Nem vagyok egyszerű

Ma egy pillanatra látott kép kapcsán jutottam el odáig, hogy végül is azt hiszem, komoly hiánytüneteim lehetnek. De nem vagyok egyszerű eset (ebben sem), azt is tudom. Mert láttam egy képet egy nagyon boldog és nagyon fiatal párról, akik épp ölelkeztek. Nincs ebben semmi különös, nekem valahogy mégis belesajdult mindenem, és eszembe is jutott rögtön, hogy milyen is volt az ő korukban (hahh... micsoda szavak) ugyanez. Ahogy mindezt felidéztem, közben meg éreztem, hogy valami nincs rendben, mert abból a belesajdulásból valami mélyebb dolog lett, és nem múlt el. Aztán eszembe jutott.. hogy nem jut eszembe, hogy mikor ölelkeztünk utoljára így. :( Nem vagyunk elhidegülve, vagy ilyesmi, csak épp valahogy ezek a dolgok elmaradnak. Vagy azért, mert nem is nagyon találkozunk, vagy azért, mert ha találkozunk is, csupa racionális hülyeséggel kell foglalkoznunk (úgymint bevásárlás, főzés, ügyintézés, stb. stb. stb.), és mire mindezeken túlesünk, már túl fáradtak vagyunk ahhoz is, hogy szóljunk egymáshoz. Na meg persze még mindig egészen más bioritmusban működünk, mert Balázs legjobban a hajnali négy és hét óra közötti időszakban "él", amikor én még javában alszom, én pedig az este nyolc és tizenegy közötti időszakban vagyok a legjobb formámban, amikor ő már rég az igazak álmát alussza.
Mégis nagyon hiányzik ez a fajta testi kontaktus. Vagy amikor csak úgy megsimogatja a kezemet. Vagy az arcomat. Rajta kívül senki nem tudja pótolni ezeket, mert nem viselem el. Nem érhet az arcomhoz senki, mert azonnal ledermednék tőle. Úgy, ahogy ölelkezni sem tudnék csak úgy bárkivel (ez alól Erika barátnőm a nagy kivétel, mert ő meg úgy tud ölelni, ahogy senki más sem), sőt, ha jól belegondolok, senkivel sem. Így aztán, hogy ilyen vagyok, marad a hiányérzet, meg a sóvárgás..
Azt mondjuk nem tudom, hogy mitől lettem ilyen, hogy rajta kívül (és a gyerekeken kívül, de az szerintem egészen más) nem is jut eszembe senkivel sem ölelkezni, puszit adni, vagy bármi ilyesmi. Nem is szeretem, és magamtól nem is kezdeményezem senkivel. A névnap, születésnap más, de ott kimerül minden ilyen irányú késztetésem.
De vele meg annyira más. Mert az ő ölelése egyfajta béke szigete, akármi történhet, ugyanolyan. Az ő simogatása mindig őszinte. Ő tud csak úgy végigsimítani a kezemen, vagy arcomon, hogy nem rezzenek össze tőle, és nem ráz ki a hideg, hanem azonnal azt érzem tőle, hogy dejó, hogy szeretnek.
Na és pont ide jutottam a végére. Hogy leginkább azért hiányzik ez az egész, mert nem érzem ebben a kézzelfogható valóságban, hogy szeretnek. Mert időről időre az van, hogy hiába tudom.. pedig tudom. :)

Hátradőlve

Ma könyvtárba mentem a legnagyobb fiammal. Kettesben, gyalog. És közben f*sta a szót, akarom mondani egyfolytában beszélt. Mondjuk javára legyen mondva, nem beszélt hülyeségeket, és pl. a gumivonatról én tőle hallottam először. Először nem is hittem el, de mikor azt mondta, hogy csak nyugodtan olvassak utána, már bántam, hogy egyáltalán hangot adtam a kétségeimnek.
Aztán hazafelé újfent elszórakoztatott a gondolataival. Így megtudtam, hogy külföldre készül. Mert ő tizenkettedikre úgy fog tudni németül is, hogy bármikor mehet bárhová, el fog boldogulni. És hogy milyen rendes gyerek... azt mondta, majd ő utalja nekünk a nyugdíjat onnan, ahol végül majd kiköt. :) Úgyhogy nyugdíj-ügy pipálva. ;)

Más: ahogy szeretem ByeAlexet, mint dalszerzőt, és azt a valakit, akiből valamennyit már megismertem a közösségi oldalnak köszönhetően, annyira nem jött be Márta Alex. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az Özsébet megírta, mint aki énekli "Csókolom"-ot, vagy akár a "Hé, Budapest-et". Nagyon gyorsan kiolvastam a könyvét, úgyhogy nem volt azért rossz, de biztos, hogy többé nem fogom elővenni. Maradok ByeAlexnél. :)

Önértékelési zavar

Azt hiszem, komoly önértékelési hiányosságaim vannak. Vagy túlértékelem magam, amikor azt gondolom magamról, hogy toleráns vagyok, és elfogadó, és kompromisszumképes. Újabban ez egyre kevésbé mondható el rólam. Azt nem mondom, hogy jól érzem magam a felismeréstől, mert a legkevésbé sincs ez így, de azt mondják a felismerés már fél siker, mert onnantól lehet elkezdeni dolgozni a problémán.
Hát.. meg fogom próbálni.

