2013. aug. 31.

Utóirat

Annyi mindenről nem ejtettem szót a nyár folyamán, így most, a nyár utolsó napján megteszem még. Mert ha most sem, menthetetlenül elfelejtődik.
Kétségtelen, hogy a nyár csúcsideje a nyaralásunk volt. Azóta is emlegetjük mindannyian családilag, a legszebb emlékeink közé van elraktározva. Nem tudok érte elég hálás lenni, hogy ez így jutott, hogy mind az ötünknek ilyen emlék lett. Nincs egy cseppnyi keserű szájíz sem bennünk, pedig azért voltak ott is nem teljesen felhőtlen pillanatok, viszont van egy csomó olyan, amit csak mi tudunk. :) Szavak, pillanatok, helyek.
Ezen kívül nem jutott olyan nagyon sok közös élmény, mint amit még a nyár elején terveztünk, viszont sok-sok felejthetetlen pillanata van ennek a nyárnak. Még sokáig fogok emlékezni rá, ahogy hárman rohantak elém akármikor értem is haza, ahogy boldogan újságolták, hogy felmostak, vagy ahogy csak simán megkérdezték, hogy "Jó volt a munka, Anya?" És tudtam, azt várják, hogy azt válaszoljam, hogy "Olyan jó volt, hogy  holnapi is megyek." Néha aggódva kérdezték, hogy ettem e, vagy simán rám parancsoltak, hogy de, most üljek le, és egyek.
Ők hárman pedig most, ez alatt a nyár alatt még többek lettek egymásnak, mint eddig. Soha be nem vallanák, de tudom, és látom. Minden rezdülésük össze van hangolva. Egy pillantás elég hozzá, hogy tudják, mit akar a másik. Egyetlen perc nincs, hogy ne együtt lennének, még akkor is, ha most, az utolsó napok azért már kicsit úgy telnek nekik is, hogy készülődnek, hangolódnak a jövő hétre, és vannak feszült pillanatok. Erik izgul nagyon (főleg, mert még nem tudja, megkapja e a vágyott bizalmat tőlünk, és hazajöhet e ebéd után), Patrik is, mindkettőjüknek sok újdonságot tartogat a tanév. Ma összeszámoltuk, Patriknak HÉT új tanára lesz. Eriknek pedig mindenki. Sosem találkozott még velük, legalábbis úgy nem, ahogy most fog majd. Roland is izgatott, de ő másképp. Neki minden a régi ismerős lesz, és még egy régi ovis barátja is iskolás lesz már, ráadásul ott lesz a közelében az osztálya, és készül rá, hogy majd ő megvédi. (egyébként meg kártyatrükkökkel fogja elbűvölni az osztályt).
Én meg nézem őket, és szeretném tovább nyújtani nekik a felhőtlen és gondtalan napokat. Látom, hogy mennyire jót tett nekik a pihenés, és cseppet sem bánom, hogy "csak" itthon voltak egész nyáron.

A magam szempontjából is szomorú vagyok egyébként, nem csak az övékéből. A nyár nekem is kevesebb gondot jelent, minden szempontból. Akkor érzem igazán jól magam, ha elég meleg van, akkor tudok jól működni, amikor mások izzadnak. Sokkal könnyebben megy nekem is minden.
Abba pedig szándékosan nem is gondolok még most bele, hogy mennyivel egyszerűbb is volt így, hogy nem kellett aggódnom, hogy felkeltek e, elvittek e mindent, hazaér e mindenki rendben, stb. stb.
Arról nem is beszélve, hogy a felmosás felszárad egy pár perc alatt, a ruhák egy fél óra alatt....

Kedves nyár, gondold meg magad, és maradj még! :)
(a fejem mást jelez egész nap, de kérlek.. kérlek..)

2013. aug. 30.

Címszavakban

A hétről.
-nagyon korán kelés
-nagyon sokat dolgozás
-nagyon sokszor fázás
-postáról lemaradás
-vásárlás
-még többet dolgozás
-fejfájás
-torkon akadt gyógyszer
-fáradtságtól szívdobogás
-füzetvásárlás

-nagyon sokat dolgozás
-nagyon elfáradás
-kanapén szunyókálás
-telefon rejtély megoldás
-zenehalgatás
-olvasás
-blogolás
-évnyitás


És végre hétvége. Reményeim szerint holnap reggel legkorábban nyolckor kelek csak. Kész vagyok... használhatatlan, hisztis, álmos...

2013. aug. 29.

A péntekről jutott eszembe...

Miről is meséljek ma?
Amikor azon gondolkodom, hogy Te jó ég, holnap péntek, ami tök jó, mert végre péntek lesz, de tök nem jó, mert délután fél hatkor évnyitó. Nem nagyon tudom megfogalmazni mit érzek, de semmiképp sem azt, ami olyan népszerű mostanában a facebook-on, hogy Anya felugrik örömében, mert a gyerekeinek kezdődik a suli végre. Hát nem. Nem ugrálok, és nem örülök. Jó volt nekik itthon, és nekem is jó volt, hogy itthon voltak. Szabadok voltak egész nyáron, amellett, hogy jó sok minden volt itthon, amit nekik kellett csinálni, azt remélem, hogy ők is úgy gondolják, hogy ez egy jó nyár volt.
A három fiamból kettő lesz már felsős idéntől.
A három fiamból kettőnek új osztályfőnöke lesz.
A három fiamból kettőnek lesz egy csomó új tanára.
Emellett még azért csak aggódom egy kicsit Roli miatt. Aki ugyan már messze nem kicsi, mert nyolc és fél évesen igazán talpraesett kis fickó lett belőle, de mégis majd most lesz az első év, amikor teljesen egyedül kell járnia valahova. Kicsit aggódom a szeleburdisága miatt, de remélem, hogy átérzi majd a helyzet komolyságát, és büszke lesz rá, hogy buszozhat egyedül. Nem akarok neki papolni túl sokat arról, hogy nem állhat szóba idegenekkel, de vele muszáj lesz, mert olyan kis nyílt és közvetlen (tiszta anyja amúgy), hogy simán bárkivel elcseveg.
Erik miatt aggódom, mert nem tudom megérett e már arra, hogy értse és megértse a különbséget az alsó és a felső tagozat között. Itt már lesz egy csomó minden, aminek a későbbiekre nézve is tétje lesz, és nem szabad ellinkeskedni, mert minden tudás egymásra épül. Amit most elmulaszt, később nagyon keserves áron tud majd csak megszerezni. Ráadásul Ő az a gyerekünk, aki mind közül a legnehezebben kezeli a változásokat, az újdonságokat. Bizalmatlan is egy kicsit, és olyan, aki az első benyomás alapján ítél. Ha valaki nem szimpi, akkor az bizony nem szimpi. :)
És természetesen Patrik miatt is aggódom. Nyolcadikos lesz. A nyolcadikos lét mindenféléjével. Felvételi, előkészítő, vizsga, tánc. Emellett pont az utolsó évre lesz új osztályfőnökük, akit egyébként jól ismernek, mert negyedik óta tanítja is őket, és szeretik is. A nagyobb aggódni valóm, hogy a régi osztályfőnök tanította a biológiát, a földrajzot, és a kémiát is. Most ezeket a tantárgyakat mások fogják. Másféle elvárásokkal, hozzáállással, amit meg kell szokni.

Arról meg aztán nem is beszélve, hogy nem is értem, hogy repülhetett így el az idő, hogy máris egy másodikos, egy ötödikes, és egy nyolcadikos fiam van. Nemrégen még úgy volt, hogy egy nagy csoportos, egy kiscsoportos, és egy kisbaba.
Éppen tegnap....

2013. aug. 28.

Bölcselkedés

Vannak olyan bölcs megállapításaim időről időre, ami mögött nincs épp akkor egyetlen konkrét esemény sem. Kismillió apró kis történés, rezdülés, mondat és arckifejezés, ami s mindennapok része, ami fölött elsikkad akkor az ember, és csak akkor lesz belőle valami, amikor a sok kicsiből lesz egy egész valami. Ami már nem köthető senkihez és semmihez igazán, pedig minden mindennel összefügg.
Azt olvastam ma, hogy mindenki azt sugározza felém, amilyen én vagyok vele. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy az vajon jót jelent e nekem, és megállapítottam, hogy többségében igen, jót. :)
Ezekből is tanulok egyébként, illetve a jó dolgokról is sokat tanultam. Sosem gondoltam, hogy lesz olyan, hogy a jó sem olyan egyértelmű, és sosem gondoltam, hogy kerülhetek olyan helyzetbe, amikor pontosan tudom, mi van a jó mögött. Nem is tudom.. majdnem olyan ez, mint tudni, mi van a negatív érzések, kifejezések mögött.
Mondhattam volna egyébként azt is tegnap este, hogy "Nagy az Isten állatkertje", azzal is igazam lett volna. De ezt ma is elmondhatom. Hogy miért mondom ezt? Nem tudom mennyi ideje figyelem, hogy mondjuk egy nap alatt hány elégedett emberrel találkozom. Nos.. a szám igen elenyésző. Na de a panaszosok.. azok aztán lépten-nyomon. Szívják az ember energiáját, miközben folyton panaszkodnak, hogy épp mi fáj, (és naná, hogy mindig neki fáj a legjobban, annyira, hogy még így soha senkinek sem, mert rajta kívül senki nem bírná ki) hogy miért szar a "renccer" (ezt így szokás, két c-vel), hogy megint drágább lesz/lett a benzin, hogy a k... any...t annak is, aki kitalálta a munkát, hogy rohadjon meg az eső, hogy esne már végre, hogy meg lehet rohadni ebben a melegben.
Elég hülye csodabogárnak számítok azért, mert elégedett vagyok azzal, amim van, szeretem a munkámat, a férjemet, nem érdekel hogy vajon bejövök e a férfikollégáknak, és nem panaszkodom lépten-nyomon, hogy "szarazélet".
Majd egyszer még tovább is lesz ez... majd egyszer...

