2014. febr. 28.

Kicsit nehéz

Kicsit megőrült ma este az internet, és nem úgy működik, ahogy én azt szeretném. Meg ahogy kéne neki. Se nem olyan gyors, se nem olyan gördülékeny, mint máskor. Gondolom ő így sztrájkol az eső ellen, ami ma esett. Legalábbis más mentséget nem tudtam találni neki.
Kicsit a gyerekeim is megőrültek ma este, mert az egyiknek a hasa fáj, a másik kettő meg vitázik, csapkod és verekszik minden pillanatban. Mindegy hogy miért, elég, ha egyikük megszólal, a másik beleköt. Ejj, de fárasztó ez.
Kicsit én is megőrültem, mert mindez nem érdekel. Vagyok annyira fáradt, hogy a veszekedősökre rácsukjam az ajtót, és hagyjam a fenébe a hegyibeszédet is, meg a többit is. A hasfájósnak azért adtam egy fájdalomcsillapítót, biztos, ami biztos.
Amúgy meg elég nehezen teszem túl magam azon, hogy holnap Patrik szóbelizni megy, ráadásul egyedül. Azért egyedül, mert ő így akarta. Nem kért a kíséretből, és ezt kerek perec meg is mondta. Pedig kezdettől úgy készültem, hogy majd megyek vele. Hát nem megyek. A fene esz meg emiatt, mert én úgy érzem, ott lenne a helyem, és szeretnék is ott lenni, és hiába értem én, hogy megkezdődött a leválás folyamata, hát nem esik jól. Olyan hülyeség, hogy így élem meg, holott örülhetnék neki, hogy ilyen talpraesett és önálló. Biztosan így is lesz majd amikor holnap megérkezik, de most még mindig fáj egy kicsikét.
Munkába fogom temetni a bánatom. Már rögtön holnap hajnalban.

2014. febr. 27.

Hogy is?

Vannak olyan napok, amikor nagyon-nagyon fáradt vagyok, és nagyon szaranyának érzem magam. Ilyenkor sokkal inkább szembetűnő itthon is az összes poros polc, a szekrényben kupacokban álló ruhák, amiket reggel is úgy gyömöszöltem arrébb, hogy találjak valamit benne. Ilyenkor a sikítófrász kerülget attól is, ha hozzám szólnak, hát még attól, hogy ha enni akarunk, akkor valami kaját kell csinálnom. (mondjuk a főtt kaja csak az én dilim, Balázs meglenne nélküle)
És ilyenkor rendre végiggondolom, hogy kell e ez nekem? Végiggondolom a régi életemet is, összehasonlítva ezzel a mostanival. Ahol én elvileg ugyanaz vagyok, gyakorlatilag meg már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Semmi. Én sem. Van egy csomó minden, amit már nem teszek meg. Senkinek. Mert túl sok energiába kerül, amit épp nem tudok adni. De azért mardos a bűntudat minden egyes olyan alkalom után, amikor valamire nemet mondok.
Állok két világ között középen, és ha választanom kéne, bajban lennék. Mert igazából mindkét világ az otthonom. Mindkettőben jól érzem magam, és nem értem, miért nem tud ez a kettő jól együtt működni egymással? Talán irigység van bennük a másik iránt, és ezért mindegyik ki akar sajátítani magának? Vagy egyszerűen csak mindkettő attól fél, hogy ha egy kicsit is enged, akkor a másiké leszek teljesen?
Ezeket a világokat lassú finomhangolással kell egymáshoz idomítanom. Mert eddig az volt, hogy álltam középen, egymástól tisztes távolban tartva ezeket. De nem jól csinálom. Mert akkor lesz ez jó, amikor nem kell közéjük állnom, hanem egy könnyed lépéssel átléphetek bármikor egyikből a másikba.
Finomhangolás. Amilyen szépen hangzik, olyan kemény meló ez. :)
De megcsinálom ám. :) Mert akarom. :)

2014. febr. 26.

Szerda

Mióta ilyen aktív hétköznapjaim vannak, azóta a szerda sokkal nagyobb mumusom, mint a hétfő. Mert fáradtság-faktor szempontból a szerda a legrosszabb. Akkor már messze van a hétvégi kipihentség, már nem is nagyon emlékszem rá, hogy volt olyan. Akkor még messze van a következő hétvége, amikor jut egy kis pihenés is.
Cserében ilyenkorra csúcsosodik minden munkahelyi dolog, mintha mindent éppen ezen a napon kéne elintézni. És ez még semmi, mert minden egyéb dolgot is ilyenkorra időzít mindenki. Orvoshoz kell menni? Szerdára van időpont. Befizetés van? Szerdán. Ügyintézés? Szerdán sokáig vannak... Le kell adni valamit az iskolában? Legkésőbb szerdáig. :D
Pedig ezen a napon lenne a legeslegjobb még visszafeküdni egy kicsit. Ilyenkor lenne a legjobb, ha gőzölgő ebéd várna itthon, lehetőleg épp az, amire úgy dél körül vágytam. Mondjuk lenne egy ilyen gondolatátvitellel működő folyton termő asztalom, és csak úgy elküldeném neki, hogy mit ennék, és mire megérkeznék, ott is lenne. :) Ilyenkor lenne jó az is, ha egész délután csak feküdnék, és vagy a plafont bámulnám, vagy a szememet belülről.
De naná, hogy ilyenkorra már legalább csurig van a szennyes tartó (jó esetben csak egyszeresen), ráadásul bevásárolni sem lehet öt perc alatt, mert egy csomó minden már elfogyott, vagy még meg sem vettük.

