahol ma nem jártunk. ;)

Itt van a bácsi is

Azt hiszem, a dolgok nem történnek véletlenül az életünkben. Sőt, egészen biztos vagyok abban, hogy semmi sem történik véletlenül, csak nem mindig tudjuk, hogy az épp aktuális történés miért is következett be. Előbb-utóbb általában fény derül az okokra, aztán vagy emlékszünk még rá, hogy volt már, amikor megkaptuk az erre való figyelmeztetést, vagy nem. Olyan is van szerintem, hogy ha nagyon nem esik le az ejtőernyős fatantusz, akkor bizony újra és újra elénk kerülnek azok a dolgok, amikkel feladatunk van.
Nos.. valami ilyesmi lehet a helyzet a bácsival is. A bácsival, aki már tavaly is itt járt, és akkor is nagyon megérintette a lelkemet.
Ma újra itt ült a padon. Pont ugyanúgy, mint tavaly. Mintha csak megállt volna az idő, úgy éreztem egy pillanatra. Ugyanaz az öltöny, ugyanaz a nyakkendő, és ugyanaz a bácsi. És én ugyanúgy nem mertem odamenni hozzá, és megkérdezni, hogy mi az ő története.
Most azt gondolom, jobb ez így. Magamban a bácsinak már van története, és azt érzem, azért ül ilyen magányosan, egyedül, és abszolút kirívóan a strandon, mert így szeretné. A kíváncsi énem azonban nagyon szeretné tudni, hogy mit mesélne, úgyhogy még az is előfordulhat a következő két hét valamelyik napján, hogy mégis odaülök mellé.
Már csak azért is, mert előfordulhat, hogy azért "találkozunk" ennyiszer, mert van valami dolgunk egymással. Lehet ez véletlen?

Apró kis gondolatok

A minap szóba került a blogom a gyerekek körében is. Mert ugye tudják, hogy van, de mégsem tudják milyen is, miről szoktam írni, meg egyáltalán. Ez még így is fog maradni egy darabig (addig mindenképpen, amíg még tiszteletben tartják a kérésemet), ha rajtam múlik. Arról beszélgettünk, hogy pl. vannak emberek, akik előtt nem szeretném, ha kiderülne, hogy van, mert idegesítene, hogy olyan mélységben is beleláthatnak a lelkembe, amit nem mindenkinek engedek meg. Mint ahogy az is idegesít, vagy legalábbis kicsit feszültté tesz, amikor valaki szóban akarja velem megbeszélni azt, amit itt olvasott. Az nekem nem megy.
Valahogy ezt a blogolást még mindig kicsit másképp kezelem, mint a valóságot. Akkor is, ha sosem írok valótlan dolgot, esetleg van olyan, amit nem írok meg.
Van egy-két ember, akitől elviselem, és van egy-kettő, akitől egyáltalán nem zavar, de ennyi.
Ebben jottányit sem változtam az elmúlt hét évben, mióta íródnak a posztok.
De abban nagyon sokat változtam már, ahogy pihenek. Régebben pattanásig feszült idegekkel nyaraltam, hogy minden tutira rendben legyen, legyen mindig elmosogatva, beágyazva, felmosva, felporszívózva. Majdnem csak úgy, mintha otthon élnénk a hétköznapjainkat, csak épp dolgozni nem kell menni. Hát e téren sokat lazultam, mondhatom. Minden ráérős, és minden megvár. Ha arra járok, akkor összehajtom az ágyneműt, ha nem, akkor nem. Ha majd tele lesz a mosogató, akkor elmosogatok, ha csak félig van, akkor nem érdekel.
Helyette nézelődök, nézem a férjem arcát, és tanulmányozom, ahogy szép lassan tűnik el az a gondterhelt kifejezés róla, ami otthon már  hetek óta folyton ott volt. Nézem, ahogy lebarnult másfél nap alatt, és ettől éveket fiatalodott. Nézem a gyerekeket, akik ugyan folyton egymásra morognak, és minden szavukkal azt próbálják erősítgetni, hogy mennyire utálják egymást, de látom, hogy nem bírnak egymás nélkül létezni sem.
És persze nézem a Balatont, a maga végtelenségében, azt a tengersok vizet, amerre szem ellát, és csak hallgatom a hullámokat, szívom magamba az energiáját. Mert ez jó nekem.