Bizalom

A tegnapi bankhistória (Takarék) kapcsán gondolkodtam el rajta, hogy hány és hány bizalmi kapcsolat van az életünkben. Azon túl, hogy vannak a legszemélyesebb magánügyek, amivel kapcsolatban ugye mindennél fontosabb a feltétlen bizalom, legyen az akár szerelmi kapcsolat, akár baráti.
De itt van a többi...
- a fodrász, mert csak úgy akárki mégsem moshatja-vághatja az ember haját. Az enyémet legalábbis semmiképpen sem. Mindenképpen szimpatikus kell, hogy legyen. És kedves. És tudjon beszélgetni is, meg hallgatni is, és ne kelljen neki magyarázkodni, ha esetleg két hónapig nem megy az ember.
-az orvos, mert csak úgy akárkivel nem tudja az ember megbeszélni, hogy hol fáj, nem vetkőzik csak úgy akárki előtt, hogy megvizsgálja, és legfőképp nem tud neki hinni, ha nincs benne bizalom. Bízni kell a tudásában, abban, hogy minden helyzetben a legjobbat akarja nekünk, és minden tudását latba vetve tesz meg értünk mindent.
-a pedagógus, mert nagyon nehéz azt jól tolerálni, ha olyan valaki foglalkozik a gyerekkel, akiben nem tudunk bízni. Nem kell neki szeretnie a gyereket, arra elsősorban mi, a szülei vagyunk, de lehessen rajta érezni, hogy nem csak szereti a hivatását, de tiszteli is annyira a gyerekeket, hogy sosem hozza őket kínos helyzetbe.
És még sok-sok minden lehet itt, amit most nem soroltam fel, és természetesen itt van ezen a listán
-a BANK is, ahova az ember fizetése érkezik minden hónapban. Ez is egy olyan bizalmi dolog, hogy kezeli a pénzemet, amiért én dolgoztam meg, az enyém, és mégis hajlandó vagyok fizetni is azért, hogy hozzájussak, és hogy biztonságban tudjam.

Ingott már meg bizalmam orvosban is, pedagógusban is (a fodrászom nagyon jó fej, benne nem), de nagyon-nagyon bízom benne, hogy a bankunkban nem fog. Mert bizony, elgondolkodtam, hogy szabad e annyira bizalmasnak lenni, hogy minden pénzünk ott van, és alig tartunk magunknál valamennyi készpénzt? Szabad e annyira bizalmasnak lenni, hogy mindkettőnk fizetése (és a családi pótlék is) ugyanazon a számlán van? Adja az Isten, hogy sose kelljen megtudnom, amit most sokan éreznek, amikor nem tudják, mikor jutnak hozzá a saját pénzükhöz.

3 éve

Éppen ezen a napon érkezett meg hozzánk három évvel ezelőtt a kis kajlafülű Freddy. :) Akkor még csak alig két hónapos kiskutya volt, azóta a harmadik szülinapja is eltelt már.
Sok jó döntést hoztunk a közös életünk során. Ő is az egyik ilyen jó döntés.
Imádom minden porcikáját. :) Meg az összes ráncot a "homlokán". Meg a játékot, amit a kajásedény körül játszunk. Én lehajolok, hogy elvegyem, ő ráteszi az első lábát a kezemre, és arrébb söpri. Épp csak nem mondja, hogy na, tűnés, ez az enyém. :) Nekem adná, ha nagyon akarnám, de nem akarom nagyon sosem. Imádom, ahogy teljes testével figyel mindenre. Imádom, ahogy folyamatosan mozog az orra, és szaglászik. Imádom, hogy megugat, amikor kávét iszom odakint, és őt nem engedem ki.
Meg úgy általában mindent vele kapcsolatban.

Kéne

Kéne valami frappáns és jópofa dolgot kiötölnöm, amivel kirángatnám magunkat az egyhangúságból, meg egykedvűségből, de még nem jutott eszembe semmi. Mondjuk lehet, hogy frappáns és jópofa lenne egy jó alapos nagytakarítás is, ahol kiderülhetne, hogy a sok szürke por alatt azért még előfordulhat itt csillogás. :) Na de ehhez sincs túl sok kedvem, főleg, amikor esik, és csak hordjuk befelé a sarat a cipőnkkel.
Azért meg külön haragszom, hogy vettem három krókusz-hagymát, hogy majd jól kihajt nekem, még mielőtt a tavasz megérkezne, ehelyett inkább elrohadt. Pedig mindent úgy csináltam, ahogy arra a dobozra írva volt. Sose lesz nekem saját krókuszom.. de majd gyönyörködöm máséban. :P
Amúgy meg azért biztosan itt van már a tavasz, mert hétvégén meccsre megyünk már, mert vége van a téli szünetnek. Ez biztató mindenesetre.
Ti mivel űzitek el ezen az esős héten a borús gondolatokat?