2013. aug. 27.

Pár dolog

Van egy pár dolog, amiről lemondtam már. És még lesz is pár biztosan, amiről le fogok mondani, vagy inkább majd kevesebb hangsúlyt fektetek rá. Igazából olyan apróságokról beszélünk, ami fel sem tűnik, hogy nincs, és nem is okozott egyáltalán gondot a "lemondás".
Amiről viszont semmiképp sem akarok lemondani az
-a blogolás
-a facebookozás
-a zenehallgatás
-a kádban olvasás
- és napi minimum tíz perc fedettpályás távolbanézés

Ezek kellenek nekem ahhoz mindenképp, hogy minden nap működni tudjak. A zenehallgatás néha kimarad, de aztán pótolom egy maratonival. És "amikor anya megőrül" (Roli szóhasználata volt nemrég), akkor Gangnam Style-re is tombol. :) Különben szimplán csak énekelni szoktam.

És aztán nemsokára jön újra valami, amiről majd megint csak nem fogok lemondani, morogjanak itt nekem akármennyit is a hímneműek. Jövő héten újra indul az x faktor. De jó lesz nekem......... :) Szombat esténként majd minimum két órát fogom bámulni a tévét, és két legyet fogok ütni egy csapásra. Mert pihenek is, meg zenét is hallgatok majd. (és hehe.. ha nagyon akarom, még blogolni is tudok közben)

Amúgy meg.. az emberi butaság mértéktelen és határtalan. Ezt csak úgy mondom. Ne is vegyétek figyelembe. Szimpla kis közhely. Bár igaz.

És azt mondtam már, hogy simán megvagyok a délutáni kávém nélkül? Wooooow... :)

2013. aug. 26.

Semmiség

Én még reménykedem benne, hogy azért nincs még vége a nyárnak teljesen, mert kissé korainak érezném az őszt. Persze, van az őszben is egy csomó szépség, de nekem még nem hiányzik. :) Mondjuk köztudott, hogy ha rajtam múlna, sosem menne harminc fok alá a hőmérő, és az eső is csak éjjel esne. :) Az a szerencsétek, hogy nem rajtam múlik. :)

Szóval... érezni a levegőben, hogy visszavonhatatlanul férkőzik be, és érkezik az ősz. Hűvösek már az esték, és a reggelek is. És határozottan nem világosodik még hajnalban, amikor dolgozni kell menni. Nyáron volt, hogy világosban mentünk reggel fél hatkor. Most meg épphogy csak ....

Aggódom az ősz miatt, és ezért nem akarom, hogy jöjjön. Nem tudom, hogy fog menni a visszarázódás a suliba, Erik most épp olyan, mintha soha semmi komolyság nem lett volna benne. Roland pedig, mint aki visszafelé fejlődött, és épp most olyan hároméves kis hisztis szintjén áll. Biztos megoldjuk ám, ők is, meg mi is, csak épp miért is ne cidriznék tőle egy kicsikét. :)

De jó is lenne, ha most újrakezdhetnénk a nyarat. Nyaralásostól, kánikulástól, akárhogyan.. :)

2013. aug. 25.

Szép

Magamban egy másfajta bejegyzést fogalmazgattam. Olyasmiről, hogy miket gondolok a közelgő iskolakezdéssel kapcsolatban, meg hogy mennyi mindentől tartok emiatt.
De aztán facebook-oztam még egy kicsit, és szembejött velem egy videó.
Azóta nem érdekel, hogy a következő hét a nyári szünet utolsó hete lesz... mert tudom, hogy úgyis megbírkózunk majd mindennel, ami ránk vár az ezután következő hónapokban.

Valószínűleg pontosan azért, amit Csézy is énekel...
"Volt itt mindig, aki bátran szólt,
mindig voltak nagyot álmodók,
a nincsből is várat építők,
az el nem csüggedők."

Nagyjából mindenki holnap reggel fogja látni ezt a bejegyzést. Remélem, hogy jó napot szerzek ezzel a videóval nektek. (és igen, én is tudom, hogy reklámként készült.. de úgy érzem, több ez annál..)


2013. aug. 24.

A rúd

Ami rám jár a héten. Kezdődött azzal, hogy fáj a derekam. Még az első két napban nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert hát fáj, na bumm... de nem akart elmúlni, még fájdalomcsillapítóval is csak tompult, és rendesen idegesített. Gondoltam mindenfélére, hogy kényelmetlen a cipőm, vagy a papucsom, hogy nem jó a szék, amiben ülök. Aztán, mivel a fürdőkád volt az egyetlen hely, ahol jó volt, gondoltam, egy kicsit felfáztam. De amúgy semmi más tünettel nem járt, úgyhogy ez is csak kósza ötlet. 
Aztán kigondoltam azt is, hogy túl sokat vállaltam, és tessék, máris itt a figyelmeztető jel, hogy állj, sok ez így neked, lassíts egy kicsit, és ne akarj mindent egyszerre. 
Ezzel egy időben, mármint a derékfájással egy időben kezdték az izmaim is kissé felmondani a szolgálatot. Egyre több és több helyen éreztem, hogy húz, mintha mindjárt begörcsölne, aztán ahogy volt, úgy maradt, kis göbökben összeállva azokon a pontokon. Nem kicsit fáj, és nem engedem senkinek, hogy hozzáérjen, mert sikítok a fájdalomtól. Biztos jó lenne, ha valaki ki tudná masszírozni, de belehalok, ha hozzám nyúlnak. Szedem a magnéziumot szorgosan, bár ilyenkor megkérdőjeleződik bennem, hogy minek is (igen, szoktam hagyni egyébként egy kis szünetet is, hogy ne szokjak hozzá nagyon a folyamatos pótláshoz). 
Mára a derékfájásom szinte megszűnt, az izmaim meg brutálisan odavannak. Már reggel úgy keltem, hogy a vádlim minden lépésnél fájt. Aztán ez tudott még fokozódni tovább is, és most estére már a kezeim is, és az ujjaim is fájnak. Ki tudom tapintani a kis csomókat, érzem, hogy hol vannak összegabalyodva azok a valamik, amik ilyenkor összegabalyodnak, de ennyi. 
Erre is jó a meleg fürdő amúgy, bár nem ülhetek a kádban egész nap. Nem is feküdtem mondjuk, féltem, hogy még jobban úgy maradok, inkább tettem-vettem, hátha az segít. Az izomlázra is azt szokták mondani, hogy rá kell dolgozni, nem? 
Most már azon rimánkodok magamban, hogy akkor jöjjön már az a front, meg eső, amit ígérgetnek, mert már csak ez a tippem maradt, mint kiváltó ok. 


Ja, és ma egy fél napra gyerekmentesek voltunk. Apósommal voltak a fiúk kirándulni Esztergomban. Tetszett nekik, nekünk meg jó volt, bár fura is. 

2013. aug. 23.

Hát ez..

Csupa jóról akartam ma írni. Például, hogy milyen jó is az, hogy egy csomó minden belefér egy napba. Nem, semmi olyan, ami máshol nem történik, csak ez most nekem olyan fura, és régnemlátott, hogy rendesen rá is csodálkoztam.
De aztán este úgy alakult, hogy egy teljesen más téma is befészkelt az agyamba, és rág-marcangol még mindig, pedig már majdnem három óra is eltelt azóta.. De nem hagy nekem békét, úgyhogy ki kell írnom magamból, mert amúgy is kicsit odavan a derekam, én már nem pakolok rá semmi többet.
Az, hogy mi itt többgenerációnyian együtt élünk, egy igazi zsonglőrpálya. Mindenkinek. Mert mindannyian másféle emberek vagyunk, még azok közül is, akik vér szerint egymás leszármazottai, vagy épp felmenői vagyunk. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon kilógok a sorból, mintha csak a gólya hozott volna, de elfogadtam ezt így. Ők ilyenek, ilyenek is voltak mindig.
A gyerekeket is mindig igyekeztünk úgy nevelni, hogy kerüljék a súrlódásokat, ne legyenek tiszteletlenek, és tartsák tiszteletben, hogy mindenkinek van magánélete. Életkorból adódóan ez mindig úgy sikerült, ahogy épp sikerült.
Ma a két kisebb este még játszott odakint. Egymást kergették a ház körül, majd miután a dédi üldözőbe vette őket, hát akkor bujkáltak előle. Ártatlan gyerekes fricskának szánták csak, de egészen másképp sült el. Én abból értesültem az egészről, hogy Roland jött be, sírva, és a szemét fogva. Felpattantam, hogy mi van vele, mire mondta, hogy a dédi belenyúlt a szemébe. Furcsállottam, de gondoltam, hát véletlenül. Mire Erik rákontrázott, hogy meg ránk kiabált, hogy "a k...a i...t, t...jatok innen". Ez az a szitok, amit nem tűrök. Még azt is jobban viselem, ha engem szidnak a szitokkal, de ezt nem. Főleg nem a gyerekek előtt. És legfőképp nem nekik.
Átmentem, azzal a szándékkal, hogy megkérem a dédit, hogy ilyet többet ne mondjon. Meg is kértem, igazán higgadtan, rendesen. Mondtam, hogy bármit, de ezt többet ne mondja a gyerekek előtt. Na persze dédimama, a maga összes hetvenhét évével bőszen nem értett egyet, és bőszen nem is értette, hogy mi bajom van. Aztán nekiállt zokogni, hogy ő aztán soha többet rájuk se szól, akkor se, ha lebontják a házat a feje fölül (wtf?), mikor ő mindig csak segít, és akkor én nekiesek egy ilyen miatt, mikor épp csak megbökte a függönyt az ablaknál...Egy darabig próbáltam nagyon türelmesen és nagyon higgadtan megértetni vele, hogy nem az a baj, hogy rászól, de lehet azt úgy is, hogy "Most már itt ne játszatok, mert engem zavar." De aztán a nagyapám is rákontrázott, hogy én nem vagyok elég megértő a nagyanyámmal, és el kell fogadni, hogy ilyen lett a természete, hogy mindenen sír, és minden idegesíti.
Nem értették, és egészen biztos vagyok benne, hogy sosem fogják érteni, hogy mit is mondtam nekik azzal, hogy megkértem, ne mondja ezt. Mert a lényeg nekik az, hogy én rájuk szóltam, amiért ők a gyerekekre szóltak. És majd nyilván soha többet. (meg majd most hozzám sem szólnak egy-két napig)
Ez kattog bennem, meg az, hogy a gyerekeimet arra szeretném nevelni, hogy az idős embereket tisztelni, és segíteni kell. De hogy lesz ez hiteles, ha itt vannak ezek az idős emberek, akik káromkodnak, mint a kocsis?