Ennek a mai szerdának két mentsége van. :)
Az egyik ez:
A Hold és a Vénusz (láttam hajnalban)



A másik meg az, hogy egész nap hétágra sütött a nap, és a napnak nagyon komoly ereje is van. :) 
És még az is, hogy bizonyára ő sem akart szerda lenni. (de ez már a harmadik mentség)

2014. febr. 25.

Droid-lét

Azt gondolom én, hogy a problémák megoldása ott kezdődik, hogy felismerjük a problémát. Ez azért már félsiker, ha ez sikerül. Főleg olyankor, ha az ember saját magáról gondolkodik. Mert magunkkal szemben mindig olyan elnézőek vagyunk, és millió mentséget tudunk magunknak. Én legalábbis.
A problémát felismertem. Droid-üzemmódban létezem épp. Mentségem is van már millió, úgymint időhiány, túlélés, meg épp mikor mi jut eszembe. Előkerült jól ismert Ego is belőlem, aki úgy gondolja, senki nem tudja ezt jobban csinálni, sőt, vannak, akik nem is tudnák így sem. Még mielőtt Ego Mrs. Faszacsajt csinált belőlem, azért leállítottam ám. Mert hohó.. vannak, akik ugyanígy csinálják, és vannak, akik jobban. Momentán jobbat azért nem tudok mondani, de ezen majd még gondolkodom. :D
Na és hogy milyen ez a Droid-üzemmód?
Maximum öt óra alvás után legalább háromszor ébredek. Átlag ötpercenként szólongat az élő ébresztőórám, az utolsó öt percnél már elég erélyesen ahhoz, hogy felfogjam, nincs tovább szundi, mese nincs, indul a nap.
Egy kávé.
Aztán szendvicsgyártás mindenkinek.
Aztán magamnak is elpakolom ami kell.
Háromszori kulcs-kártya ellenőrzés után indulás.
Háromnegyed hattól beindul a Droid-üzemmód csúcsrajáratása.
Millióféle dolog megcsinálásával, észben tartásával.
Tízkor már kókadok.
Tizenegyre újra ébren tart az adrenalin, és új erőre kapva folytatom a nagyüzemi mindenfélét, amivel épp foglalatoskodom.
Fél háromkor indulás hazafelé.
Háromszori kulcs-kártya ellenőrzés után.
Kifelé menet gondolkodom, hogy mindent befejeztem e, amit muszáj volt. Mindent elmondtam, amit el kellett mondanom?
Aztán itthon kávé.
Rolandért iskolába menés.
Újra itthon.
Fél óra pihenés-engedély, amikor már ragad a szemem lefelé, de már gondolkodom mit kéne majd enni.
Bevásárlás. Szigorúan mindig ugyanott, hogy akár csukott szemmel is meg lehessen venni ugyanazokat a dolgokat.
Mindig ugyanazt. Ami dögunalom, de Droid-üzemmódban csak a táplálékbevitel számít, semmi más. Megszűnik a vágy, a kreativitás, meg minden.
Legyünk gyorsan túl a vacsorán.
Mosogatógép bepakolás. Konyha rendrakás.
Közben gyerekek mindenféle akármijével foglalkozás.
Szemetet kivinni.
Előkészíteni.
Odaadni, elkérni, aláírni.
Este.
Fürdés, olvasás.
Blog.
Kávéfőzés reggelre.
Villanyoltás.
És indul az az bizonyos öt órányi maximum.

Mindig ugyanígy. Minden. És ez uncsi. És jó hogy ilyen Droid-üzemmódra kapcsoltam, mert ezt aztán másképp nem is lehet elviselni. Szép apránként változtatok ezen is. És szépen eltűnik majd a Droid-énem. :)

2014. febr. 24.

Egyensúly

Kevés dologgal vagyok elégedetlen az életemben. Persze, vannak csipp-csupp dolgok, úgymint a súlyom, meg a magasságom, meg ilyesmi, de azért egyik sem akkora probléma, hogy aggódnom kéne miatta.
Van viszont valami, amivel kapcsolatban folyton tépelődöm csak. Megoldást nem találtam még, de ez valószínűleg azért van, mert nem is kerestem még olyan nagyon. Mert ezzel kapcsolatban is csak várom azt a bizonyos sült galambot.
De nincs mire várnom, mert a fejembe vettem, hogy azért vagyok én mindig ilyen elgyötört, és fáradt, és antiszociális, mert nincs egyensúlyban az életem. Sok területen kell rendet raknom, a szó minden értelmében. Egy csomó zug van a valóságban is, és idebent is, ahova csak úgy be van dobálva valami, és el is van felejtve. Mindig csak teszek még hozzá, ha épp úgy adódik, akkor úgy tuszkolom oda, hogy még beférjen, de soha, még véletlenül sem dobom ki, ami már nem kell.
Nos, ez meg fog változni. Nem egyik napról a másikra, de a tavasz éppen alkalmas időszak lesz erre. Olyan nagytakarítást fogok tartani, hogy a végén rám sem ismer senki. :)

2014. febr. 23.

Vége is

Megint vége a hétvégének. Pont mire belejöttem volna, és megtaláltam az egyensúlyt a pihenés és az elvégzendő házimunka között, már vége is van. Most még nem is akarom elhinni, ezért húzom itt az időt, hogy még egy kicsit tovább tartson. Persze, ezt már majd holnap hajnalban meg fogom bánni, de most épp ez a jó nekem. Olvastam a kádban, miután elkészítettem mindenkinek a tolltartóját, tesicuccát, Eriktől még este kilenckor is újra kikérdeztem a természetismeretet.
Amúgy kicsit úgy érzem, nem lehet már, hogy itt még a tél akárcsak nyomokban is visszatérjen. Olyan tavasz-várónak tűnik minden. Még a levegő illata is más lett, és a napnak is van ereje, amikor elő tud bukkanni. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ilyen enyhe telünk volt, még akkor is, ha mindenki azon vészmadárkodik, hogy ebből még baj lesz, mert nem ez a világ rendje. Hát én meg azt mondom, most ehhez fogunk alkalmazkodni, és kész. :) Tudom, könnyen vagyok, se kertem, se földem, pláne nem ezen múlik a megélhetésem, és milyen jó is volt nekem, hogy csak annyit kellett fázni, amennyit. :)

Legyen szép, esőmentes hetünk a jövő héten.