Ezt még sosem mondtam

Péntek este derült arra fény, hogy Erikkel egy kicsit elszaladt a ló a héten az iskolában, vissza is beszélt egy tanárnak. Minderre az osztályfőnöke hívta fel a figyelmemet, aki ugyan keresett már fél kettőkor, de akkor én dolgoztam.. fél tíz után egy sms-t küldtem neki, hogy remélem nem valami baj miatt keresett, most végeztem a munkával. Mire aztán ő felhívott. Megnyugtatott, hogy nincs nagy baj egyáltalán, csak azért szól, mert tudja, hogy figyelünk Erikre, és törődünk vele, és meg is beszéltük, hogy szól az ilyenekről. Rendes volt tőle. :)
Annak rendje és módja szerint el is beszélgettünk Erikkel erről a visszabeszélés dologról. Pontosan ezzel kapcsolatos volt a dilemma, hogy kell e "köteleznem" őt arra, hogy tiszteljen valakit, akit amúgy nem tisztel, de végül megoldottuk úgy, hogy azt mondtuk, mindegy, mi a véleménye, el kell fogadnia, hogy abban a helyzetben nem engedheti meg magának, hogy ezt kinyilvánítsa. Meg elbeszélgettünk újfent a "kivel barátkozzál fiam" kérdéskörről is. Utálom magam érte, de Ő az a gyerekünk, aki után mindig "utána kell nézni", hogy épp ki is az aktuális barát, mert rettenetesen befolyásolható, és bármibe belemegy egy kis szeretetérzésért.
Nos, ezek után akkor itt az ideje elmondanom, hogy miért is van az, hogy én ennek a gyereknek bármit hajlandó vagyok elnézni (nyilván ésszerű keretek között). Valami hasonló iskoláséletet csináltam végig, mint ő. Sosem szerettek a tanáraim, akármit csináltam is, nem volt elég, nem volt jó, és megragadtam a középszerű szinten még akkor is, amikor többre voltam képes. Nem voltam kitűnő tanuló, mert nem tudtam rajzolni én sem, akárcsak ő. A kézügyességem gyatra volt, tesiórán én voltam a legbénább, így mindig volt valami, amitől sikerült még köznevetség tárgyává is válnom. Magyarból sikerült néha brillíroznom, de ott is csak elvétve, ráadásul a nyolc év alatt nyolc magyar tanárom volt, így mire feltűnt volna bárkinek is, hogy esetleg van némi tehetségem, addigra már nem is tanított. A tömegből nem tűntem ki, mert nem voltam szép lány, nem voltak gazdag és befolyásos szüleim, és még csak nem is tanultam úgy, mint a legjobbak. A barátaim zömmel arra használtak, hogy elmondhassák nekem a bánataikat, meg legyen, aki elvigye nekik a leckét, fordított helyzetben dolguk volt. Önbizalmam nulla volt, és mire felsős lettem, mindez még csak csökkent, amikor azt láttam, hogy a többi lány divatos ruhákban jár, nekem meg nem volt.. mert vagy pénzünk nem volt rá, vagy ha mégis megkaphattam volna a születésnapomra, akkor meg nem jött rám, csak valami nevetségesen csúnya. Így lett nekem zöld márványkoptatott farmerem, amivel már az első nap sikerült köznevetség tárgyává válnom, mert anyám még élt is vasalt bele Hogy ennek a következménye volt e, vagy egyébként is így alakult volna, nem tudom.. de nyolcadikra rendesen meg is betegedtem. Három teljes hónap hiányzás után az akkori osztályfőnököm kaján vigyorral a képén közölte velem, hogy akkor évet fogok ismételni, mert nem tudnak osztályozni félévkor, így felvételezni sem fogok tudni. Csak az akkor iskolaigazgatónak köszönhetem, hogy nem így lett, mert ő azt mondta, tehetek osztályozó vizsgát mindenből. De táncolni nem engedtek. Nem járhattam be a táncpróbákra, mondván, beteg vagyok, felejtsem el. Ez volt a legutolsó pofon, amit itt kaptam, mert soha többé nem engedtem, hogy áthatoljanak azon a páncélon, amit emiatt növesztettem magam köré.
Szóval.. én értem az összes érzést, ami őt végigkíséri az iskolában. Tudom, és látom, hogy még akkor is ezeket érzi, ha nem ugyanígy éli át szerencsére ezeket. Csak azért nem vagyok vele olyan kőkeményen szigorú, amilyennek esetleg lennem kéne, mert azt akarom, hogy -ellentétben velem- azt érezze itthon mindenben számíthat ránk, akármi is történik az iskolában.

Nem tudom

Nem tudom mostanában túl jól szavakkal átadni azokat a dolgokat, amiket gondolok. Több oka is van ennek, a legfőbb talán az, hogy nincs annyi időm már erre, mint régen. Ráadásul fáradtan nem tudok gondolkodni, és nem tudok írni sem nagyon. Emiatt aztán nem tudok jól kommunikálni sem sehol, és csak úgy vagyok átsuhanóban mindenfelé, de igazán jelen néha még itthon sem. Nem tudom azt sem, hogy mennyire függ össze mindez azzal, hogy most már rettenetesen soknak érzem a hideget, a fázást, és a telet, és mindennél jobban vágyom arra, hogy végre ne kelljen a nadrág alá harisnyát vennem, és a pulóver tetejére még kardigánt is. Nem tudom azt sem, hogy az átmeneti hangulatingadozásom az oka e annak, hogy az utoljára érkezett rendszeres olvasóm már el is tűnt az éterben, vagy egyszerűen csak úgy döntött, hogy mégsem érdeklődik irántam. Mondjuk egyikkel sem tudok mit kezdeni, de azért persze, elgondolkodtam rajta egy-két percre. Nem tudom azt sem, hogy miért is várom ennyire a tavaszt, mit gondolok, mi fog változni majd ettől. Nem tudom, hogy képes vagyok e még változni és változtatni bármin is, mert úgy érzem, sem erőm, sem kedvem. Van egy megszokott rutin, sőt, rögtön kétféle is, attól függően, hogy délelőttös vagy délutános vagyok e, ezen túl nincs semmi. Nyilván bele vagyok kicsit fásulva, de nem is olyan egyszerű kilépni belőle. Nem tudom azt sem, hogy hogy is kell megértetni egy gyerekkel, hogy akkor is tiszteljen valakit, ha egyébként nem tiszteli. Nem tudom szabad e megtanítani alakoskodni már most, vagy hagyni kéne, hogy -lesz ami lesz alapon- őszinte legyen?
Hát igazából nem tudok semmit sem.

Végre

A hét nagy feladata

Erre a hétre valamiért jó nagy feladatot talált nekem a sors. És még egy fricskát is tett bele, mert amellett, hogy már magammal sem vagyok jóban, még egy csomó mindenki mással sem tudok úgy lenni. Valahogy más szemmel látok mindent, kicsit a hallásom is mintha kifinomultabb lenne, és emiatt olyan dolgokat is látok-hallok, amiket nem akarnék. Nem akarnék,mert sokkal könnyebb és egyszerűbb volt minden ezek nélkül. Könnyebb volt elfogadni, könnyebb volt vele együtt élni. Most nem könnyű így. Főleg, mert az új látással-hallással olyan dolgok kerültek elő, amik nem épp a legjobbak. Nagy teher ez most nekem. Helyrerakni az egészet magamban, és jól kezelni. Úgy, hogy közben ne látszódjon ki, hogy látom, amit látok, és hallom, amit hallok.
Persze a saját magammal kapcsolatos nyűgjeim sem lettek ettől egyszerűbbek, de leginkább még bonyolódtak egy kicsit. Tudom amúgy, hogy meg fogom oldani, és le fognak tisztulni bennem az ezekkel kapcsolatos fura érzések. Mindennek meglesz a helye, csak még egy kicsit kell tologatnom, amíg belátom, hogy nincs ezzel baj. Változik a világ is, a benne élő emberek is, és nyilván én is.
Ráadásul nem is lehet mindenkit megmenteni sem. Meg szeretni sem kell mindenkit.