Na mindegy. Majd elmúlik ez is. És egyébként meg nincs igaza a nagyapámnak, mert igenis megértem, hogy ilyen lett. És sajnálom is érte. De látom azt is, hogy soha nem tett ellene semmit, mert mióta csak ismerem, csak a keserűség beszél belőle.

2013. aug. 22.

A legjobb dolgok...

Tulajdonképpen minden úgy zajlott, ahogy én azt akartam itt a múlt héten. Mert mentünk egész nap. :) Hát az, hogy végül mégsem oda és úgy, ahogy gondoltam, az már részletkérdés. :)
Elintéztük Balázs tüdőszűrőjét, a lejáró jogosítványához az orvosi alkalmasságot, elhoztuk a telefonomat a szervizből (és igen, működik, és jóóóól működik).
És ma, egy kicsit nagyobb kitérővel és kicsit hamarabb az eredetileg tervezettnél a három fiunknak a létező legnagyobb boldogságot szereztük valamivel. Mondogatják egész nyáron már, hogy a számítógépük nagyon lassú, nagyon minden baja van. Már tavaly is téma volt, hogy nyolc éves gép, lassan csere érett lesz, mert nem futnak rajta az újabb játékok, lassú, nehézkes, fagy, nyugdíjazni kéne. Körülbelül mióta először téma volt, azóta a fiúk mindig minden pénzüket odaadták, hogy akkor majd ezt arra..
Elterveztük, hogy majd karácsonyra kapnak egyet. Mert az egy jó alkalom egy ekkora ajándékhoz.
Nos hát ember tervez... úgy alakult, hogy Balázs kedden vaterázott egy kicsit. És ha már vaterázott, hát meg is nyert egy aukciót, egy igazi gamer gépet. Olyan éppen fiúgyerekeknek valót. Tudták a fiúk is, végigkísérték az aukciót, és végig izgulták, hogy meglegyen.
Aztán meg magukban azon izgultak, hogy akkor ez most az ő gépük lesz, vagy majd apáé, és az övéké meg lesz a laptop. Párszor rajtakaptam őket, ahogy egymást győzködik, hogy "De ha apáé lesz, akkor is örülünk a laptopjának is, mert az is egy tök jó gép"
Ma mentünk érte. Tényleg szuper, és gyors is, meg halk is.. És úgy örültek, hogy csuda. És szó nélkül várták, amíg a helyére került, és kipróbálhatták.
Ez a legjobb dolgok egyike. Örömöt szerezni valakiknek. Csak azért, mert épp alkalom adódott rá, és mert módunkban is állt. :) Ezért annyi mindent érdemes.. :)

2013. aug. 21.

Káosz

Ez most megint egy ilyen zűrzavaros hét, mert igazából szerda van, amúgy meg hétfő. Múlt héten láttam is ezt az otp-ben kiírva, miszerint ma hétfő lesz, holnap szerda, pénteken csütörtök, és szombaton pedig hétfő. Tök logikus. :D Gondoltam, volt humorérzéke, aki ezt kiírta, mert igazából írhatta volna azt is, hogy mettől meddig tart majd nyitva a fiók, és az sokkal egyértelműbb is lenne. De így van benne játék is, mert ki kell silabizálni, hogy melyik nap hogy is van nyitva, és aztán hogy melyik nap melyiknek a párja. :D
Na mindegy, szóval nálunk szerda van, ami hétfő is, meg péntek is egyben, mert holnaptól nem dolgozunk. :D (a héten legalábbis) Úgyhogy mondhatjuk, hogy a hét további részében majd szombat lesz.. meg vasárnap, és majd váltják egymást. :D
És igen, valóban roppantul elfáradtam ma megint, mert egy csomó dolgom volt, és én voltam az egyetlen olyan hülye, aki még az utolsó percben is dolgozott, ahelyett, hogy toporgott volna a terminálnál, hogy mikor indulhat már. :) De én már csak ilyen maradok.

Ja, és telefonon ne keressetek most egy-két napig. Mert az úúúúgy volt, hogy megérkezett a hivatalos frissítés a telefonomra. És naná, hogy kellett nekem. Mert semmi újnak és jónak nem állunk ellent.. na de ezzel az újjal belassult, mert nem látja az összes memóriát. Amit lehet, hogy lehetne orvosolni itthon is, de miután még a telefonom telefonálásra kell nekem, és nem levélnehezéknek, jobbnak láttuk, ha hozzáértőkre bízzuk a dolgot, és ma reggel elvittük a szervizbe. Ahol szépen otthagytuk egy-két napra, és köszöntük, cserekészüléket nem kértünk, mondván van nekünk itthon elrakva telefon. Naja.. van is. Levélnehezéknek még talán jó lesz. Gondolom a telefonoknak is van lelkük, vagy ilyesmi, mert amikor nyugdíjaztuk, még működött. Most meg már nem. Semmi nem történt vele, mert csak szépen becsomagolva pihent a dobozában (de tényleg, a márkaboltban is megdicsérnének a csomagolásért minket). De nem hajlandó többé telefonként funkcionálni. Besértődött, és mondta magában, hát jó, ha nem kellettem akkor, hát akkor most se kelljek. Kéne lennie még egy készüléknek, ami még ennél is régebbi, már-már retro darab.. de az meg eltűnt. Gondolom ő meg ezt játssza. Hogy ha már csak ilyen tartalék tartaléka, akkor majd ő eldönti, akar e előkerülni.
Így aztán most épp háromból egy sem... A hívásaim ugyan át vannak irányítva Balázséra, de az sms-eim nem tuti, hogy átkerülnek hozzá, úgyhogy nézze el nekem mindenki, ha most még annyira sem leszek kommunikatív, mint eddig.




2013. aug. 20.

Augusztus 20.

Ami nekünk, magyaroknak a legnagyobb ünnepünk. Illetve, azt hiszem, ezt így illene... de amúgy valószínűleg ki-ki vérmérseklete szerint gondolja annak a mai napot, vagy akár március 15-ét, vagy október 23-át.
Én ma a tévé előtt töltöttem. Reggel megnéztem a tisztavatást, ami ezúttal a Hősök terén volt, és emiatt aztán zászlófelvonás sem volt, mert a magyar zászlót felvonni csak a Kossuth téren lehet. A zászló jelen volt, természetesen, csak másképp. A tisztavatás mindig olyan torokszorító érzés nekem, és amikor hallgatom az eskütételt, és közben nézem, ahogy a kamera pásztázza az éppen esküt tevő fiatalokat, akkor bizony szépen el is érzékenyülök rajta. Ahogy ma még külön kardlendítéssel (remélem ez a neve, és nem írtam nagy hülyeséget) esküdtek arra, hogy "A hazáért, mindhalálig!" hát szépen kibuggyantak a könnyeim is. Elhittem nekik, hogy tényleg megtennék.
Figyeltem a híreket is, mi lesz végül a tűzijáték sorsa, de egész délután arra vártam, hogy majd ma este a sors kárpótol valamelyest, amiért végül nem adatott meg, hogy élőben láthassam az új István, a királyt, megnézem a tévében. Külön vártam azok után, hogy valamelyik este Szörényi Levente és Bródy János is igen elégedetten nyilatkozott róla....
Tudom, hogy a legtöbben majd azt mondják, nem jó. Ahogy itthon is, a férfiszakasz kollektívan és egyöntetűen kijelentette, hogy ez sz.r. Azért nézték, gondolom azt várták, hogy végül is milyen lesz végig. Nekem nem volt vele bajom. Ahogy Alföldi hozzányúlt, az tetszett. Értem a mögöttes mondanivalót, még akkor is, ha vannak részek, ahol nem jön át teljesen. De értem, hogy azért nem korhű jelmezekben vannak a szereplők, mert tulajdonképpen mindegy, hogy eltelt már ezer év is azóta, a probléma még mindig ugyanaz, és még mindig ugyanúgy kezeljük. A szereposztást ismertem, azt gondolom Stohl András is jó Koppány volt, még ha amúgy ő nem az az igazán erőteljes figura, akit mondjuk én Koppánynak képzelnék. Egy egészen kicsi csalódás volt viszont Feke Pál, aki lehetett volna annyival jobb István is.. valahogy nekem tőle hiányzott az igazi átélés, és talán (de ezt nem az én tisztem megítélni) hangilag is sokkal többet tud ő ennél. Tompos Kátya Rékája tetszett a legeslegjobban, azt hiszem, őt még sokan fogják emlegetni miatta.
A zárójelenet is igazán szimbolikusra sikerült, ahogy a Himnusz kezdetén, mint valami börtön bezárult a korona. Valahogy így élünk mi itt, Európa közepén, a saját börtönünkben.
Szóval, kárpótolt a sors. Láthattam. Egyet kihagytam volna az egészből.. nem akartam volna látni és hallani, hogy a legendás Varga Miklós, aki Istvánként felülmúlhatatlan számomra, úgy megöregedett, hogy a hangja is valahogy más lett. :(
Az továbbra is vitathatatlan, hogy az a bizonyos csíksomlyói István, a király előadás a világ legjobb előadása, de nekem tetszett ez a modern változat is.