És.. apropó Balaton. Hiszitek, vagy sem... már ma benne voltam. Egészen. :P Fejlődőképes vagyok, nemde?

Szeretjük

Vannak, akik mindig új helyre mennek, amikor utaznak valahova, ès vannak, akik visszatèrnek a megszokott, régi helyekre. Ez utóbbiak táborát erősítjük mi is, hiszen évek óta ugyanoda járunk vissza. Szeretjük a helyet, a várost, de meg mindig van olyan utca, ahol sosem jártunk. Épp ezért, amellett,hogy felkeressük a szívünknek kedves helyeket, időnként elsètálunk arra is, ahol meg nem jártunk.
 De az például nagyon jó érzés, hogy az étterem tulajdonosa megismer minket, és örömmel üdvözöl, vagy hogy a strandon is a régi ismerős arcokat látjuk viszont, hogy a kis fürtös kislány, akit karonülő korában láttunk először, mostanra egészen nagylány lett már.

Szeretjük, na.

0. nap

Mondhatjuk nyugodtan, hogy ez a nulladik nap, mert az eredeti terv szerint holnaptól nyaralnánk. Az, hogy menet közben úgy alakult, hogy egy nappal korábban jövünk, az annak köszönhető, hogy én pl. a születésnapom napján mégsem jöhettem szabira, és Balázsnak is olyan lett a beosztása, hogy ma reggelre kellett menni. Így aztán, kárpótolva magam a szülinapi elmaradt napért, hozzáírtam még egy napot a már betervezett tizenegyhez, és - megbeszélve a háziakkal is- már ma indultunk.
Ami amúgy tökéletes így, mert holnap, az első napon már tényleg nyaralhatok. A mai nap a pakolás napja volt.. nem akarom elmesélni, de talán el tudjátok képzelni, hogy milyen is az, amikor ötünket pakolok össze több, mint két hétre. Nem egyszerű. És nem kicsit fárasztó. Gyakorlatilag mire végeztem otthon, már majdnem ledobta a hajam is a hajfestéket.
De útközben rápihentem arra, hogy itt meg majd kipakolok, felhúzom az ágyneműt, elrendezünk mindent, mondjuk úgy, beköltözünk. :)
Így aztán ma még olyan vagyok, mint egy kifacsart hulla, pedig végre aludtam is, nem csak két órát, mint az elmúlt napokban. De holnaptól.. remélem visszajön a jó idő is, mármint olyan nyaralós meleg idő, és akkor belevetem magam a lazításba. Jó, hát akkor is, ha nem jön vissza az a nyaralós meleg, de azért jobb lenne..

Egy pillanat

Volt ma az a pillanat, amikor befejeztem a munkát. Azzal a tudattal, hogy majd legközelebb július 27-én kell munkával foglalkoznom. :) Hát az érzés megfizethetetlen. Magamat ismerve, párszor majd eszembe jut ez, meg az, ami munkával kapcsolatos, de nem azért, mert annyira dolgozni vágyom. Mégis.. most azt érzem, hogy hú de jó lesz egy kicsit mással foglalkozni, mert lassacskán elfelejtem, milyen is családanyának lenni, nem egy dolgozó robotnak. Nem készülök tudatosan semmire, és most épp az sem érdekel, hogy esik, és az is előfordulhat, hogy esőben indulunk nyaralni. (volt már ilyen) Elég a tudat, hogy ha úgy akarjuk, akkor egész nap nem is gondolkodunk majd. :)

Holnap a Balaton mellől jelentkezem. :) Oda megérkezni is egy ilyen eszméletlen pillanat lesz, mint ez a ma esti. :) Nem tudom elmesélni.