Ahhh

Már reggel tudtam, hogy ez a nap semmiképp nem lesz az én napom. Azt mondjuk nem sejtettem, hogy ennyire nem. De már reggel el lett intézve az egész egy csapásra.
Az úgy volt, hogy ma, miután Balázsnak dolga volt Bp-en, és ahhoz, hogy odaérjen, időben kellett indulnia, megbeszéltük, hogy akkor Rolandot elkísérem én az iskolába. Busszal. A rettenetesen hideg reggel ellenére kimentünk a buszmegállóba már hétkor, mert ki tudja mikor is jön pontosan. Hét óra tízről tudtunk, de hát bármi megtörténhet egy helyi járat esetében. Hét tizenötkor elindultunk gyalog. Itt kezdődött a baj... merthogy én buszhoz öltöztem.. vagyis nem volt rajtam csak egy nadrág. Jobban mondva nem vettem alá sem harisnyát, sem cicanadrágot, sem semmit. Éreztem én elég hamar, hogy nem lesz ez jó.. de mit volt mit tenni, menni kellett, hogy odaérjünk.. Szanaszét fagytam a mínusz kilenc fokban, és még haza is kellett menni.
Ennek, és az egész napos keveset ivásnak meglett a böjtje. A térdem mellett rendesen fel is van dagadva, annyira megfagyott. Piros, meleg és dagadt. És még ki is van száradva. Így aztán húzódik is, meg fáj is. Ahh, de nem hiányzott ez.

50 árnyalat

Épp megy a mozikban, és így aztán most az is rákattant, aki amúgy nem olvasta a könyveket. Vagy azért, mert lépten-nyomon valami mém-be botlik a szürke ötven árnyalatáról, vagy azért, mert amúgy is mindenki erről beszél, és nem akar ott állni kukán.
A filmet nem tervezem megnézni, mert sosem szerettem egy jó könyv után a megfilmesített változatot. Általában halálra idegesít, hogy mennyi minden maradt ki belőle. A könyveket olvastam.. és annak idején írtam is róla (csak lusta vagyok visszakeresni, és idelinkelni).
Ma a hátmasszírozás közben is szóba került. M. nem olvasta, és nem is látta a filmet, de tudja miről szól, mert többen is elmesélték már neki. Viszont úton-útfélen belebotlik a mémekbe, és most már a NANE felhívásába is. Ők azt hirdetik, hogy az ilyesmit nem kéne így agyonsztárolni, mert sok-sok nő él bántalmazásban, és még ezt népszerűsítik is.
Nekem ez a trilógia nem a bántalmazásról szólt. Egy furcsa hajlamú emberről, és a szerelméről, aki végül valamelyeset csak megváltoztatta ezt a fura hajlamú fickót. Egyetlen percig nem éreztem bántalmazásnak sem a szexuális jeleneteket. Simán elfogadtam annak, ami. Persze, elméláztam rajta, hogy vajon én mit tennék egy ilyen helyzetben (ki nem?).
M. szerint azért nem fordult meg a fejemben a bántalmazás, mert soha nem voltam ilyen cipőben, így aztán el sem tudom képzelni. Ami lehet amúgy, mert tényleg nem voltam ilyen cipőben.
De azért azon gondolkodtam ma délután, hogy vajon lehetséges, hogy ilyen sokan félreértelmeztük az egészet, mert mondjuk egy izgalmas és nagyon tabu-témát feszeget? Vagy csak túl van "lihegve" ez a bántalmazás-rész, mert igen jó "ingyenreklámhoz" jutottak a film kapcsán?
Szerintetek?

Hú

Nagyon masszívan szükségem volt ma este a csendre, és egy kád forró vízre. Az elsőre azért, mert estére zsongott a fejem a sok emberi hangtól, meg minden egyébtől, a kád forró vízre pedig azért, mert nagyon fáj a derekam.
Még egyik sem hatott igazán. Most az alvás csodatévő erejében bízom épp. Egy olyan mozdulatlanul alvós-semmitnemálmodós alváséban.

Elegem van

Nem fogok alakoskodni, vagy jókedvet és boldogságot színlelni. Pedig gondoltam rá, hogy keresek valami biztonságos témát, és rittyentek ide egy jó kis semmiről sem szólót, és akkor nem kell bevallanom semmit. De miért is tenném? Eddig is úgy volt, az elmúlt sok évben, hogy ha nem volt jó kedvem, akkor rosszkedvem volt, és kész.
Na így van ez most is. Nem tudom mitől és honnan jött az egész, csak sejtésem van, de az a helyzet, hogy épp nem vagyok valami szívderítő és optimista társaság. Mondhatnám, hogy hú de depis vagyok, és lehet, hogy nem is állnék messze az igazságtól, de azért ilyesmit nem diagnosztizálok csak úgy. Egyszerűen csak nem vagyok jó passzban, és nem is tudom magam csak úgy megrázni, és kilépni belőle. Nem akarok senkitől segítséget, nem akarok beszélni sem róla, és legkevésbé sem akarom, hogy megoldják helyettem. Ugyanakkor minden második gondolatomban van valami önző sérelem, hogy "bezzeg nekem soha senki nem csinál meg semmit", "bezzeg engem nem kérdeznek meg, hogy kérek e"... stb. stb. Banális marhaságok, amikkel amúgy nem szoktam foglalkozni, és amúgy is én alakítottam úgy, hogy "észre se vegyenek".
Az azért reményre ad okot, hogy engem is idegesít a helyzet, és úgy gondolom, azért nem maradok így, de hogy meddig tart majd, nem tudom. Biztos rajtam múlik, de most ehhez sincs kedvem. Kilábalni sem. Meg úgy egyáltalán.