2014. febr. 22.

Az idei Dal

Több szempontból is más, mint a tavalyi. Az idén nem volt az a kezdettől szeretős nekem, mint tavaly. De mégis jó volt, mert amit néztünk, azt ketten néztük Patrikkal. Akiről így egészen érdekes dolgokat is megtudtam. Nem csak azt, hogy egy az egyben fordítja az angol dalszöveget magyarra, (amiért csak bámulom, komolyan) hanem hogy milyen érdekes ízlése van. Elárulom, Ő a New Level Empire-nek, és a Honeybeast-nek drukkolt. A New Level Empire zeneileg áll közel hozzá, a Honeybeast pedig a nyelvtannáci (ezt ő mondta magáról) énje miatt állt közel hozzá. Legfőképp a refrén tetszett neki: "Te vagy a legnagyobb hős a világon, Én a királynőd és Te a királyom, Hova is rejtsem a szívem előled, Nehogy a végén majd összetörjed".
Aztán ők sajnos egyikőjük sem jutott be az első négybe. Ahogy az én egyik favoritom, Pál Dénes is lemaradt. Maradt Bogi, aki nekem a szívem csücske volt, neki pedig szimpatikus volt, hogy "16 évesen így kiállt, és ilyen jó kiejtése van angolból". Mert amúgy András és Viktor éneke csak ezért tetszett neki, merthogy ők akcentus nélkül tudnak angolul énekelni (naja, könnyen vannak).
Még menet közben megbeszéltünk egy csomó mindent, jobban mondva, ő beszélt, én meg hol okosan csak bólogattam, hol ámulva néztem őt, hol pedig az jutott eszembe, hogy de jó, hogy ilyen kis korkülönbség van köztünk. :) Még egy csomó időm van élvezni, hogy ilyen intelligens fiam van, akit ennyi minden érdekel. :) (csak győzzem majd érdeklődve hallgatni mindig)
Szóval, summa summárum mindketten küldtünk Bogira egy pár sms-t, hogy támogassuk, és hogy ne mondhassuk később, hogy meg sem próbáltuk. :) Sajnos nem ő megy, hanem András. Igen, tudom, Andrásnak fantasztikus hangja van, és éppenséggel meg is érdemli bőven, hogy ő menjen, mégis valahogy nekem maradt egy kis keserű szájízem, amiért egy ilyen (bocsánat ezért) tucatzenével megyünk. Azt gondolom, Alex tavaly azért volt olyan népszerű, mert egyedi és különleges volt. Ami az idén az én érzésem szerint Bogiban volt meg. (meg még esetleg a Honeybeastben is)
Ennek ellenére természetesen drukkolok Andrásnak, szeretném, ha jó eredményt érne el.
És mindenképpen különleges lesz nekem ez a Dal 2014 amiatt, amiket megéltem a fiammal a műsor kapcsán.


2014. febr. 21.

Péntek

Ennek a mai napnak van egy csomó jó tulajdonsága. Rögtön azzal kezdődött, hogy a hét utolsó munkanapja. Ami már önmagában is egy csodás valami. :) Úgyhogy még akkor is jó nap lett volna, ha már semmi más nem történik.
De elintéződött egy csomó minden. Pont került egy jó pár ügy végére.
És még a nyaralás ideje is egészen tuti már. Ez a hír még rá tudott dobni ennek a pénteknek a hangulatára. :)
Akárhogy is, addig már fél lábon is :)


2014. febr. 20.

Azon gondolkodom,

hogy vajon hol van most az a határ, amit el kéne érnem ahhoz, hogy megnyomjam a vészcsengőt, és nemhogy behúzzam a kéziféket, de azonnal meg is álljak. Őszintén mondom, nem tudom, mert úgy érzem, a határ mindig tolódik még kijjebb, és mindig van úgy, hogy még lehet rajta tolni egy kicsit.
Tudom, könnyebb dolgom lenne, ha ez nem így lenne. Ha lenne egy kőbe vésett határvonal, amit nem léphetek át semmilyen körülmények között sem.
Volt ez az elmúlt egy év, amikor megtanultam, hogy a határvonal tolható. Hogy a határon mozogva is minden lehetséges. És hogy minden meg is történik, ami lehetséges.
A következő egy évben azt fogom megtanulni, hogy lehet a határvonalat tartani ott, ahol lennie kell. Mert azt még én is látom, hogy ezt így nem lehet a végtelenségig csinálni büntetlenül. Tudni kell kisebb fokozaton működni, több, sokkal több időt és energiát hagyni a pihenésre és a feltöltődésre.
Főleg, mert attól, hogy mindjárt letelik az első évem ezen a munkahelyen, az a helyzet, hogy még legalább huszonöt vár rám. :)

2014. febr. 19.

Miért nem?