A kollégákról

Érdekes azt megélni, ahogy a kollégáim viszonyulnak ahhoz, hogy megyünk nyaralni. Vannak az irigyek, akik mind megjegyezték, hogy "Tudtok élni, három gyerekkel két hétre elmenni a Balatonra!" Süt belőlük a leplezetlen irigység, majd' belesárgulnak abba, hogy el sem tudják képzelni, hogyan lehetséges ez. Ők azok, akiknek az is szúrja a szemét, hogy a mindennapokban sem szoktunk panaszkodni, és szidni a rendszert, hanem éljük a magunk kis életét, és tesszük a dolgunkat. Ők azok is, akiken egyébként jól mulatok, mert annyira szánalmas az ilyen hozzáállás, hogy nem lehet rajta nem nevetni.
Vannak, akik udvariasan érdeklődnek a részletek felől, de nem igazán várnak választ, így nekik aztán igazán szűkszavúan is válaszolok. Pont annyit, amennyire kíváncsiak.
De szerencsére sokkal többen vannak azok, akik velem/velünk örülnek, és együtt számolunk vissza. Ők azok, akikkel a mindennapokban is öröm együtt dolgozni, mert mindig van a másikhoz egy-két kedves szavuk, érdeklődnek a dolgaink iránt, és tudom, hogy tényleg őszintén kívánnak jó pihenést.
És - mert nagyon szerencsés vagyok- vannak azért olyanok is páran, akik ki is mondják, hogy hiányozni fogok amíg nem leszek itt, mert nélkülem nem lesz ugyanolyan.
Még holnap ezeknek minden verziójához szerencsém lesz, és aztán kicsit több, mint két hétig nem találkozom majd velük. :)

Majdnem vettem valamit

Elindultam ma vásárolni magamnak. Mert már tegnap is arra vágytam, hogy legyen nekem egy új rövidnadrágom, ami nem esik le rólam, és nem kell az övemre újabb lyukat gyártanom. Meg még azt is elképzeltem magamnak, hogy veszek egy helyes kis ruhát is, amiben olyan kis helyes és kívánatos leszek, mint már rég nem. (ez a rész lehet, hogy csak a fejemben létezik.. mármint a kívánatos, de ez lényegtelen)
Szóval.. el is indultam reggel nagy tervekkel. Útközben még telefonáltam is Eszter barátnőmnek, akivel már megint ezer éve nem beszültünk, és újfent megnyugodtam, hogy bármennyi idő telik is el, mégsem változik semmi (pedig néha nagyon aggódom emiatt). A beszélgetéstől feldobódva léptem be az üzletbe, és kezdtem meg a nézelődést. Nem találtam ugyan semmit, ami elnyerte volna a tetszésemet, de azért egy gatyát próbáltam, de nem az én méretem volt.
Sebaj, gondoltam, megyek a másik üzletbe. Itt találtam egy gatyát is, meg egy ruhát is, amire azt tudtam mondani, hogy na, ilyesmit keresek. Felpróbáltam a gatyát, a mérete is jó, de sokkhatásként ért, amikor a tükörbe pillantva megláttam a térdeimet. Mert eddig csak úgy néha, futólag szembesültem vele, hogy bizony, elég csúnyák lettek itt a sok fájdogálásban, és elkezdtek eldeformálódni is, de ebben a térd fölöttig érő nadrágban ez olyannyira szembetűnő volt, hogy inkább gyorsan leráncigáltam magamról. Pedig amúgy minden másban pont jó volt. A színe, a fazonja, a mérete.. Következett a ruha. Ami jól állt, szó sem róla, és az a fajta, ami ápol és eltakar, szinte karcsúnak tűntem benne, és nőiesnek. Gondoltam, oké, legyen a ruha, de kell hozzá valami papucs, mert ehhez mégsem vehetem fel azt a crocs félét, ami most van. Nos, papucsot nem kaptam. Vagy lábujjközi strandpapucs, vagy lábujjközi flitteres-pillangós rémség, vagy olyan, amit anyám hord. A lábujjközit nem bírom elviselni, a flitteres-pillangós változattól a hideg is rázott. Az anyám korosztályának készültek meg nagyon kényelmesnek tűntek, de hát na.. anyám és köztem több, mint húsz év van. :D
Így aztán végtelen csalódottságomban vettem Eriknek egy rövidgatyát, és hazajöttem.
Azt gondoltam, hogy itt akkor fel is adom, és marad a régi ruhatár, a gatyával, amiből kicsit kifogytam már, meg a másik kettővel, amit annyit mostam, hogy szétkopik teljesen az anyaga, és a kicsit bumfordi, de azért kényelmes crocs papucsommal.
De aztán a kolleganőimnek elmesélve a vásárlásom sztoriját, akik szépen lestírölték az én utált térdeimet is, úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt a város harmadik kínai boltjának is holnap reggel. És ha minden kötél szakad, van még a Balaton-parton is üzlet, ahol körülnézhetek.
Még az idén lesz nekem rövidgatyám, ha tövig járom érte a lábamat, akkor is. :)