A középdöntőről

Ami eddig pontosan úgy alakul, ahogy én azt gondoltam. Továbbmegyek.. nem tudom mi lesz jövő héten, de a mostani négy döntőbe jutott versenyzőből az egyiket küldöm én Bécsbe. :) Hogy melyiket, még én magam sem tudom pontosan, de mire kell, addigra biztos leszek benne. :)
Maga a műsor még mindig a kissé felejthető kategória. Kicsit olyan érzésem van, hogy próbálnák azt a kereskedelmi tévés feelinget odavarázsoltatni T.Csillával és H. Leventével, és próbálnának belőlük valami Ördög Nóra-Istenes Bence félét kerekíteni, de nagyon nem megy. Erőltetett lesz tőle, mert ők egyszerűen nem alkalmasak erre. Ők jó katonák, és nincsenek szokva a rögtönzéshez, a bratyizgatáshoz, nem is véletlenül vannak a köztévéhez szerződve. De mindegy, mert ezen már túltettem magam, és már nem is bosszantanak azok az elszólások, hogy "1 sms-ről húsz szavazat érkezhet összesen".
Na de a dalok... Továbbra sincs olyan igazán kedvencem, mint a Kedvesem volt, de van egy dal, aminek valami hasonló hatása van rám. Nem titok, Boggie dala az, ami épp emiatt jelen pillanatban nálam egy hajszálnyival vezet Szabó Ádám és Mujahid Zoli előtt. De bármelyikőjüket odaküldeném...
A New Level Empire hatalmas csalódást okozott, mert én is azt éreztem, amit Pierrot, hogy nagyon nagy arcúan énekelnek, mikor pedig nincs is mire nagyarcúnak lenni, mert messze van a hangja szinte mindenkitől. Antal Timi csalódást okozott, mert hiába bizonygatja, hogy ő ilyen kis tombolós is, messze van a tudásától az, amit itt tudott nyújtani. Tóth Vera pedig.. gyönyörű a dal, gyönyörű a hangja, de szerintem én magam is azért nem tudom szeretni, mert olyan durván koppintás szaga van. A Pankastic tetszett nagyon, még akkor is, ha ez a jazz-féleség elég messze áll tőlem. De ez a szám el van találva, és biztos, hogy meghallgatom majd még, mert olyan kis vidám.
A Spoon pedig.. hát imádom őket, mert kis cukik, meg minden, és azt gondolom, jó a zene, amit csináltak, de kevés lesz ahhoz, hogy ők menjenek. De ki tudja? Végülis a végső döntést a nézők hozzák majd meg.. és lehet, hogy a plüssmacis lányok tábora legyőz majd mindent. :)




A bejegyzést külön ajánlom Teide-nek. :)

Fel vagyok háborodva

Ma többször is hallhattam a tévében, hogy a homoszexuális párok NEM fogadhatnak örökbe gyereket. Mindehhez még bevágták Semjén Zsolt hozzászólását is, miszerint egyetlen gyereknek sincs erre szüksége. Nem emlékszem rá szó szerint, mert már attól leszáll a köd az agyamra, ha csak meglátom. Értem én, hogy kereszténység, és értem én, hogy Isten rendelése az, hogy egy férfi és egy nő kössön egymással házasságot, és alapítson családot. Na de... állítólag mi vagyunk az az ország, ahol a kisebbséget nem szorítjuk peremre, és ahol tudjuk, ott segítjük. Állítólag. De ez messze nem igaz, mert csak egy bizonyos kisebbséggel kapcsolatban tesszük ezt, minden más kisebbséghez és mássághoz tartozót ott lehetetlenítik el, ahol csak tudják.
Szerintem nincs semmi baj a homoszexuális párokkal. Az, hogy én magam abszolút heteroszexuálisként fel sem tudom fogni, hogy mit érezhetnek ők, vagy hogy érezhetik magukat (bár aki azt mondja, hogy soha nem jutott eszébe, hogy milyen lehet egy azonos neművel szeretkezni, szerintem hazudik), attól még nem gondolom őket sem betegnek, sem aberráltnak. Az pedig, amikor egy pár eljut a kapcsolatának arra a pontjára, hogy családot akarnak, igenis szép dolog. Egy homoszexuális párnál még talán szebb is, mint nálunk, heteróknál, mert azért azt el tudom képzelni mennyire lélekölő lehet az életük egy ilyen társadalomban. És az a sok küzdés, lenézés és elutasítás nyilván rányomja a magánéletükre is a bélyegét, és nehezebb lehet egy harmonikus kapcsolatot kialakítani. Esetükben a család-kérdés kicsit sem egyszerű. Össze sem házasodhatnak, ráadásul ugye fizikai korlátai is vannak annak, hogy egymástól szülessen gyerekük. Egy leszbikus pár könnyebben megoldja a problémát egy spermadonorral, mint egy leendő kétapás család. Ott is szóba jöhet a béranyaság, de ugye az is tilos.
Sehogy sem fér azonban a fejembe, hogy hogyan mondhatjuk azt anélkül, hogy ismernénk ezeket az embereket, a gondolataikat, a céljaikat, az álmaikat, és egyáltalán őket, magukat, hogy nem fogadhatnak örökbe egy gyereket sem? Miért nem? Mitől különb egy olyan család, ahol sem az apa, sem az anya nem dolgozik, és esetleg naphosszat a tévét bámulják, vagy akár a kocsmában ülnek, mint ők? Mitől vagyok különb én, aki ugyan látszólag tök normális vagyok, és tök átlagos életet élek, mégis többször vagyok mostanában frusztrált és türelmetlen, mint nem? Kik vagyunk mi, hogy azt mondhassuk, jobb egy kisgyereknek egy nevelőotthonban, vagy gyermekotthonban felnőni, mint két apával? Miért játszunk Istent, és döntünk sorsok felett anélkül, hogy tudnánk a sorsokról bármit is?
Ezen én most fel vagyok háborodva, és szégyellem, hogy ilyen társadalomban élek, ahol képtelenek elfogadni a másságot.

Nem jó

Annak ellenére, hogy úgy tűnik a mai (és a tegnapi) napsütésből, hogy közeleg a tavasz, és mintha ma már a madarak is másképp csicseregtek volna, mint a múlt héten, nekem bizony igencsak semmi kedvem semmihez. Arra is tökéletesen jó volt ez a hét, amit itthon töltöttem egyedül, hogy teljesen magamba forduljak. Nem volt kihez szólnom, meg ha lett volna, akkor sem szívesen beszéltem volna, mert a beszéd kicsit fájt. Nem is kérdezte meg senki egész nap, hogy mit ennék, vagy főzzön e egy teát, vagy akármi.. Amúgy valószínűleg azt mondtam volna, hogy nem kérek semmit, majd megoldom, csak úgy a gesztus az néha jólesett volna.
Na de már holnap teljesen tök jól leszek, és ettől a hangulatom is más lesz.