Azt pedig igazán kíváncsian várom, hogy vajon ez a mai szél mit hozott magával nekünk, magyaroknak? Mert véletlen biztos nem volt, hogy épp ma tombolt így... (nem baj, ha nem érted, elég ha majd észreveszed)

2013. aug. 19.

Hétfő...

Nincsenek jó híreim a holnapi nappal kapcsolatban. Saját, külön bejáratú és beépített előrejelző készülékem ugyanis azt jelzi, hogy tényleg jön a rossz idő. Minden csontom fáj, és minden izmom külön is görcsöl. Ott is vannak izmaim, ahol amúgy nem is sejtettem. :D  Szóval, mi - biztos, ami biztos- alapon itthon maradunk. Amúgy sem nagyon volt ötletünk hova menni, és abban a bizonyos viharban is épp úton voltunk, úgyhogy annyira nem vágyunk ilyesmit újra átélni. Hasonlót sem.

Amúgy ma megint gondolkodtam egy kicsit azon, hogy mennyire átértékelődik az emberben az ilyen négynapos hétvége. Ami nálunk szóba sem jön. Ez nem baj egyébként, mert majd nekünk le sem kell dolgozni (:P), viszont teljes megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy minden zárva van. A gyógyszertár, a posta, a dohányboltok (na, nem kell örülni, azért találtam olyat, ami nyitva tart), mintha kihalt volna minden. Az után főleg abszolút döbbenet volt, hogy nálunk odabent csúcsra járatva dolgozott mindenhol mindenki. Egy napig lesz zárva minden, de ettől még.. szerdán majd ugyanúgy enni fog mindenki, mint mondjuk ma. És szerdán majd szeretne friss árut vásárolni. Na, ehhez kellett ma szorgos hangyaként tevékenykedni mindenkinek. Azok után meg, ahonnan kijöttem, valami valószínűtlen volt ez, hogy minden zárva van. Na mindegy, igazából semmi lényeges nem maradt le nálunk sem.

Van még egy csomó minden más is, amit idebent formálok még magamban, mert sem kimondani, sem megfogalmazni nem tudok. Fura, mert nem nagyon szoktam habozni, ha valamiről a véleményemet kell kialakítanom, általában hallgatok az első intuíciómra, mert nem szokott becsapni. Most lehet, hogy csak azért várok még, mert az elsőt nem akarom elhinni, tudomásul venni, és azt várom, hogy végül majd máshogy alakul. Vagy nem alakul sehogy, az is előfordulhat. Ahogy bármi.

És akkor még valami... a múlt heti nagy csillaghullós éjszakán sikerült nekem is látnom két hullócsillagot is. Mivel épp előtte napokban kezdett megfogalmazódni magamban egy cél (vagy leginkább láttam magam előtt valamit), hát kívántam is magamnak. Elérem, megcsinálom, mert szeretném. :) A kívánságom meg segít benne majd. Meg a kitartásom, az akaratom, és még nem is tudom mim.. De ez mindegy is, mert majd amikor ott tartok, akkor fogom csak elmesélni.

Ezek közül meg valamelyik kell nekem. Legalább egy valami...



forrás: pinterest


2013. aug. 18.

Uppsz

Most néztem rá az órára, és hirtelen pánikba is estem, hogy húúúha, nekem mindjárt kelnem kell. Négy harminckor egészen biztosan zenélni fog a fülem mellett.. és rögtön utána érkezik majd Balázs is, hogy keljek, mert menni kell. Ő már akkor útra készen fog állni, és épp csak annyit vár majd, hogy én kimásszak az ágyból, és lejöjjek a galériáról, már megy is. Rutinos azért, mert sejti, ha nem jövök le, simán továbbalszom. :D Amúgy tényleg.. egy pillanat alatt megfordulnék a másik felemre, birtokba venném az Ő kispárnáját, és máris aludnék tovább. Na mindegy.. így lesz ez a reggel, én már most borítékolom, hogy kicsit morcos is leszek, mert majd megint keveset fogok aludni, és amúgy is..
DE! Egyet megyek, egyet nem, aztán egyet megint megyek, és négyet nem. Egészen jó kis hét lesz. :)
Ma pedig.. hát majdnem kipihentem az előző napokat, de csak majdnem... Ami nem baj, mert ha túlságosan kipihent lennék, akkor el is lustultam volna nagyon. Így meg azért este kilencre mégiscsak be volt festve a hajam is, meg el is lett mosogatva, meg még fel is mostam. Apropó, felmosás.. mindenkinél úgy van az, hogy a felmosás pontosan egy órán keresztül bír látszani? Vagy csak nálunk van ez így, hogy kétszer végigmennek a konyhán, és kész, vége a szép, csillogósra felmosott kőnek? Bár.. gondoltam már arra is, hogy minek is kellett nekünk szép, fehér színű kő? Hogy jól meglátsszon rajta minden és aztán halálra idegesítsen, és nekiálljak felmosni. :D
Ja, és valahova eltűnt rólam majdnem négy kiló az elmúlt három hétben. Nem tudom honnan és hogyan, mert naná, hogy az úszógumim maradt. Bár, valamivel talán kisebb, mert a nadrágjaim határozottan sokkal lötyögősebbek lettek. Ami csak egy-kettőnél baj, mert azokat amúgy is övvel kellett hordanom. Nem bánom ám, csak csodálkozom rajta, mert ettem azért... Bár.. most, hogy belegondolok, kb. ennyi ideje nem lehet kapni a kedvenc nutellás croissant-omat. Szóval lehet, hogy csak ennyi az egész.. hogy azt nem kell enni. :)

A fiaim amúgy továbbra is roppant fárasztóak, ámde roppant jófejek is. Ha nem ígértem volna meg, hogy nem mutatom meg, akkor megmutatnám, ahogy ma a két kisebb négykezesben panírozott, de megígértem, hogy AZT a képet sehova nem töltöm fel. Nem tudom mi bajuk vele, de hát ígéret szép szó... A nagy meg, aki jajj már megint nőtt, és úristen, akkora keze van, mint az apjának... na Ő meg ma csinált magának valami saját böngészőt. Mondtam, hogy jól van, fiam.. Mit is mondhatnék? Innen lesz szép majd nézni, hogy végül mi is lesz belőle. Mondjuk ezt a részt eddig is élveztem. Határozottan körvonalazódni látszik egyébként, hogy ez az informatikai pálya lesz az ő asztala. A háttérben molyolós fajta, mert azt bírja csak. Keres, kutat, utánaolvas, és megcsinálja. Egyébként meg ők hárman megdöntik azt az elméletet, miszerint a lányok/nők sokat beszélnek. Nem igaz. Szóhoz sem nagyon jutok mellettük.

És még akkor azt el sem meséltem, hogy milyen kis lüke vagyok.. mert a héten én már megint szerelmes lettem. A saját férjembe. Még ilyet.. hogy húsz év után újra és újra.. :) Ne is kérdezzétek, mert úgysem tudom elmagyarázni, vagy megmagyarázni, egyszerűen csak jött.. :) (ebben mondjuk az a rész tök jó, hogy már megint kis csitrinek érzem magam, pedig hol van az már..)

2013. aug. 17.

Azon gondolkodám..

Ma azon gondolkodom, hogy mi is legyen majd jövő hétvégén, amikor lesz négy napunk. Együtt. Ötösben. Minden porcikám arra vágyik, hogy újra átéljem a balatoni csendes semmittevést, kicsit újra lelazuljak. Csak ma legalább háromszor néztem meg az ott készült fotókat, és idéztem fel magamban az ott történteket. Még sokáig fogok belőle töltekezni, és nyilván ezért vágyom annyira oda, hogy még több legyen a töltekeznivaló.
Az azóta eltelt mindennapjaink azt bizonyítják, hogy nagyon is szükség van arra, hogy néha úgy legyen, hogy nem itt vagyunk, hanem máshol, ahol élmény minden perc, még akkor is, ha enni mindenhol kell, a ruha mindenhol koszolódik, stb. stb.
Szóval, azon gondolkodom, hogy de jó lenne valahova elmenni abban a négy napban. Miután az élmény-pillanataim helyhez kötöttek, így nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy oda, vissza... még egyszer.. és megint végigmenni az utcákon, és ismerősként beülni ebédelni a szomszédba, lábat lógatni a parton...
Ugyanakkor ez a négy nap az utolsó olyan négy nap iskolakezdés előtt, amikor kicsit gatyába rázhatom az iskolásokat, előkészülhetünk a következő tanévre. Na, ez az, amihez egyáltalán semmi kedvem. Nem érdekel kinek milyen füzet, ceruza, akármi van itthon, vagy mit kell venni. Egyáltalán semmi nem motivál ebben az egészben, és a legkisebb izgalmat sem érzek attól, hogy lesz egy másodikos, egy ötödikes, és egy nyolcadikos fiam. Nagy sóhajtást érdemel az egész, és addig, amíg nem muszáj, nem is akarok tudomást venni róla.
Na és még az is munkálkodik bennem, hogy már csak azért sem kéne utolsó rohamos itthon utolérős dolgokra pazarolni azt a négy napot, mert igazából ez a három gazfickó (a fiaim) is nagyon megérdemelné, ha még így a szünet utolsó napjain jutna nekik valami jó kis élmény, amitől majd nekik is inkább az marad meg a nyárból, hogy ez vagy az milyen jó volt, nem pedig az, hogy milyen sokat voltak egyedül, és hányszor rohant anya úgy munkába, hogy épp csak kész lett az ebéd, és már ott sem volt..
Majd valahogy amúgy biztos lesz.. csak épp ma ezen gondolkodtam.