A kérdés az, hogy miért is nem hagyom abba a blogolást, vagy legalábbis ezt a mindennaposat, mikor alig-alig van mondandóm újabban, ötperces villámgyors bejelentkezések, és azok is a héten még csak panaszosak voltak. Fontolóra vettem. Kereken öt percig gondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha...?
De nem tudom elképzelni. Lehet, hogy sekélyes és unalmas vagyok mostanában, de mivel ténylegesen is így érzem magam, legalább mindenki tudja, hogy őszinte vagyok. :D Lehet, hogy a fáradtság az oka, hogy nem tudom leírni azokat a gondolataimat, amik azért néha még megrohannak. Lehet, hogy egyszerűen csak annyi mindent írtam már, hogy minden önmagam ismétlése lenne, így inkább neki sem állok. Minden lehet. Igazából nem tudatos döntés ez, hogy épp annyit írok, amennyit. Ez is csak ilyen ösztönszerűen jön. És amikor bejegyzés-írás közben érzem, hogy a saját gondolatomat sem tudom már követni, mert (annyira unalmas vagyok) lecsukódik a szemem, akkor kész, befejezem.
Van egyébként valami a levegőben, úgy érzem. Megint készülődik valami, amitől egyesek sokkal feszültebbek, mint máskor, mondjuk úgy normális esetben, a kettesek meg sokkal fáradtabbak, és lestrapáltabbak. Úgy gondolom a kettesektől veszik az energiát az egyesek ahhoz, hogy a feszültségeiket kiéljék. Azt mondanom sem kell, hogy én melyik táborba tartozom. :) Hárítok, hárítok, és próbálom folyamatosan visszanyerni (sőt, leginkább nem is adni) az energiát, de persze nem mindig sikerül. Vannak olyan helyzetek, amikor az erősebb kutya b..ik. Nem mondom, hogy nem zavarja ez nagyban a működésemet, mert dehogynem. De én abban bízom, hogy majd ez sem tart sokáig, és akkor amikor megtörténik aminek meg kell történnie (nem tudom mi az), akkor ez megint lecsitul, és jó lesz minden. :)
De a jó hír az, hogy a torokfájásom és a náthám enyhülőben van (köszönet érte a coldrex és a sumetrolim gyártóinak). Az, hogy most épp a gyomrom van oda, és országomat adnám egy bödön csokifagyiért, az mellékes.

Azt remélem, hogy mire megérkezik a tavasz, addigra én is visszatérek régi önmagam formájában. :)


2014. febr. 18.

Megint csak épphogy

Újabban az van, hogy vagy nagyon sz.rul vagyok ahhoz, hogy írjak valamit, vagy nagyon gyorsan aludnom kéne ahelyett, hogy írok még valamit. Most mixelt helyzet állt elő, mert ugyan nagyon már nem, de egy kicsit még sz.rul vagyok, és nagyon gyorsan aludnom is kellene, mert hajnalban megyek vissza dolgozni. Nem vagyok normális, tudom én is. :)
De azért reménykeltő a helyzet, mert délelőtt még annyira odavoltam, hogy egy lyukas garast sem adtam volna azért, hogy a mai napot kibírom. Akkor még annyira fájt a torkom, annyira dugult az orrom, és annyira fájtak a végtagjaim is, hogy az ágyból sem voltam képes felkelni sem. Szégyellem is, de Patrikot, aki gyomorfájással maradt itthon ma, elküldtem egyedül az orvoshoz. Nem mintha mindenáron kíséretre szorulna, mert dehogy, csak mégis hülyén éreztem magam, ahogy közöltem vele,  hogy hát bocsi, de én most nem tudlak elkísérni.
Szedem a coldrexet, és várom, hogy ahogy telik az idő, úgy leszek majd napról napra jobban. Közben meg dolgozom, mert úgy mégiscsak  gyorsabban telik az idő. :)

2014. febr. 17.

Nem ma

..akarom mondani deb ma lesz az a nap, amikor sok mindent fogok írni. Sőt, leginkább semmit sem már, úgy tűnik, mert fáradt vagyok, nyűgös, és el van dugulva az orrom. És ha ez még nem lenne elég, akkor elárulom, hogy ettől az orrdugulástól a fogaim is fájnak, meg egy nyirokcsomóm is nagyon durván megnőtt.
Azzal meg nyilván semmi meglepőt nem árulok el, ha azt mondom, hogy igen, dolgozni is voltam, és igen, holnap is megyek. Lázam nincs. Munka viszont a rengetegnél is több van.
Holnapra remélem az álommanók elviszik ezt a náthát.. mert nekem máris nagyon elegem van belőle.

2014. febr. 16.

Az ideg vet szét

Mert már megint kapar és fájdogál a torkom, pedig délelőtt már úgy tűnt, alakul. Mellé még csikizi az orromat is, amitől a falra másznék legszívesebben. Külön többször is komolyan megfogalmazott mondatokban emlegettem az összes olyan embert, aki össze-vissza fertőz másokat, de aztán rájöttem, hogy most akkor holnaptól én is pont ilyen leszek. Mert azért annyira nem vagyok rosszul, hogy betegnek minősítsem magam, de annyira talán pont, hogy másoknak is átadjam majd. Pedig a legkevésbé sem szeretném.
Valahogy így vagyok ezzel én is
Szóval most estére megint tiszta ideg vagyok, pedig délután úgy éreztem, végül mégis megúszom, mert egészen jól voltam. Erre most megint csikiz, tüsszögök, fújom.. és fáj a torkom. Grrrrr

2014. febr. 15.

Idén is Dalolunk..