Tanulság

Van egy pár tanulsága a mai napnak. A legfőbb az, hogy milyen jól tettem, hogy reggel fogtam magam, visszamentem az orvoshoz, és közöltem vele, hogy akkor itt vagyok én, és a torokfájásom, meg a megduzzadt nyirokmirigyem, és tessék vele valamit kezdeni, de nagyon gyorsan. És kezdett. Most épp a lórúgás antibiotikum rám való hatásával küzdök (álmosít), de nem bánom, mert tudom, hogy jól tettem, hogy megtettem. Főleg, mert ma reggel már ott tartottam, hogy akkor vagy felkötöm magam, vagy eret vágok magamon, ha ezt az egészet még egy napig el kell viselnem. És különben is, ha mennék farsangra, biztosan gyógyszertár lennék, mert be sem kéne öltöznöm hozzá.. magam vagyok a két lábon járó gyógyszertár azzal a sok sz...al, amit már beszedtem mostanság, hogy ne legyek lázas, hogy ne fájjon, hogy ne köhögjek, hogy kicsit jobban érezzem magam, meg ilyenek.
Na és a másik tanulság, ami kissé röhejes... Hát szóval én rendre megfeledkezem arról, hogy az, hogy a gyerekeim is nőnek, az ugye azt is jelenti, hogy telik az idő.És még ha nem is látom be, és nem is érzem úgy, hogy öregszem, attól még az úgy van. És ha arról értesülök a facebookról, hogy a Tibike apa lesz, az azért már nem olyan nagy dolog, és nem kell levegő után kapkodnom, mert hát Tibike is olyan huszonöt körül van már. Csak nekem Tibike, mert emlékszem rá, milyen volt kisbabaként, majd kisfiúként. Itt nem hiszem, hogy hosszútávra sikerült levonnom a tanulságot, mert jártam már így.. de még biztosan fogok is.

Van képem hozzá

És ezúttal nem szóban mondom el, hanem így:

ééééés

Már megint

Akik jól ismernek, azok most majd el is gondolkodnak rajta, hogy vajon mennyire is lehet sz.r dolog elkapni az influenzát, ha elárulom, hogy én már megint betegállományban vagyok. Hiába jöttem szabira csütörtökön és pénteken, és hiába hogy valóban nem csináltam szinte semmit itthon, csak próbáltam gyógyulni, még messze nem vagyok munkaképes állapotban. Olyannyira nem, hogy jelen pillanatban meg vagyok róla győződve, hogy a torokfájás itt a bal oldalon már életem végéig így is fog maradni, és minden bizonnyal végül mégis az lesz, hogy az összes fogamat ki fogják húzni, mert ahogy fájnak, tutira menthetetlenek is. Ezt egyébként elviselném, mert a fájdalomtűrő (és titkoló) képességem híresen magas, amikor jajgatok, akkor az már nagyon extrém helyzet. Leginkább nem beszélek, és magamba zárkózom ilyenkor, de teszem a dolgom, ahogy szoktam, mert végül is akkor sem fáj kevésbé, ha nem teszem. De mindemellé van az az érzés, ami tulajdonképpen halálra idegesít, de nem tudok vele mit kezdeni. Olyan gyenge vagyok, mint a harmat. Ma attól, hogy az orvosnál ültem (és csak ültem, és vártam) úgy elfáradtam, hogy szédültem, és alig vártam, hogy hazaérjek. Attól, hogy elmegyünk, és veszünk hat kiflit meg húsz deka felvágottat, úgy kimerülök, hogy remegnek a lábaim. (pedig kocsival mentünk) Attól, hogy elmosogatom azt a pár poharat, ami nem fért be a mosogatógépbe úgy elfáradok, hogy le kell feküdnöm. Folyamatosan húz az ágy, és folyamatosan fázom is.
És mondjuk nem mellesleg.. semmiképp nem akarnám megfertőzni a kollegáimat sem.
Így aztán.. csak fekszem, és várom, hogy múljon. Közben meg szétvet az ideg, hogy már megint ilyen puding vagyok, hogy így leterít egy ilyen hülye vírus.
De csak múljon el... beszedek egy gyógyszertárnyi immunerősítőt, az már biztos.  Az idén már biztos, hogy csak azért leszek itthon, mert itthon akarok lenni csak úgy. :)

Merném e?

A múlt hónapban költözött egy régi osztálytársam a világ másik felére. Egészen pontosan Los Angelesbe. Hála a facebooknak végigkövethettem a készülődést, a hangolódást, és most láthatom azt is, ahogy ott berendezkednek, újra otthont teremtenek maguknak. Épp ma este osztott meg egy fotót, egy tengerpartit.. húsz fok van náluk. És ott is tél van. :)
Gondolkodtam én már akkor is, amikor először láttam, hogy mire készülnek, hogy vajon én bevállalnám e? Lennék e ennyire bátor, hogy nem is csak a szomszéd országba, hanem egyenesen a világ másik felére költöznék? Tegyük fel, hogy a nyelvtudás nem akadály. Vajon lenne olyan dolog, amiért meglépném? Nem tudok rá válaszolni, és nem is tudtam sohasem. Azt gondolom magamról, hogy halogató típus vagyok, és épp emiatt elodáznám a lehetőséget, mire ki merném mondani a végső választ. Meg ilyenek jutnának eszembe, hogy mi minden hiányozna itthonról. És hogy mi minden lenne, amit nem vihetnék magammal, és akkor azzal mit kezdenék? És persze, félnék az ismeretlentől is nyilván, de talán ez a rész vetne vissza a legkevésbé, mert azért alapvetően barátságos fajta lennék, aki szeret ismerkedni (és ugye azt is feltettük, hogy a nyelvtudás nem akadály) Nálunk a gyerekek miatt is lenne rizikófaktor, és az ő véleményüket is figyelembe kéne venni. (Az említett párnál még nincs gyerek)Na és mi lenne akkor, ha ők nem akarnák, mi meg esetleg igen? Itthon maradnánk miattuk, és mondjuk évente tízszer felhánytorgatnánk nekik? Vagy rájuk kényszerítenénk az akaratunkat? És mi történne, ha mondjuk a háromból csak egy nem akarna jönni, és ő akár egyedül is maradna? Vajon beleegyeznénk egy ilyen verzióba?
Annyi kérdés és bonyodalom támadt már csak a gondolattól is, hogy azt hiszem, jobb ez így, ahogy van, és csak magamban irigykedem a húsz fokos télre. :)