Tessék nekem elmesélni

Most, hogy minden porcikám arra készül, hogy majd több, mint két hétig nyaralni fog, ami ugye egyet jelent jelen pillanatban a kikapcsolódással, és a lazítással is (meg a megújulással), arra is készülök, hogy lesz egy csomó időm olvasgatni majd.
A blogok evidensek, minden nap bekukkantok oda, ahol látom, hogy volt valami történés (akkor is így van ez, ha úgy tűnik, hogy nem), de ezen túl gondoltam, kicsit szélesíthetnék a mostanság kissé beszűkült gondolkodásomon és életteremen, esetleg vihetnék egy kis színt az életembe némi újdonság keretében. Ehhez kéne nekem a Ti segítségetek.
Meséljétek el nekem, hogy:
- milyen oldalakat olvastok rendszeresen (lehet ez blogoldal is, amit nem sikerült még felfedeznem)
-milyen alkalmazásokat használtok a telefonotokon nagyon rendszeresen (mondjuk napi szinten)
-milyen játékokkal játszotok a telefonotokon?

És ha valamit elfelejtettem megkérdezni, de úgy gondoljátok, hogy épp jó lenne nekem, hát azt is mindenképp meséljétek el.

Kezdjetek el élni...

... hogy legyen mit mesélni. Ismeri szerintem mindenki Márti dalát, és most ez épp nagyon aktuális nekem. Mert a nagy kattogás közben arra eszméltem, hogy talán az is a baj, hogy élni nem élünk, csak vagyunk. A munka és a kötelesség elviszi minden energiánkat, és nem jut semmi másra semmi. A hétvégi meccsrejárások jó kikapcsolódást szoktak jelenteni, de azt semmiképp nem mondhatjuk el róla, hogy ott aztán tényleg ki lehet adni magunkból a mindennapi stresszt és feszültséget, azt meg végképp nem, hogy esetleg romantikus lenne.
Lehet, hogy egy kicsit be is pánikoltam, miután a napokban ráeszméltem, hogy b@sszus, már el is múltam harminchét éves, és jajj, mi lesz most velem. Valahogy egy csomó mindent elkezdtem hiányolni az életünkből. Csupa apróság, és mégis..Én magam is rengeteget változtam e téren, és lehet, hogy épp miattam sikkad el az egész, mert már nem automatikusan pusziljuk meg egymást, amikor találkozunk. Néha fel sem tűnik. :( De tudom, hogy ezt például én kezdtem el elrontani azzal, hogy amikor beülök az autóba mellé, akkor csak köszönök, hogy szia, és már kötöm is be biztonsági övet. Gondolom a sokadik ilyen alkalom után már nem is lepődött meg, és akkor már nem is akarta ő kezdeni. Vagy nemtom. Ezer ilyen dolog van. Apró kis mozdulatok, amik nincsenek már. Tény, nőnek a gyerekeink, és a lakásunk még mindig ugyanakkora, így aztán mindig ott van valaki, és elég zavaró és lehangoló, ha idiótán vigyorogva bámul.
Szóval.. olyan dolgokra vágyom, mintha csak valami kis idétlen tinilány lennék. Ölelésekre, csókokra, sokatmondó pillantásokra, és egyáltalán, érezni minden porcikámban, hogy olyan nő vagyok, akire vágynak. (na nem, akárkitől amúgy nem jó ez, csak egyvalakitől). De hiába vágyom én erre, ha kifelé meg mást mutatok magamból, igaz?
De ez megváltozik. :) Remek alkalom lesz erre a nyaralás. Elkezdhetek élni. És majd elmesélem az unokámnak (is).