Illetve, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor az idén inkább csak Dalolászunk, mert nem láttam az összes elődöntőt, így aztán van olyan Dal, amit nem is hallottam. Mondjuk rég meghallgathattam volna már őket, de még arra nem szakítottam időt. Gondolom nem véletlenül.
Az első elődöntő idején mondjuk rezignáltam vettem tudomásul Király Viktor vitathatatlanul jó zenéjét, és kicsit csalódott is lettem tőle. Mert azt gondolom, hogy akkor ennyi volt, akár ne is tartsák meg a többit, mert Ő fog menni. Jó, nem véletlen ez, mert tényleg nagyon nagy tehetség, fantasztikus előadó, csak épp nekem nem a szívem csücske.
Olyan túlságosan komoly szívem csücske nincs is, mint tavaly. Talán csak Bogi. Aki viszont kicsit hasonló karakter Alexhez, úgyhogy lehet, hogy ezért. Vagy simán csak erre a típusra vagyok ráállva. :) De nagyon elégedett voltam ma azzal, hogy a Depresszió zenekart is továbbjuttatták a nézők, meg a New Level Empire-t. Utóbbiakra még én is küldtem két sms-t. :P
Rajtuk kívül Leslie és Pál Dénes, akik nagy hatást gyakoroltak rám. Leslie-nek már nem tudok szurkolni, mert ma láttuk-hallottuk utoljára a verseny kapcsán, de Dénes még holnap bejuthat.
Bár.... ha eszembe jut, hogy ott vannak a Király testvérek.. hát király.. (lemondó sóhaj). De bármi megtörténhet. Még akkor is, ha ez a Dal, nem pedig a Való Világ. ;)

A poszt félig alvó állapotban született. Pedig délután munka után aludtam egyet, mint a jóllakott ovisok. De persze nem volt elég. :)

2014. febr. 14.

Hmmm

Nem őrültem meg, amikor azt mondom, hogy ma délután húszezer mikulás zacskót számoltam meg. Igen, abból a celofán-féléből. Amiből úgy a kétszázadik környékén is az idegbaj kerülgeti az embert, nemhogy ennyitől. De megúsztam idegbaj nélkül, sőt, végeztem is vele, és éppen annyi lett, amennyinek lennie kellett, úgyhogy a munkaidő végén már örülés volt ennek a ténynek. Micsoda örömök, nem?
Annak viszont nem örülök, hogy ma reggel torokfájással keltem. És még most is érzem, úgyhogy lehetséges, hogy ennek a fele sem lesz tréfa. Pedig úgy elhatároztam, hogy én egészséges maradok még akkor is, ha körülöttem mindenki mindenféle bacival bombáz. Az elhatározásom nem ingott meg, és lehet, hogy vérig is sértődök, ha mégsem úgy lesz, ahogy én akarom. De mindegy. Ahogy lesz, úgy lesz. :)
Valamit még akartam ma mesélni, de persze most nem jut eszembe. Majd máskor. :)

2014. febr. 13.

Egy óra mínusz...vagy plusz

Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem feküdtem még le, mikor igazából olyan fáradt vagyok, mint a hulla, és körülbelül úgy is nézek ki, mint valami háromnapos hulla. Illetve tudom.. amikor elindultam fürdeni, addigra lett végre csend. Én meg elhelyezkedtem a kádban, a könyvemmel, és jól belefeledkeztem az olvasásba. Arra eszméltem fel, hogy a víz kihűlt, és gondoltam, hogy na, most már biztos jó késő is van. És tényleg az van. Bánom egy kicsit, hogy minimum egy óra alvásidőt vettem el magamtól, de nem bánom, mert amúgy meg olyan jó volt. :)
És különben is, holnap nem kell hajnali négykor kelnem, mert délutános leszek. Amiben csak az a szívás, hogy szombat hajnalban meg majd vissza kell mennem. :) De legalább holnap délelőtt elintézem a tüdőszűrőt, mert az meg lejár.
Majd holnap reggel meg visszaolvasom ezt, amikor alig bírok lelket verni magamba. :)

2014. febr. 12.

Pff

Most, hogy elmúlt a nagy izgalom, ami a múlt héten végig szinten tartotta az adrenalinomat elég furán érzem magam. Épp semmi nem történik, vagy legalábbis semmi olyan, ami ne lenne szokványos egy többgyerekes családban, és ez frusztrál egy kicsit. Valahogy hiányérzetem van. Vagy mi.
Ugyanakkor meg, és ezt magam sem értem, az is tök jó lenne, ha senki nem szólna hozzám napokig, és csak feküdnék a kanapén, és nem csinálnék semmit.
Sőt, az sem lenne egy utolsó dolog, ha elállna az eső, ha nem fújna a szél, és végre meleg lenne. De úgyis jó nekem, ha ez ebben a sorrendben teljesül.

2014. febr. 11.

Lehull a lepel

Ma végre elmesélhetem, mert már egészen biztos minden, és nem kiabálom el. Elég nehéz volt eltitkolni, de mostanában elég komolyan babonás lettem, így aztán semmit nem bíztam a véletlenre.
Ugye volt az a novemberi balesetünk. Ami után valahogy sehogy sem volt az igazi semmi, és komolyan úgy éreztük, el lett átkozva az autónk a szó szoros értelmében. Mert ami azóta érte, az már több volt a sok(k)nál. Ezek a dolgok, meg még egy csomó egyéb más is vezetett ahhoz, hogy meghoztuk a döntést, ennek az autónak mennie kell. Szerettük, de már nem bízunk benne többé. Minden alkalommal kétségek között indultunk vele, hogy "na vajon most mi történik majd".
Persze, ha másmilyenek a körülményeink, akkor túlléptünk volna ezen, de éppen most, alig tizenegy nappal azelőtt, hogy egy éve lenne annak, hogy kollégák is vagyunk megtehettük, hogy meglépjük a váltást.
A régi autónktól megváltunk múlt hét pénteken. Egy kereskedés vette meg.
Az új pedig ma megérkezett.

Mint egy valóra vált álom, olyan. Tulajdonképpen az is. :) Nagyon büszkék vagyunk, hogy meg tudtuk valósítani, nagyon boldogok vagyunk, hogy itt áll az udvarban, nagyon nagy öröm, hogy a törzskönyv itt van nálunk, és a férjem neve van benne.
Ahogy látszik is, maradtunk a francia autónál, mert az előzővel is meg voltunk elégedve. Ezt az utolsó fél évét meg hamar elfelejtjük majd, és csak a jó dolgokra emlékezünk vele kapcsolatban is.
Az újjal pedig igyekszünk legalább ugyanannyi élményt szerezni magunknak, mint az elődjével. :)

2014. febr. 10.