Ez is egy első

Még este fél hét tájban vállon veregettem magunkat, amiért valóban csak egy nagyon lájtos intelemmel engedtük útjára, és lazán beleegyeztünk abba is, hogy legkésőbb éjjel kettőig maradjon.
Igazából most nem azért toporgok még itt, mert aggódom érte, dehoooogy. Hogy is aggódnék? Amúgy is írt a facebookon egy üzenetet, hogy "Tök jó minden, nyugi." Ismer, vagy mi. Szóval tulajdonképpen nyugodt vagyok, mert tök jó minden, de minden nyűgöm ellenére (tudjátok milyen érzés az, amikor legszívesebben puszta kézzel kitépnétek az összes fogatokat, mert az is fáj a torokfájástól?) képtelen vagyok felmenni az ágyamba, és lefeküdni. Érzem, hogy megy fel a lázam, úgyhogy bevackolom magam a kanapéra, hátha meghallom majd, amikor jön. Nem azért, mert nem bízom benne, hanem mert akkor leszek majd teljesen nyugodt. Nem így, mint most.
Amúgy az öccsei sem nyugodtak, mert még az előbb is kérdezték, hogy mikor jön, és mivel jön. Na, a mivel.. azt mondta, majd hazahozza valaki. Mire én rávágtam, hogy arról szó sem lehet, mert azt nem tudhatja, hogy az a valaki ivott e. Vagy telefonál, vagy jön gyalog. A másodikat választotta, mert mégsem akar felverni minket az éjszaka közepén. :D Gondolom még csak nem is sejti, milyen érzés ez.. (de majd megtudja ;) )
De azért büszke vagyok magunkra, mert sokkal lazábbak vagyunk, mint velünk voltak a szüleink. Nálunk a tizenegy óra volt a max. És tuti, ha lett volna akkoriban mobiltelefon, anyám legalább száz sms-t írt volna, hogy megérdeklődje, kik vannak ott, van e mit enni, inni, nem fázok e, nem fáj e a fejem, jól érzem e magam, meg ilyenek. :D
Gondolom a második alkalommal már majd még lazábbak leszünk. De ez egy első alkalom, amibe belefér némi aggódás és izgalom. Lázas izgalom, stílszerűen.

Egy kis rinya

Nem akarok én itt minden nap arról rinyálni, hogy mennyire pocsékul érzem magam, de hát hú, rettenetesen pocsék egy vírus ez. Kb. egy-egy órára vagyok hitelesítve fentlétileg, ebben az időben kell elintézni bevásárlást, főzést, mosást, stb-t, mert mire az óra lejár, még ha akármennyire lájtosan csináltam is bármit, a lábaim már nem bírják, és kezd rázni a hideg, így aztán újra ágyba kell feküdni. A januári tüszős mandulagyulladás sem terített így le, mint most ez. Ramatyul érzem magam, meg kell hagyni, és még nem is tudom elképzelni, hogy hétfőn fogok tudni dolgozni menni. Azért reménykedem, és majd csak vasárnap este fogom kimondani a végső szót ez esetben. Addig még történhet csoda. :)
Holnap Patrik fiunk este a régi osztálytársaival bálba megy. Vissza a régi iskolájukba, ahol megnézik a mostani nyolcadikosok táncát, és aztán buliznak együtt egy jót. Nem egy igazi társasági ember ő, épp ezért volt meglepő, amikor előállt ezzel, hogy ő menne. Van ugyan némi para-szerű dolog bennünk, de azért elengedtük, persze. Még majd előttünk állnak a szülői intelmek a holnapi estére vonatkozóan, de azt hiszem, annyi elegendő lesz, ha azt mondjuk neki, csak olyat tegyen, amit szombat reggel sem fog szégyelleni. Ő ezt komolyan fogja venni, és ennek megfelelően fog viselkedni. Egészen biztos, hogy fognak valamilyen alkoholt inni, de egészen biztos vagyok abban, hogy nem fog annyit inni, hogy berúgjon tőle. Vicces, de közben eszembe jutott, hogy ha most Erik készülne ilyen helyre, neki egészen komoly és tűpontos listát kéne készíteni a tiltott dolgokról, mert azokat azért betartaná, de ő az, aki egészen sajátosan tudja értelmezni a szabályokat, és tutira találna egy kiskaput. :)

Jó dolgunkban

Az történt, hogy az én férjem elkezdett haragudni az autónkra. Márpedig ha ő haragudni kezd, abból előbb-utóbb az lesz, hogy mennie kell. (nem a férjemnek) Most az előbb következett be, mert anélkül, hogy egy percet is meghirdette volna, pillanatok alatt eladta az autónkat. Én megsirattam, annak rendje-módja szerint, mert én nem haragudtam rá, és még szerettem is.
De nem sokáig szabadott búslakodnom utána, mert már intéztük is a következő autónkat. Ami ma már itt áll az udvarban. Pont egy hetet vett igénybe mindennek a lebonyolítása.