Péntek esti

Van valami, amin épp kattog az agyam, de mivel még bőven a kattogás állapotában jár, így nem kerül ki onnan. Meg lehet, hogy amúgy sem, mert nem is olyan könnyed blogolós téma (igaz, ez régen sosem okozott gondot), meg nem is biztos, hogy eljutok odáig, hogy mondjuk lenne belőle valami olyan, aminek a végére lehetne írni egy befejező mondatot. Anélkül meg mit sem ér az egész, nem? Mert kell a végére mindig az a befejezés, amiben vagy az a tanulság van, amit levonhatunk a dologból, vagy valami ilyesmi. De ha jól emlékszem, akkor annak idején magyar órán ezt a tanulság-dolgot tanították.
És ha már írás. A napokban gondolkodtam azon is, hogy micsoda érdekes fordulatot vett az életem ez ügyben is. Mert ide is nagyon keveset írok már, úgy meg nem is nagyon, mint valaha, de ezeken a röpke blogposztokon kívül mást meg nem is. Pedig azért néha születnek a fejemben kis történetek, amiket lehet, hogy néha papírra kéne vetni. Ki tudja, majd lehet, hogy jól jönne akkor, amikor már még ennél is ráncosabb és öregebb leszek, és csak a nyugdíjas koromat várnám.. Szóval, lehet, hogy addigra majd még valami mellékkeresetként szükségem lenne az írókára. De ha nem trenírozom, akkor talán el is tűnik belőlem. Ráadásul azt hiszem, jól jönne ez akkor is, amikor már vagyok annyira zsibbadt agyú, hogy semmi nem is tud kikapcsolni. Akkor lehetne egy ilyen magam kreálta világba elmerülni. Mert az írásnak a mesélés része a legjobb. Az mindegy, hogy igazából mese, vagy csak egy történet, vagy akár egy szerelmes novella, elmesélni valamit nagyon jó érzés. Szavakkal elmesélni pedig, úgy, hogy majd az a valaki, aki olvassa, el fog képzelni hozzá egy-egy arcot, hangot, vagy bármi mást, az pedig egyenesen varázslat.
Hmmm.. hmmm.. leírva ezeket még inkább itt van bennem a vágyakozás, hogy de jó lenne írni valami jót. :)

Fáj

Azt nem tudom, hogy a körmöm nőtt e be, vagy simán csak úgy jártam, hogy amikor megakadt valamiben, és letéptem az akkor feljött darabkát, beletéptem úgy istenigazából, mindenesetre begyulladt a lábujjam. Nem kicsit fáj, hanem inkább nagyon, és néha látom a csillagokat anélkül is, hogy besötétedne. Orvoshoz tutira hogy nem megyek vele, mert le is rúgnám, aki hozzáérne, és ugyanezen okból nem megyek pedikűröshöz sem. Vettem tetrán kenőcsöt, az szerintem lehúzza a gyulladást, és akkor majd, amikor már nem fáj, akkor majd meglátom, hogyan tovább. Az biztos, hogy még holnap lesz miatta egy ilyen csillaglátós napom, de aztán- reményeim szerint- a hétvégén teljesen meggyógyul majd. :)
Ami a tanulság ebből, hogy sosem tépkedjük a körmünket hirtelen felindulásból, hanem szépen elővesszük az ollót. Ha nem így teszünk, akkor a fentiek következnek be.
(a paradicsomos ősi gyógymódon már túl vagyok, semmit sem ért)

Elégedett

Ma roppant fárasztó napom volt, de nagyon büszke lehetek magamra, mert sikerült úgy elrendezni mindent, ahogy kellett, a kezdeti nehézségek után jól megoldani egy nem is olyan egyszerű és eléggé kényes helyzetet. A munkahelyemen.
Eközben itthon kimosott a mosógép, amit valaki ki is kapcsolt, majd ugyanez a valaki elfelejtette kiszedni és kiteregetni. :D Így a megszáradt ruhák helyett a vizes cuccokkal találtam szemben magam. :D
És eközben itthon felporszívózódott a szőnyeg, rend lett egy szekrényben, három könyvespolcon, egy íróasztal fiókban, és az ágyak alatt. :) Nem szólhatok egy szót sem. Főleg, mert a szekrényben még a polcot is visszarakták. :)
Mondhatjuk, hogy elégedetten mehetek a mai nap után aludni. És jövő héten ilyenkor már csak egyet kell majd aludni.. :)

Na és arról nem is beszélve, hogy vége a július meghozta a jó időt is. :) Ha én ezt tudom, már múlt héten előreállítom a naptárt. :)