Miért?

Néha azért elgondolkodom mostanában, hogy miért is nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá most vannak nekem is édes-aranyos-totyogós gyerekeim? Jó, emlékszem még, hogy ők is hisztiztek olykor-olykor, meg nem aludtak el az istennek sem, és csináltak hajmeresztő és baromi fárasztó dolgokat, de akkor sem volt az olyan kemény időszak, mint ez a mostani. És nem, nem az idő szépíti meg a dolgokat.
Például azt sem értem többek között, hogy hogy lehet az, hogy Erik, aki kicsi korában a legkönnyebben kezelhető gyerekünk volt (nem vicc, tényleg), aki szépen elaludt, ha letettük a kiságyba, bár néha könyörgött, hogy "ApaBalukivesz", de utána egyedül aludt el. Aki megevett mindent, aki játszott egyedül is akár, aki a világ végére is elsétált velem a kezemet fogva, mikor és hogyan változott át ilyen nemtörődöm, link gyerekké? Keresem az okait, és ugyan sok-sok mentséget találtam neki, (mégiscsak én vagyok az anyja) kezdve az egyáltalán nem zökkenőmentes közösségbe való szocializációjával, a tanulási és részképességzavarain át a középsőségén keresztül a kamaszodásig. Minden van együtt, és még valami. Ami a mi hibánk (is). Mert amiatt, hogy ő ilyen jó gyerek volt, valahogy mindig "elfelejtődött". Mert ott volt a nagytesó, akit örökké foglalkoztatni kellett azzal a SpongyaBob agyával, és ott volt a kistesó, akivel meg örökké foglalkozni kellett, mert különben ön-és közveszélyes volt. És ott volt Erik, aki egy kicsit ellesett innen is, egy kicsit onnan is, mindig épp azt használta, ami neki a hasznára volt, és minden rendben is volt. Eddig.
Mert most, hogy beindultak a hormonjai, és vele együtt az "agyameldobom" kiskamaszkor már nem tudja azt használni, ami épp a javára válik, vagy épp haszna van bele, mert jelenleg esze is alig van. Mind elment. Olyannyira, hogy néha csak lesek, és fogom a fejem, hogy "jajjmileszvelem" meg hogy "úristenmivármégrám". Minden van már a rovásán, ami a bátyjának még csak a fejében sem fordult meg. Minden érdekli is, ami kellőképpen menő, tehát helyből hülyeség (vagy ha nem is hülyeség, akkor majd ő csinál belőle).
Keresgélem még magamban az utat hozzá, mert kell, hogy legyen. Meg kell védenem saját magától úgy, hogy észre se vegye.
Lehet, hogy könnyebb dolgom lenne, ha tudnék rá haragudni. De nem tudok. Csak addig a pillanatig, amíg elkezd remegni a szája, és akármilyen messze is állok tőle épp, érzem, hogy forró is... és olyankor végem van.... és már száguldoznak is a gondolataim mindenféle segítségnyújtás felé.
De azt hiszem, ez így is van rendjén. Elvégre ki legyen vele ilyen, ha nem én?

(de amúgy meg volt egy pillanat, amikor olyat kapott volna, hogy a fal adja a másikat.. mert már megint egy eltitkolt egyesre derült fény... grrrrr)

2014. febr. 9.

Amilyen pofa vágsz....

Hát ez esetben én jártam a legrosszabbul. És már akkor azt is tudom, hogy kitől örökölte Patrik a hülyepofátvágokmertfényképeznek abberrációját. Minden bizonnyal tőlem. Pedig én alapvetően még szeretem is, ha fotó készül rólam, ámbár sosem azt adja vissza az elkészült fotó, amit én gondolok magamról. Lehet, hogy túl sokat képzelek magamról? O.o Na majd ezen elgondolkodom még.
A fotókhoz még annyit, a saját mentségemre, hogy anyám volt a fotós, és hát én meg tőle örököltem a fotóstehetségemet, amiről meg már sokszor bebizonyosodott, hogy milyen. :D
Ezzel a három fotóval akkor befejezem a Patrik táncolása körüli éljenzést és örömködést, már csak azért is, mert amúgy is tényleg véget ért az egész, és holnaptól újra a munkás hétköznapok várnak. (és már csak kettőt kell aludni addig, amíg majd lehull a lepel :P)

Anya-Fia tánc
Tánc után.. a ki tud hülyébb fejet vágni verseny indulói...
A jóképű Férjem mellett :)



Még tegnap

Épp csak az előbb értünk haza az első olyan bàlból, ahol a gyerekünk is velünk bálozott. Ha nem lett volna az az epizód, ami miatt még a lábam is remegett, akkor simán azt mondanám, hogy felejthető volt az egész.De volt.....az a bizonyos anya-fia tánc, amikor ugyan egészen bénàk voltunk, mégis ilyen örökre belém égős pillanatok voltak.

És most csak ennyit osztottam meg veletek, mert ideje aludni.

i

2014. febr. 7.