Ő ment

Ő meg jött :)

Nincs nagy különbség közöttük, csupán pár év, jó sok kilométer, és az embléma az elejükön. Remélem, Ő több időt tölt majd nálunk, mint az elődje. :) (és tartottuk magunkat a hagyományainkhoz, ezúttal Szolnokig utaztunk érte... )

Influenza

Na, ez az a szó, ami az idén szépen letarolta a családunkat. Tegnap estétől elmondható, hogy senki nem maradt ki, mert szép sorban az összes gyerekünket leverte a lábáról, majd aztán alig másfél hét elteltével (közben körbejárt a szüleink és a nagyszüleim, valamint a húgom körül) minket is megfertőzzön. Igen, én sem maradtam ki.. és a tegnap esti mindenféle érzés ma reggelre totálisan betetőzött, és alig jártányi erőm volt csak.
Ma még ugyan egy munkanappal adós voltam a sorsnak, de holnap és holnapután itthon fogok gyógyulni. Remélem már holnap meg is gyógyulok, mert ez, ahogy most érzem magam, hát álmomban se jöjjön elő. Minden porcikám külön is fáj, meg együtt is. És a torkom szétég minden köhögésnél. Meg fázok. Meg néha lever a víz. És legszívesebben csak feküdnék az ágyban.

De túl leszek ezen is hamar. (remélem) Jövő hétre már csak egy rossz emlék lesz ez, ahogy ma éreztem magam.

Vigyázzatok magatokra. (és ne menjetek sehova, csak blogokat olvassatok, mert az biztosan nem jár fertőzéssel)

Ebből mi lesz?

Van az a fáj a bőröm is érzés, és társul hozzá, hogy olyan nehéz minden végtagom. Mindemellett még a torkom is olyan fura, hogy már nem esik jól inni, sőt, a nyelést is kétszer meggondolom. Nincs lázam, de úgy érzem magam, mintha lenne.
Azt gondolom, hogy ajjajj... és hogy jajj, de szerettem volna megúszni.
Lehet, hogy nem fogom?

Van e határ?

Ma egy beszélgetés kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon van e határa az ember befogadóképességének, vagy épp tűrőképességének? Ha a magaméból indulok ki, akkor lehet, hogy nincs. Mert én vagyok az, aki bárkit meghallgat, és még egy olyan sztorit is végig tudok hallgatni- belül sikítva röhögve- rezzenéstelen arccal, ami azért úgy egyébként kivágta egy kicsit nálam is a biztosítékot. Maradjunk annyiban, hogy olyan mélységben tekinthettem bele valakinek az intim szférájába, ahogy nem szerettem volna, de mit volt mit tennem, ha egyszer fogta, és csak kimondta?
Egyébként arra jutottam, hogy kell hozzá nagyfokú érzelmi intelligencia, hogy az ember tudja, hol van a határ, és minden kapcsolatát úgy kezeljen, ahogy kell. Másképp vagyok őszinte itthon a családommal, és a barátaimmal, és megint máshogy a kollegáimmal, és még ez sem egyezik azzal, ahogy például őszinte vagyok az ismerőseimmel. Vannak olyan mélységű dolgok, amikhez csak a hozzám nagyon közel állóknak van köze. Ha hat a munkámra, vagy épp a közérzetemre, kedvemre, akkor nyilván a kollegáimmal is megosztok belőle valamit. Épp csak annyit, amennyi belefér az általam szabott keretek közé.
Nem biztos, hogy én csinálom jól, mert simán lehet, hogy annak van igaza, aki mindenféle gátlás nélkül megosztotta velem ezt a mai dolgot is. Mégsem szeretném másképp csinálni. Nekem így jó, hogy van határ azért. :)

Szavak

A múltkor, amikor meghallottam azt a kifejezést, amivel az őrületbe lehet kergetni, akkor jutott eszembe, hogy majd azért csak írok egyszer arról, hogy mennyi új szó és kifejezés épült be a szókincsünkbe az elmúlt években.
Miközben gondolkodtam rajta, hogy is fogom mindezt megfogalmazni, akkor még az is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen az én, és a tőlem idősebbek generáció az igazán nem semmik e téren, mert mi (ők) vagyunk azok, akik még ismerik, és adott esetben használják is a régi szavakat is, meg az újakat is, míg a gyerekeim már egy csomó régi kifejezést nem is feltétlenül ismernek. Egészen biztosan nem ismerik azt a szót, hogy "cséplés", előttem meg még ott a kép, ahogy kiterítettek egy nagy fóliát a szárazbab alá, és nekiálltak ütni. Na, ez volt a cséplés. De ne is menjünk ennyire speciális szakzsargonba, mert biztosan tudom, hogy Roland például nem tudta, mit jelent az agg szó, és az aggodalommal kötötte össze. :)
De kiválóan tudja, hogy mi az a devizaárfolyam. Amihez nekem gyerekkoromban nemhogy semmi közöm nem volt, de devizáról is csak akkor hallottam, amikor már ki lehetett menni Bécsbe vásárolni, és schillinget kellett váltani.És tudjuk azóta azt is, hogy mi az a középárfolyam, és mi a kamatláb, a betéti kamat, és a THM. És a vicces, hogy nem kell ehhez pénzügyi zseninek lenni sem. Csak úgy simán használjuk a mindennapjainkban is. Pont úgy, mint az ATM-et, a PIN-kódot és az ÁFA-t. Meg most már jó sokan a KATA-t, az EVA-t, az EKAER-t, és a NAV-ot. Mindenki tudja már, mi az a szelfi, és ki a szingli, vagy a mingli. Rengeteg új szót használunk, és mégis, úgy tűnik, mintha szegényebb lenne a szókincsünk is, meg a beszédkultúránk is. Mondjuk persze, mert simán el lehet intézni valamit, ami nagyon vicces, annyival, hogy LOL. A fiatalabbak meg simán közlik, hogy "ikszdé", és kész, el van intézve. Rövidebb szavakat használunk, és már nem mondjuk, hogy "elnézést kérek", hanem simán csak elintézzük annyival, hogy "bocsi". És már úgyis ott sem vagyunk, mire mindez elhangzik. Nem régóta használjuk a ciklon, és anticiklon szavakat, mint ahogy a felhőátvonulás is valami újkeletű dolog.
Érdekes átalakuláson ment keresztül a nyelvünk, és nekem ugyan semmi kifogásom ez ellen, mégis fura egy kicsit. Kíváncsi lennék, hogy érezné magát vajon Kazinczy?
Azért a végén elárulom, hogy mi is a szóösszetétel, amitől a falra mászok.. oroszbarát szakadárok. Nem bírom elviselni, ahogy mondják. Szörnyű. :D
Nektek is van ilyen?