És még egy teljesen más, ami viszont annyira megfogott ma, hogy muszáj idemásolnom. A könyvem elején volt, amit ma kezdtem el olvasni (Kate Morton- Az elfeledett kert)

"-De miért kell elhoznom a tündérkirálynő hajának három fürtjét?- kérdezte a vén banyától az ifjú herceg- Miért éppen hármat, miért nem kettőt, vagy négyet?
A vén banya előrehajolt, de egy pillanatra sem hagyta abba a fonást. -Mivel nincs más szám, gyermekem. Három a száma az időnek, hiszen múltról, jelenről, jövőről beszélünk. Három a száma a családnak, hiszen anyáról, apáról és gyermekről beszélünk! Három a száma a tündéreknek, hiszen tölgy, kőris és tövis között lelünk rájuk. 
Az ifjú herceg bólintott, hiszen a vén banya igazat szólott. 
-Így hát három fürtre van szükségem, hogy megfonhassam a varázserejű varkocsot. "
Eliza Makepace: a Tündérvarkocs c. meséjéből




2013. aug. 16.

Heti tanulság

Mindannyian mások vagyunk.. éppen ezért ahányan vagyunk, annyiféleképpen reagálunk minden helyzetre, történésre, érzésre. Ezt a nagy igazságot jól bevésve megtanultam a héten. Tudtam én ezt eddig is, és sosem volt gondom azzal, hogy elfogadjam mások véleményét, vagy épp reakcióját. Ez a hét mégis erre volt kihegyezve, hogy az eddigi tapasztalataimat még jobban elmélyítsem, és még inkább megerősítsem magam abban, hogy attól még, hogy nem vagyunk egyformák, attól még lehet együtt élni ebben a világban.
Nincs semmi negatív felhang ebben egyébként, még akkor sem, ha sok esetben elképedtem először egy-két embertársam reakcióján bizonyos dolgokra. Aztán gyorsan nyugtáztam magamban, hogy ez az Ő reakciója, és egyáltalán nem baj, hogy én nem így reagálok erre. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, csak épp másféle a gondolkodásunk, más értékrend szerint élünk. Sebaj... :)
Szóval ez is egy jó hét volt. Egy csomó mindent tanultam egy csomó mindenről.
És még mindig nincs vége... de már csak egyet dolgozom... :) :)

2013. aug. 15.

Juhuhúúú

Csupa mosoly és öröm volt a mai nap. Annyira jófejek vagytok, Ti, mindannyian, akik velem játszottatok, annak ellenére is, hogy nem volt igazi nyeremény. :) De látszik, hogy jó sokan vagytok, akik játékos kedvűek vagytok, akik szeretnek örömet szerezni. Elképzeltem magamban már tegnap este is, hogy vajon hányan lesznek, akik egyáltalán veszik a fáradtságot, és nekiállnak a számokat kitalálni... volt egy pillanat, amikor átsuhant az agyamon, hogy biztosan senki, mert ez tök hülyeség.. De aztán azonnal el is hessegettem ezt a gondolatot, és magamból indultam ki, hogy én aztán egészen biztosan nem hagynék ki egy ilyen alkalmat.. és azt gondoltam, hogy lesz olyan hat-hét ember, aki mindenképp..
Ééééés.. .. ehhez képest tizennégy darab sms-t kaptam, és mindegyik hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Akiknek délután válaszoltam, azokat akkor kaptam meg, amikor enni voltam. Addigra épp hat darab várt a telefonomon, és ahogy olvastam őket, úgy lett mindig szélesebb a vigyor a képemen, meg is kérdezte a kolléganőm, aki velem szemben ült, hogy jó hírt kaptam? Mondtam, hogy bizony, egy csomó jó hírt, mert rengeteg jó ember van ez a világon. Nem nagyon értette miért is mondom ezt, de azért megjegyezte, hogy szerencsés ember vagyok, amiért ezt így látom. :)
Szóval, köszönöm mindenkinek, aki elküldte. Külön köszönöm azoknak, akik még alá is írták, és tudom is ki volt az sms mögött. A zugolvasóknak is, akik ugyan itt ritkán szólalnak meg, mégis örömet szereztek nekem. :)

Annyira jó érzés volt egyébként, hogy már majdnem bánom is, hogy most ezt "ellőttem", mert még egyszer ilyet nem tudok. :) (de majd kitalálok ám valami mást)


És ugye mondtam, hogy tele van a világ jó dologgal? Csak meg kell találni...:)
Annak a nagyon kedves valakinek pedig, aki az sms-ében telefonhívással "fenyegetett", innen is üzenem, hogy csak bátran, bármikor.. :)

Ja, és juhuhúúúú, jövő héten csütörtökön és pénteken szabira megyek. Ez már biztos. :)

2013. aug. 14.

Ki játszik velem?

Nagyon-nagyon elfáradtam ma, akadt bőven olyan dolog is, amivel még nem találkoztam, meg olyan is, amivel már igen, de attól még nagyon nagy figyelmet és odafigyelést igényel.(és nagyon sürgősen meg kell tanulnom angolul, vagy németül, vagy franciául, vagy olaszul.. )  A kilenc és fél órából, amit bent voltam, egy fél óra volt csak, amikor nem kellett nagyon összeszedettnek lennem, úgyhogy most kellőképp le vagyok pukkanva agyilag ahhoz, hogy bármilyen érdekességgel is elő tudjak rukkolni.
Vagy lehet, hogy mégsem.. mert kigondoltam valamit, amit hívhatunk játéknak, de tulajdonképpen az én örömöm lesz csak a játék díja. :)
Naszóval.. gondolok egy merészet, és kíváncsi is vagyok, hány kifejezetten játékos kedvű olvasóm van. Szeretnék kapni egy sms-t. Nem kell aláírni sem, és tökmindegy mi lesz benne, mert igazából a játék lényege az lenne, hogy kitaláljátok, mi is lehet a szám, amire el kell küldeni. Vajon hányan mertek majd próbálkozni?
A telefonszámomat megpróbálom többféleképpen is körülírni, hogy valahogyan meg lehessen fejteni.
A szolgáltatóm az a cég, akinek a logója fekete alapon kék háromszirmú virág (vagy esetleg propeller) van. Ez eddig nem nehéz, gondolom.
A számok pedig.
Az első két számjegy összege tizenegy, a szorzata pedig tizennyolc.
A következő két szám összege három, a szorzata pedig kettő.
Az ezután következő két szám összege tizenhárom, a szorzata pedig harminchat.
És ezután már csak egy nagy nulla van. Mondhatnám semmi. De nem, nem semmi ez...
Az egész számsorozat összege pedig  huszonhét. Ha hozzáadjuk még a szolgálató előhívóját is (a 06, illetve a +36 nélkül!!!), akkor pedig huszonkilenc.
Az első három számból ki lehet írni, hogy zab. Az utolsó háromból pedig hogy who. És közötte van egy olyan szám, ami alatt nincs betű.

Szerintem pofonegyszerű. És most, hogy mindezt így végigzongoráztam, és leírtam, elgondolkodtam rajta, hogy valóban nagyon fáradt vagyok? Vagy talán túl fáradt is? Vagy leginkább csak roppant fárasztó? :D

Várom az sms-eket, (azoknak is ér örömet szerezni, akik amúgy tudják is a számomat) és a tippeket ide, hogy hány sms érkezik holnap olyankorig, amíg hazaérek. :)


2013. aug. 13.

A világról

Ugyan sokkal kevesebbet látok-hallok-tapasztalok belőle mostanában, mint régebben, mégis úgy érzem, hogy most látok csak igazán sokat. Legalábbis az emberekből.
Annyiféle ember van, hogy talán nem is lehet csoportokba rendezni a különböző típusokat, mert vannak, akiket nem lehet csak úgy kategorizálni. Mégis van azért két "főcsoport", ahova simán be tudnék pakolni mindenkit, mondjuk, hogy sorolnám, hogy ki álljon balra, és ki jobbra. Nem, semmiképp nem különböztetnék meg senkit továbbra sem a bőrszíne, a neme, a vallása, vagy épp a fogyatékossága miatt. Ez nem számít. . Nincs ugyan rossz csoport, mert senkit nem tartok rossz embernek, de a másik csoportba raknék mindenkit, akivel kapcsolatban azt érzem, hogy "még sokat kell tanulnia".
Azt látom, hogy fejlődik ez a világ, folyamatosan és észrevétlenül ugyan, de változunk. Nyitottabbak lettünk azok felé a dolgok felé, amivel régen nagyon keveset törődtünk, nap mint nap gondolunk alternatív megoldásokra minden tekintetben. Tudjuk, és értjük, hogy a gondolatainknak teremtő erejük van, nagyon sokan el is hisszük. Vannak, akik görcsösen próbálnak jó dolgokat maguk elé képzelni, és csupa jót mondani, de nem megy. Nem értik, miért nem, és egy idő után azt mondják, hazugság az egész. Na, ők vannak a tanulós csoportban. Mert ők még nem értik, de már sejtik.. csak épp van még valami, amitől a szívük nincs teljesen nyitva. Vannak keserűségeik, amiket dédelgetnek magukban, és sajnálgatják magukat, minden nap újra és újra előveszik, átrágják, hogy egészen biztosan ne tudják elfelejteni.. Mindenkinek van csalódása, bánata, hiszen emberek vagyunk, és nem történik mindig minden pont úgy, ahogy szeretnénk. Nem is könnyű mindent megemészteni, vagy megbocsátani. A legkevésbé sem könnyű elengedni a rosszat, mikor olyan nagyon ragaszkodó az, hogy szinte levakarhatatlan. Mégis lehetséges.
Minden nagyképűség nélkül példálózom ilyenkor magammal. Mert tessék, nézz rám.. mit látsz? Látod mögöttem azt az utat, amit bejártam? Látszik e rajtam, hogy nincs apám tizenöt éves korom óta? Látszik e, hogy hányféle betegségbe menekültem ez alatt az idő alatt, és hányféle betegségből menekültem ki is ez alatt az idő alatt? Nem. Azt látod rajtam, hogy mosolyog az arcom, a szemem, és elégedett vagyok mindennel. Lehetne az is, hogy amikor rám nézel, egy megkeseredett arcú, szomorú szemű valaki néz vissza, aki folyton csak tördeli a kezét, mert még mindig vannak dolgok, amik nincsenek meg. De én abba a csoportba tartozom (amúgy sokan vagyunk ám ott), akik nyitott szívvel élnek. Az én szívem befogad mindent, ami jó, elfogadja, örül neki, és megelégszik vele. A nehezebb dolgokat is megélem én is, néha fáj is, de aztán útjára engedem. Egy perccel sem tartóztatom tovább a szükségesnél. Ami épp annyi idő, amennyi ahhoz kell, hogy megoldjam, vagy csak megtanuljam a leckét belőle.
Szóval, hogy visszatérjek az eredeti gondolathoz: elég régóta figyelem a csoport-arányokat, és mostanság meglepve veszem tudomásul, hogy egyre többen vannak velem egy csoportban, és valahogy folyamatosan kisebbedik az a rész, akik még hurrognak és kárognak mindenen.
Ebből pedig én azt a tanulságot vonom le, hogy a világ igenis jó. És még ennél is jobb lesz.. ahogy a csoport nő, és duzzad, már nem is olyan sok idő kell ehhez. :)

2013. aug. 12.

:)

Az, hogy most írok, bizonyítja, hogy azért a mai napot is túléltem. :) Nagyjából úgy volt, ahogy rendeztem magamnak, mert semmi rendkívüli nem történt (én kértem, hogy így legyen). Elterveztem az egész hetet már, úgyhogy sokkal nyugodtabb vagyok, mint tegnap.
Ellenben rájöttem ma, miközben elég magányosan intéztem az intéznivalót (nem azért, mert nem akadt volna, aki segítene, hanem mert azt tényleg csak magányosan lehetett), hogy tulajdonképpen mondhatom azt magamról, hogy pontosan ugyanazokért a dolgokért szeretnek olyan sokan, mint amikért nem szeretnek egy jó páran. Nagyképűen azt gondolom, hogy sokkal többen vannak, akik szimpatizálnak velem, mint akik nem, bár igazából mindegy is ez.
Hogy mi is ez? Hát hogy én olyan közvetlen vagyok. Mert mosolygok és beszélgetek, bárkivel. Az utcán is akár, vagy a boltban sorbanállás közben, de bent is. Egy pár napig bántott az a fajta furcsaság, ami akkor ért, amikor az új beosztásomhoz az új munkaruhámban jelentem meg. Teljesen más, mint eddig. Voltak, akik azonnal sokkal kedvesebbek lettek velem. Voltak, akik sokkal tartózkodóbbak. Én meg álltam ott hülyén, hogy most mi van? Hát én ugyanaz vagyok, aki a múlt héten, attól, hogy más a ruha rajtam, még én nem változtam semmit. Rágódtam is ezen is egy kicsit, mert bántott. Nem vagyok több attól, hogy a munkahelyemen ki mit gondol rólam, és nem vagyok kevesebb sem, mert az ott egy munkahely, ahol az a feladatunk, hogy tudjunk egymással együtt dolgozni. Mégis azért csak piszkálta a csőrömet, hogy hogy is van ez?
Aztán végül úgy döntöttem, hogy mit érdekel engem.. mindenki gondoljon amit akar, én akkor sem változtatok semmin. Már a múlt hét vége felé is fel-feltűnt, hogy azért vannak, akik a tartózkodóbbak közül már lazultak egy kicsit. Talán elkezdett nekik derengeni, hogy nem a ruha teszi az embert?
De én továbbra is mosolygok, és közvetlen vagyok. :) Itt is, és ott is. Aztán akinek tetszik, majd visszamosolyog. Akinek meg nem, Ő meg nem fog. :) (de akkor rá majd még egyszer fogok ám mosolyogni...)


Annak a valakinek pedig, aki nagyon sokat segített nekem a távolból, ezúton is köszönöm. :)

2013. aug. 11.

Nnnnaaa

Kialudtam, kimorogtam magam, felporszívóztam, letörölgettem, kimostam három adagot, és jobban vagyok. Na meg ettem jégkrémet is, és nutellát is. Csak úgy az endorfin kedvéért.
A fejem ugyan még mindig fáj, de ilyen is volt már, sőt, ennél rosszabb is, és mégis itt vagyok, úgyhogy nyilvánvaló, hogy ezen is túl fogok jutni.
Azért ma porszívózás közben gondolkodtam azon, hogy mi az, ami a legjobban hiányzik nekem a hétköznapjaimból. És miközben szépen sorra vettem, már meg is született az egész kiborulásomnak a nagy nyitja.
Íme, a lista:
- a telefonálás. Az, amikor csak úgy hirtelen eszembe jut valami, és már meg is oszthatom azzal, akivel szeretném.
-az internetezés. Az, amikor csak úgy leülök, megnyitom a facebook-ot, végignézem a fotókat, elolvasok egy-két blogbejegyzést, végiggondolom, és leírom, mit gondolok én.
- a spontán döntések. Az, amikor hirtelen úgy érzem, el kell mennem a könyvtárba, és tíz perc múlva már úton vagyok. (és amikor odaérek, akkor kiderül, hogy ott van a könyv, amit kerestem hetekkel azelőtt)
- az ölelések. Azok, amiket bármikor megtehetek. Mert néha elég annyi, hogy a következő perctől könnyebb legyen.
- az olvasás. Amikor akár egy órát is olvasok a kádban, mert épp a legjobb résznél tartok.

Szóval, az a helyzet, hogy így, a lista alapján leginkább az vezet a kiborulásomhoz, hogy nem tudok eleget és megfelelően kommunikálni. Sem verbálisan, sem másképp.
Úgyhogy ha változtatni kell valamin, akkor ez az. Na majd meglátjuk, hogy mit tudok tenni ez ügyben. Magamért. (mondtam már, hogy egy önző dög vagyok, nem?)

Holnaptól pedig a kacsának mese nincs, úszni kell. Úgyhogy a kacsa és Para együtt mennek dolgozni. Aztán majd remélhetőleg Para valahol útközben lemarad, mert kiderül, hogy a kacsa és a mélyvíz jó barátok, Parára pedig semmi szükség nincs. :)


2013. aug. 10.

Elég

Itt ülök a hatnapos munkahetem után, és igazából örülnöm kéne, mert aminek kész kellett lennie, az ma készen lett, és végül is minden nehezítő körülmény ellenére itt ülök (pedig a héten az összes létező nehezítő körülmény itt volt velem).
De nem örülök, mert igazából most azt érzem, hogy egy marha nagy hazugság az egész, ahogy van. Igen, csalódott vagyok, dühös, és igen, sírtam is. Mert ma kiélezetten láttam (és hallottam) azt az egészet, hogy ami az egyik oldalon megy, az a másikon nem. Mert igen, elfelejtek dolgokat mire a boltba jutok, vagy elfelejtek szólni, hogy venni kell. És igen, nem csinálok meg egy csomó mindent. És látom, hogy most, szombat estére majdnem csak "megesz a kosz" bennünket, és tudom, hogy a holnapi szabadnapomon majd megcsinálom. De most végtelenül fáj, hogy látom és hallom, mert egészen másra vágytam ma, mint ezt látni és hallani. Semmi nagy dologra, tényleg nem. És a fele amúgy teljesült is. Csak a másik fele maradt el. Éppen az, ami leginkább kellett volna.
Nem is tudom, mit kéne, vagy hogy kéne, hogy egyszerűbben és gördülékenyebben működjön, pedig tényleg olyan sokat gondolkodom rajta. Nem tudok osztódni, és itt is lenni, meg ott, pedig nagyon szeretnék. Millió gondolatom van itthon, amikor dolgozom, hogy vajon ettek e, vajon nem felejtették e el, hogy be kell kenni Erik lábát, vajon mondtam nekik, hogy mit kell venni a pékségben, vajon minden rendben velük, vajon hagyják az apjukat pihenni is munka után? Ugyanakkor nem tudok itthon sem teljesen kikapcsolni a munkából, mert még az előbb is eszembe jutott, hogy biztos jól emlékszem e, hogy mindent lezártam jóváírás után, és mindent elraktam a helyére, odakészítettem, ahova kellett hétfő reggelre?
Kétségbe vagyok esve, és össze vagyok törve. És fáj a fejem, meg görcsöl a lábam is. De nem is érdekel már az egész. Nem tudok ennél többet tenni sem, adni sem. Sehova, senkinek. Pedig nagyon szeretnék.
Szeretnék ugyanúgy egy-két kedves szót mondani minden nap azoknak, akik megérdemlik, szeretnék sütit sütni, akár háromfélét is. Szeretnék simán csak ülni, és simogatni-vakargatni Freddy fülét, vagy Arti hasát, vagy csak nyomkodni a telefonomat.
Ehhez képest be van táblázva az összes rohadt perc az életemben, és mégis szar az egész. Ahogy van.
Újratervezés indul. Mert az a helyzet, hogy ha a kacsa nem tud úszni, akkor sem a víz a hülye. Így aztán most is először magamban fogom megkeresni a hibát.

2013. aug. 9.

Nagyon rövid

Épp csak annyit engedélyeztem még magamnak, hogy bekukkantsak, és megírjam, hogy megvagyok. :)
A fejem továbbra is a létező legtökéletesebb előrejelző, mert én már délben egészen biztos voltam benne, hogy itt este tényleg lesz valami.. és lám.. megérkezett az őrült erejű szél, ami hozza magával a hűvösebb levegőt.
Épp időben amúgy, mert mostanra már csak úgy fortyogott a beton is a hőségtől, meg mindenkiben az indulatok is attól, hogy senki nem aludta ki magát, nem tud enni, épp csak létezik. Majd most jut egy kis levegő. :)
Én meg holnap hajnalban még lehet, hogy fázni is fogok? :D :D

2013. aug. 8.

Filo

Már régóta tudom, hogy tényleg igaz a mondás, hogy jó pap is holtig tanul. Így aztán sosem csodálkozom már azon, hogy én meg aztán főleg.. ha a jó pap is. :)
Olyan dolgokat tanultam meg az idén, amik régen elképzelhetetlenek voltak. És még nincs is év vége. Közhelyek nyertek teljesen más értelmet, mint eddig.
Lehet, hogy bizonyos mértékig burokban éltem, de nálam csak mostanában nyert igazi értelmet az a mondás, hogy "Nem az számít, mit mondanak, hanem hogy ki mondja." Mert tényleg. Vannak, akik csak úgy mondják, akár a dicsérő, elismerő szót is, akár a szitkot is, és igazából nem is érdemes még elgondolkodni sem rajtuk, mert annyira nem jelent az illető semmit az életünkben. Itt van, mert épp itt kell lennie, de csak egy kis epizódszerepe van. Minden bizonnyal amúgy az én életem sorozatából hamarosan ki is lesz írva, mert egészen egyszerűen nem lehet sokáig jelen benne. Nem bánom, hogy itt van, mert tényleg sokat tanulok, arról is, hogy milyen ne legyek semmiképp. Meg arról is, hogy milyen könnyedén is lehet megoldani az "egyik fülemen be, a másikon ki" dolgot. Tudom, hogy keresi rajtam a fogást, de nem találja. Látom, hogy idegesíti, hogy nem tud semmivel kihozni a sodromból, mert akkor is mosolygok még, amikor más már elkezdene mérgelődni. Nos, nem.... Az én energiám az enyém, és neki nem adok. Akkor sem, ha erőszakkal akarja elvenni.
De az is elképzelhetetlen volt eddig nekem, hogy agyonszervezzem a mindennapjainkat, mert világ életemben utáltam az ilyen gondos tervezéseket. Mindig úgy gondoltam, hogy a tervezéssel elrontok mindent (ami amúgy igen érdekes, mert az egyik szakmám éppenséggel vállalati tervező.. micsoda szerencse, hogy nem ezzel foglalkozom). Pedig nem is. A szervezés nem rossz dolog, és egy csomó időt is megtakaríthatok vele, amikor minden úgy jön össze, ahogy én azt elterveztem. Mert még a vásárlás is (normális, tervezett esetben) polctükörben van a fejemben, (meg akár a listán is, amikor készül) így aztán gyorsabban  megy. Van fontossági sorrend, amit mindenképp meg kell csinálni, amit jó lenne megcsinálni, és van, amit majd egyszer.. Nos, hát azt is most tanultam meg, hogy igazából a pókoknak is lakni kell valahol, és amikor majd egyszer sorra kerül a pókhálók leszedése, és a pókok összefogdosása, akkor sor kerül rá. Ha meg nem, hát addig meg jó helyen vannak. :)
Magamról is sokat tanultam, és anélkül, hogy elszálltam volna magamtól, úgy érzem, nagyobb lett az önbizalmam attól, hogy tudom már, nem is olyan kicsi a kitartásom, az állóképességem, és a tűrőképességem, mint hittem volna. Napról napra bebizonyítom magamnak, hogy nincsenek korlátaim, bármire képes vagyok. Pedig nem hittem volna.
A világról is sokat tanultam menet közben. De erről majd máskor.. Pedig most kezdett érdekes lenni, tudom..

2013. aug. 7.

Mindig ez van..

Nem tudom már megint, hogy mi volt az, amit ma úgy meg akartam osztani veletek. Eltűnt a szita agyamból mire hazaértem.. :( Mondjuk gondolom mennyire lehetett fontos, ha csak úgy eltűnt. Mindegy, ha előkerül még valaha, akkor majd megosztom akkor (feltéve, hogy még lesz kivel).
Azon mondjuk gondolkodtam ma, hogy vajon hol és hogyan fogom bepótolni a kommunikációs hiányomat, ami kialakult az elmúlt hetekben bennem. Se telefonálni, se emailt írni, se facebook-ozni nincs időm. Egyszerűen semmi. És ez úgy idegesít, hogy ihajj.. Én, aki régen úgy össze voltam nőve a telefonommal, hogy nemhogy egy lépést sem tettem nélküle, de képes voltam tizenhatezres számlát is összetelefonálni, most úgy járok, hogy elfelejtem magammal vinni, visszahangosítani, aztán akkor veszem észre, hogy kerestek, amikor esélyem sincs már visszahívni.
Az emailekkel is hasonló a helyzet. Elolvasom, aztán nyugtázom magamban, hogy erre még válaszolni kell majd este. Aztán este meg jól elfelejtem, és így szépen eltelik pár nap, mire eszembe jut, hogy jajjdeégő, nem is válaszoltam. Akkor meg már azért nem, mert ennyi idő után? Na majd holnap.. és kezdődik elölről.
A facebookról nem is beszélve.. belépek, visszaigazolom az épp aktuális ismerősnek jelölést, átfutom a főoldalon épp jelenlévő dolgokat, és ennyi volt..

De azt azért tisztázzuk, hogy minden híreszteléssel ellentétben nem lettem munkamániás, még akkor sem, ha most is megyek szombaton. Ezzel is úgy vagyok most, mint Torrente abban a bizonyos filmben, azzal az elszólással. Ha meg kell, hát meg kell.. :)

Jövő héten meg valahonnan iderendelem az ebédet. Vagy iderendelek valakit, aki főz-mos-bevásárol-összepakol. És akkor lenne időm minden másra. :) Mert még úgy is, hogy a fiaim tartják a frontot délutánonként, és rendszerint még a mosogatnivaló is itt marad, nekem semmi időm.. mondjuk.. az alvást igazán kihagyhatnám. :) Az egy csomó idő lenne.. Lehet, hogy ez lesz a megoldás?

Ja, és közben eszembe jutott, hogy az is el akartam mesélni, hogy ma este a két nagyobb fiam gondolta, hogy na, letesztelnek, milyen matekos vagyok. Valami angol nyelvű teszt volt, hogy mennyire jól teljesít az ember nyomás alatt. Egyre gyorsabban ment az óra, miközben mindenféle alapműveletet kellett megoldani. Nos, hát büszkén kihúzom magam, mert este tizenegykor is sikerült végigcsinálnom, pedig a végén már hűdegyorsan ment az a bigyó, ami az időt fogyasztotta. De ez legalább azt bizonyítja, hogy van agyam. :) Nem voltam biztos ebben. :D

2013. aug. 6.

Megvagyok

Nem is vesztem el, csak tegnap megint úgy jártam, hogy már ma jöttem haza, és végül már kimaradt a blogolás. Akartam még, de a telefonom már nem akart velem együttműködni, a laptopot meg már lusta voltam visszakapcsolni. Tudom, hogy ezzel ráhoztam a frászt egy-két emberre, és amúgy nekem is elég rosszul esett, hogy kimaradt egy nap blogolás. Hiányzott, na.
Most épp egy kicsit össze vagyok zavarodva, ami azt illeti. Mert amúgy sem mindig sikerül képben lennem, hogy mikor milyen nap is van, de most még ehhez társul is, hogy egy kicsit meginogtam abban a hitemben, hogy az új munkakörömet majd élesben jól fogom tudni csinálni. Persze, biztos megoldom majd, de jelen pillanatban még mindig nem tudok többet, mint amit tudtam már egy hónapja is, és jövő héttől sokkal többet kéne tudnom. Fogalmam sincs róla, hogy hogyan és mikor kerül majd a birtokomba egy csomó információ, amiket tudnom kéne. Még csak a kérdéseimet sem tudom megfogalmazni, és esetleg felírni, hogy legalább azon essünk túl, mert se nekem nincs időm ilyesmire, sem annak, akinek meg kéne válaszolnia. Próbálok a lehető legkevesebbet foglalkozni vele, mondván, hogy majd ha belevágnak a mély vízbe, úgyis tempóznom kell, ha nem akarok megfulladni, de azért foglalkoztat.
A tegnapi nap pedig keményen megviselt. Mert a múltkor azt mondtam, hogy soha többet ilyen nem lesz, hogy az éjszaka közepén (najó, éjfél után) érek haza, mert nekem gyerekeim vannak, akik miattam nem tudnak normálisan és nyugodtan pihenni. Patrik konkrétan a második estét virrasztotta miattam, vigyázott az öccseire, és várt haza. Jó érzés, hogy ilyen felelősségteljes,meg minden, ugyanakkor a sírás kerülget, ahányszor eszembe jut, hogy mégcsak tizennégy éves.
És igen, fáradt vagyok. Mert mindent leredukáltam a minimumra, mégsem pihenem ki magam sosem, és az egész nap egy őrült vágta csak. Bele sem merek gondolni abba, hogy lesz, ha megkezdődik az iskola. Nem akarom. Azzal éltettem magam, hogy majd augusztusban még lesz egy pár nap, amikor lesz idő szusszanni, és áthangolódni. Sőt, olyan terveket dédelgettem magamban, hogy hátha le tudunk valahova lépni még (ó, te Balaton, mennék holnap...) egy pár napra, hogy tényleg szusszanás legyen. Ehelyett most úgy néz ki, még itthon sem lesz szussz... de még nem mérgelődök rajta, mert van még addig idő, hátha megváltozik.
Ez amúgy nem egy rinyálós-panaszkodós poszt akart lenni, csak simán egy bejelentkezés, és hangulatjelentés. Hát most ilyen...
Pedig amúgy meg nyááááár van... :) Aki csak teheti, élvezze. :)

2013. aug. 4.

Ezt most nem is én írom

Ha én írnám, biztos nem mondanám azt, hogy egyre nehezebben bírom ezeket a napokat, amikor negyvenegy fokot mutat a hőmérő árnyékban, délután ötkor, a harmadik, mindent hűsítő locsolás után is. Nem is az a bajom, hogy meleg van, mert hát még mindig úgy gondolom, hogy most legyen, nyár van, ennek van itt az ideje. De nem kapok levegőt, mert mindenhonnan a forróság árad, és idebent is harminckét fok van, amitől aztán nem lehet pihenni sem. Gondolom ez utóbbi váltja ki belőlem ezeket a nem is rám valló sorokat.
Meg még a fejfájás, ami ma extrán kínoz. Nem használ semmi, igazi, klasszikus migrén, a maga mindenféle földi jójával.. mondjuk, be kell valljam, hogy én is rátettem egy lapáttal, mert nem volt elég, hogy mind az öt adag ágyneműt-lepedőt kimostam, kiteregettem a tűző napon (volt vagy hatvan fok), még aztán vissza is húztam mindenkinek ugyanazt. Ha már a nap olyan szépre szárította, akkor hadd aludjunk benne jót. Na, ez a visszahúzás tett be a fejemnek igazán, mert mire végeztem, ha lenne t...m, akkor ott is folyt volna az izzadtság, és szabályosan azt éreztem, hogy forr a fejem. Már vettem be fájdalomcsillapítót, ettem, ittam, zuhanyoztam, de nem múlik. Az alvás marad.. hátha az majd segít.

2013. aug. 3.

Lehet bárki

Ma egész nap azon járt az agyam, amiről tulajdonképpen már a hét elején értesültem mástól. Aztán tegnap volt egy nem fogadott hívásom valakitől, akiről szó lesz. Mindegy ki ő, mert lehet bárki.
A héten az egész élete dőlt romba egy pillanat alatt. Mert tönkrement a házassága.
Ritkán látok, és hallok férfiembert sírni, de ő tegnap már a telefonban is azonnal elsírta magát, ahogy meghallotta a hangomat, mikor visszahívtam. Ma délben beugrott egy kicsit beszélgetni. De csak sírt, és sírt.. és nem tudtam neki igazán semmi vigasztalót mondani, mert nekem is potyogtak a könnyeim, ahogy sírás közben kinyögte, hogy dehát ő még mindig szereti, és nagyon fáj. És nem tudja, mi lesz a gyerekkel. Meg hogy lesz ezután. Hogy kezdjen elölről mindent tizennyolc év után?
Nem tudom.. én sem tudom. Sajnálom őt, mert tudom, hogy nincs visszaút, ahhoz túl makacs a másik fél, hogy egyáltalán megpróbálják újra. Talán jobb lesz így, és azért alakult így. Tizennyolc éve mindannyian azt mondtuk, nem lesz ez jó neki. Aztán úgy tűnt, mégis jó. Egyidősek a gyerekeink, az oviban csoporttársak voltak, még tejtestvérek is.
Most meg itt állt előttem, teljesen megöregedve,  és kétségbeesve. Magát hibáztatja, mert nem szerette eléggé, nem mutatta ki elégszer. (három munkahelye van...) Holott itt talán nincs is ilyen, hogy hibás. Csak valami elmúlt, és már nem jön vissza.
Ami amúgy szomorú, mert belegondoltam, én is biztos így éreznék, mint most Ő. És annyira szörnyű, hogy nem tudok mit mondani.. Csak annyit, hogy gyere máskor is.. vagy hívj. És hagyj magadnak időt.... mindenre.

Még tegnap

Minden híreszteléssel ellentétben nálam még tegnap van, és kizárólag csakis azért, hogy még véletlenül se maradjon ki az esti blogolás.
Rajtam kívül álló okok miatt ugyanis csak ma sikerült hazaérnem a munkából, ami amúgy is egy hosszított műszak volt. Nem, nem akarok róla beszélni, mert erőm sincs már hozzá. Túl vagyok ezen is, végigcsináltam, és tulajdonképpen lehetek akár büszke is magamra, mert jól csináltam mindent.
De most gyorsan alszom, mert amúgy már holnap van, vagyis ma, csak még én vagyok ittragadva a tegnapban. :D

2013. aug. 1.

Változás

Ha valaha venném a fáradtságot, és visszaolvasnám ezt a több, mint ezernégyszáz bejegyzést, ami ide íródott az évek során, valószínűleg levonnám azt a tanulságot, hogy jó sokat változtam az évek alatt. Még mindig nem mondanám magam kiforrott egyéniségnek, és véleményem szerint nincs is ilyen, mert mindenki változik, alakul a körülményei hatására. Ki hogyan, az mindegy szerintem.
De ahogyan a jó pap, úgy mi mindannyian is holtunkig tanulunk. Az egész élet egy nagy-nagy tanulás, sosem hagyjuk abba, mert mindig van mit tanulni. Magunkról, másokról, dolgokról, akármiről. Vannak olyan témák, amik időről időre itt vannak bennem, mégsem írok róla, mert nem tudom jól elmondani. Gondolatfoszlányok, amik úgy keletkeznek, hogy járok-kelek a világban, beszélgetek emberekkel, dolgozom, vásárolok, blogokat olvasok, facebook-bejegyzéseket lájkolok (vagy nem). Tudom, hogy az évek alatt sokat szelídültem, és még talán annál is egy fokkal elfogadóbb vagy megalkuvóbb lettem, mint valaha voltam.
Van egy megdönthetetlen meggyőződésem (és egyszer erre még lehet, hogy ráfaragok), miszerint mindenki jó a maga módján. Néha még elkövetem azt a hibát, hogy bírálok másokat, mert én másképp csinálnám, mint ő. Van nálam is olyan, akiket nem szeretek igazán. Sőt, ha képes lennék haragudni hosszan, és tartósan, lenne pár ember, akit talán utálnék is. De ez az utálkozás elég távol áll tőlem. Épp ezért, mert van ez a megdönthetetlen meggyőződésem, senkit nem próbálok meg megváltoztatni. Nekem nem baj, ha el van hízva, ha ő jóban van magával. Nekem az sem baj, ha láncdohányos, ha neki így jó. Nekem az sem baj, ha valaki folyamatosan csak a negatív dolgokat sorolja, és folyton beteg is. Ez mind másnak az ügye, gondja, baja, vagy akár öröme. Nekem nem kell senkit megmentenem, csak és kizárólag saját magamat. És vagyok annyira nagyarcú, hogy azt mondjam, ha saját magamat megmentem, akkor már a világért is tettem valamit, mert nélkülem milyen szegény lenne már. :)
Igazából ez az egész annak kapcsán munkálkodik bennem, ami a városunkban hetek óta zajlik. Menekültáradat van nálunk, a befogadó állomáson nemhogy sokan vannak, hanem rengetegen. A városban sétálnak naphosszat, megtalálhatók az összes bevásárlóhelyen, a parkban. Interneteznek a free wifi-s területeken, az okostelefonjaikon, meg a tabletjeiken. Na, van közfelháborodás rendesen. Merthogy ők a mi pénzünkön, a mi városunkban, meg még ennél is durvábbak. Én részemről már sajnálom őket. Itt vannak egy tök idegen országban, ahol alig valakivel tudnak kommunikálni, és még mindenhonnan kapják a csúnya nézéseket is. Emberek ők is, ráadásul egészen biztosan nem egyszerű sorssal rendelkező emberek, akik egy jobb, nyugodtabb élet reményében adtak fel mindent valahol, ami a szülőhelyük és az otthonuk volt. Nehéz lehet. Én azzal is tisztában vagyok, hogy az ellátásukat honnan kapják, de a felháborodott köznek úgysem lehetne ezt elmagyarázni.
Erre nem vagyok túl büszke, de az én fiaim is beálltak a sorba, és lépten-nyomon megjegyzéseket tettek, amerre csak mentünk. Mígnem aztán Erik valamelyik nap szóba elegyedett az egyikkel, és csupa pozitív élménnyel tért haza, mert az ő angol tudásával is boldogultak egymással. Tegnap Patrikkal is történt egy ilyen, hozzá focizni állt be (a mára már azt is tudjuk) a húsz éves Salam, aki Eritriából érkezett, és megdicsérte Patrik angol tudását, és megbeszéltek egy jó pár dolgot. Ma már kifejezetten várták, hogy találkozzanak, és beszélgethessenek vele. Úgyhogy szépen lassan megváltozik bennük az a vélemény, amit a közös tudat diktált beléjük, és én ennek nagyon örülök.
Amúgy meg ennyi lenne az egész szerintem. Beszélgetni egy kicsit, és máris jobb hely lenne ez a világ.
Bár.. nekem így is jó. De hátha másnak nem. :) Neki tehetünk még ezzel jót..

Az első munkanapomat letudtam az új munkakörömben. Fura volt, de jobb volt, mint vártam. :) És innentől meg már még fura sem lesz. Tisztajó.