Hullámvasút

Majd amikor jövő héten lerántom a leplet bizonyos eseményekről (egy perccel sem előbb) akkor majd érthetőbb lesz egy kicsit, hogy most épp azt érzem, hogy ezen a héten folyton egy hullámvasúton ülök. Érzelmileg mindenképp. Elég széles skálán mozog az, amit érzek, amiken gondolkodtam, amik eszembe jutottak. Egyik percben felhőtlen öröm, a másikban végtelen szomorúság. Egyik percben büszkeség, a másikban pedig valami őrült bizonytalanság, hogy biztos jó lesz ez így? A helyzetet bonyolítja, hogy Balázzsal együtt, és egymástól teljesen külön is átéljük ezeket. Az egyikünk tud és akar beszélni róla (én), a másikunk pedig csak hosszas unszolásra mond el két szót (nem én). Emiatt, és a többi egyéb esemény miatt most, a szabadságom vége felé fáradtabb vagyok, mint mikor elkezdődött. :D
Holnap véget érnek Patrik megpróbáltatásai is, este hétkor még táncol egy utolsót, és azzal vége. :) Kicsit sajnálom, mert szép volt, és sosem volt még ilyen, de mivel Ő is nagyon elfáradt az utóbbi három napban, hát azt mondom, elég is lesz ebből ennyi.
Őrült egy hét volt, az egyszer biztos.

2014. febr. 6.

Röviden

Ez az idei farsang minden eddiginél szebb és emlékezetesebb, de ennek megfelelően roppant fárasztó is. Bármelyik pillanatban tudnék aludni, már amikor nem épp a fiamat csodálom, vagy sütit sütök, vagy valakiért elmegyünk, elvisszük, meg ilyenek. :)
Nagy szerencse, hogy szabadságon vagyok, mert dolgozni menni biztos nem lenne időm. :)

Na de azért hoztam amit ígértem... :) Egy szavatok nem lehet rám.




2014. febr. 5.

:)

Kedves Fiam!
Épp abban a korban vagy, amikor csak kiröhögnél, ha ezt elmesélném Neked, úgyhogy inkább csak leírom, és majd valamikor egyszer elolvashatod, amikor már kicsit kevésbé leszel kamasz. :)
Ma elkísértelek a főpróbádra. Még az utolsó pillanatban is vacilláltam, mert láttam rajtad, és hát ki is mondtad, hogy nem örülsz neki. Azt akartad, hogy csak "élesben" lássalak, de a határozott tanári kéréssel, miszerint ma mindenkihez menni kell szülőnek, Te sem tudtál vitába szállni, így megadtad magad. Valószínűleg nem történt volna amúgy semmi, ha mégsem mentem volna el, de ezt már csak utólag okoskodva tudom mondani.
De egyébként jól tettem, hogy elmentem. Nekem mindenképpen. Amikor először megláttalak a frakkban, nem nagyon tudtam mit is érzek. Mert ott álltál, mint egy felnőtt férfi. Aki mégis az én fiam. És láttam a zavart az arcodon (ahogy mindenkién), mert Te is érezted, hogy ebben a ruhában most valahogy olyan más lettél. Olyan, aki már nem gyerek.
Aztán láttalak táncolni. Én azt gondolom, elfogult anyai szívem minden szigorával is, hogy sokkal ügyesebb vagy, mint Te azt gondolod magadról. Az azért látszik, hogy mennyire nem a szíved csücske az egész, és ettől a látványtól és érzéstől vagyok én most annyira meghatódva, hogy nem bírom elmondani. Mert tudom, minden flegmaságod mellett azért Te még mindig az az érző lelkű ember vagy, aki mindig is voltál, és tudom, most is csak az én kedvemért táncolsz. Tudom, hogy miattam nem hagytad abba, pedig megbeszéltük, hogy elfogadom a döntésedet, ha mégis így döntesz. Fájt volna, de elfogadtam volna valóban. (azért jobb, hogy nem kellett)
Köszönöm. <3 p="">


Az arckifejezés a fotózás tényének szól. :)

2014. febr. 4.

Holnaptól..

Na, semmi fogadalom nem következik, bárki bármit gondolt is. Pusztán csak elmesélem, hogy holnaptól körülbelül vasárnap délig még ennyire sem leszek beszámítható, mint eddig. Ugyan nem nagyon sikerült pihennem ebben a két napban, mert mindig volt valami zsizsegnivaló, vagy épp tennivaló, de már mindegy is, nem valószínű, hogy bepótolom, és gyaníthatóan ugyanolyan fáradtan megyek majd egy hét szabi után újra dolgozni, mint ahogy eljöttem, de sebaj. :)
Holnaptól beindul a farsang-dömping nálunk. Roland kezdi, aztán csütörtökön Erik folytatja. Patrik lesz az, aki a legaktívabb résztvevője lesz az egésznek, mert ő aztán minden nap nagyon komolyan kiveszi a részét az egészből. Mert ő a nyolcadikos, aki igazán rendes gyerek, mert végül mégis táncol, nem adta fel a próbákat. Holnap este már a ruhás főpróba lesz, először lesz rajta frakk életében (és gyaníthatóan ez után a pár nap után nem is lesz soha többé). Keringőzni fognak, két párja is van, ami azt jelenti, hogy táncol majd csütörtökön is, pénteken is, és szombaton is Csütörtökön háromkor és hatkor, pénteken háromkor és hatkor, és szombaton este hétkor. Én hessegetem még a gondolatát is, hogy mennyire meg fogok hatódni, pedig így lesz.. és erre nagyon jó lesz az a holnapi főpróba, hogy majd ott túleshetek az első meghatottságon. :)
Csak szóltam, hogy ha hülyeségeket beszélek, vagy ilyesmi, akkor az azért lesz, mert majd nem mindig leszek képben, hogy épp melyik gyerekemmel és milyen rendezvényen vagyok. :) (és igen, várhatóan hozok majd fotót.. és reményeim szerint videót is valamikor)

2014. febr. 3.

Majd aki a végén...

Murphy úr és mi épp a Ki nevet a végén társasjátékkal játszunk. Mondjuk már tegnap is utaltam rá, hogy én eléggé unom már a dolgot, sőt.. De Ő fáradhatatlanul játssza. Csak dobálja a hatosokat, és valahogy folyton úgy járunk mostanában, hogy ő az, aki kétszer dob, aki nem marad ki egyetlen dobásból sem, aki előre léphet jutalomból akárhány mezőt is, és naná, hogy Ő ér be előbb a célba is. Ott meg aztán visszafordul, és röhög.
Akkor is, ha körmünkszakadtáig küzdünk, most már igen komolyan véve a játékot, és minden helyzetet igyekszünk azonnal megoldani. Ha hatost dob, akkor mi is. Hatot lépünk rögtön utána. Ma visszakerült a fog. Felhívtam a mosógépszerelőt (aki majd holnap jön). Egészen fel is szabadultam tőle, hogy ugyan egész délelőtt ezt-azt intéztem (és ez lett volna a lógós napom, az a bizonyos visszafekvős), de legalább jól haladtam, és újra közeledett a mínusz a nullához. Sőt, már majdnem pozitívnak is éreztem a mérleget egy pillanatra, amikor Murphy, ez a k.cs.g simán két dobókockával is hatost dobott. Egyszerre! Hú, hogy mennyire utáltam. Egy pillanatra gondoltam, hogy na most megfogom a játéktáblát, ráborítom, és agyondobálom a figurákkal-dobókockákkal, meg még mindazzal, ami épp akkor a kezem ügyébe akad. Hogy mit tett ez a dög? Aljas módon járt el, és ott támadott, ahol egyszer már járt, mit egyszer, minimum kétszer az elmúlt hónapban. És ez már nem a Ki nevet a végén, hanem a Mortal Combat, vívjuk a halálos harcot. Melegen ajánlom neki, és magamnak is, hogy ne játsszuk végig, hanem nyírjam ki idő előtt, mielőtt ő végez velem.
Szóval.. ma úgy kellett hazahúzni a kocsinkat. Soha nem történt még ilyen. De most igen. Murphy bekeményített. De nem az övé a végső győzelem. Mert én már tudom, amit ő még nem. És én leszek az, aki nevet a végén. :)

2014. febr. 2.

Kedves Murphy úr!

Igazán kellemes és hasznos perceket töltöttünk el az Ön társaságában. Megtudhattunk magunkról olyan dolgokat is, amikre nem is voltunk igazán kíváncsiak, mióta Ön itt van nálunk. Eleve nem is számítottunk arra, hogy vendégségbe érkezik, így aztán az, hogy ennyi ideig marad, mostanra- bocsássa meg nekem- de igazán nagy terhet kezd jelenteni. A szó mindenféle értelmében.
Kedves Murphy úr, minden bizonnyal szereti a társaságunkat, még akkor is, ha amúgy elég szűkösen vagyunk, de értse meg, most már tovább kell állnia, mert mióta Önt látjuk vendégül, azóta
-összetört az autónk
-elromlott a férjem órája
-elromlott az autóban a termosztát
-elromlott a mosogatógép
-tönkrement a fiaim számítógépében a winchester
-hengerfejes lett az autó

És mire mindebből fellélegezhettünk volna, hogy akkor végre vége, erre most mi történik? Na mi?
-elromlott a mosógép
-kiesett a fiam műfoga

De komolyan, kedves Murphy úr, ma még szép szóval és kedvesen kérem, hogy legyen olyan rendes, és menjen haza. Ne várja meg, amíg teljesen dühbe gurulok, és ki fogom dobni innen, mert az mindkettőnknek rossz lenne. Nekem elegem van Önből, és nem akarom, hogy itt legyen az otthonomban, és csak romboljon. Nem kell ez.. nem kell a mi nyugalmunkat megzavarni ilyenekkel. Legyen elég már.
Kedves Murphy úr, menjen, és foglalja el magát.. írja le a törvényeit, vagy ilyesmi. És nem mondom, hogy a viszontlátásra, mert az isten mentsen meg tőle. De Isten áldja Önt.


2014. febr. 1.

Az Én Kedvesem

Mostanában nem Önmaga. Nagyon nem. Körülbelül a baleset idején kezdődött, amit Ő már akkor is egy jelnek tekintett. Akkor úgy gondolta, hogy nem érdemli meg azt a jelölést, és a sors így kívánta őt figyelmeztetni erre. Ahányan tudtuk, annyian tiltakoztunk, és háborodtunk fel a kishitűségén, és onnantól, ha lehet, még jobban drukkoltunk, hogy ennek az ellenkezője bizonyosodjon be. Aztán nem így lett, amivel ugyan baj akkor sem volt, és azóta sincs, de valahogy mégis összekapcsolódott ez benne. Az azóta történtek pedig csak húzták lefelé. A mindennapos kis küzdésekkel még elvan, de minden olyan történés, ami váratlan, és még véletlenül sem tervezhető azonnal csak lök rajta egyet lefelé.
A tegnapi események még erősítettek ezen. Csak ezért gondolom azt, most, utólag, hogy nem kellett volna biztatnom, és nem kellett volna ennyire bizakodónak lennem nekem sem, (franc azt az örök optimista énemet) mert átragadt rá akkor, és nagyobb lett a csalódottság érzése.
Nem tud róla beszélni, sosem tudott (és még blogot sem ír), hiába kérdezgetem, nemigen jutunk előbbre. Persze, ismerem már, és pontosan tudom mi baja van, csak szeretném, ha Ő mondaná ki, mert ettől könnyebb lenne. Ha kimondaná, beszélhetnénk róla, és nem magában őrlődne, és nem építgetné magában azt, hogy "úgysem érdemlem meg", hanem lehetne bizakodóbb, és gondolkodhatnánk egy másfajta megoldáson. Vagy valamin. Akármin.
Sok kis apróság állt össze most egy nagy egésszé. Én meg nézem tehetetlenül, és folyton ezt a dalt dúdolgatom magamban: