2013. jún. 30.

A hétvégéről

Nem tudom más hogy van vele, de én valahogy mindig úgy járok, hogy minél inkább tudom, hogy temérdek sok a tennivalóm, annál inkább nem csinálom. Találok millió egyéb tennivalót, ami után persze majd rögtön nekiállok azoknak a fontosaknak is, csak még előbb ezt.. és azt.. meg amazt.
Most is ez volt. Tudtam, hogy a nyaralásra velünk jövő pakkot össze kéne pakolnom a hétvége folyamán, vagy legalábbis a nagy részét, mert a hétfő-kedd kevés lesz. Úgy meg aztán végképp, hogy végül kedden munka után indulunk (és két választása van az én kedves férjemnek.. vagy ír egy cd-t, amíg én holnap a fodrásznál leszek, amin az én szeretett zenéim vannak, vagy alszom egész úton :D), tehát aznap kb. annyi időm lesz csak, amennyi még nagyon-nagyon muszáj. A család férfitagjait ismerve ez úgy kb. fél óra lesz.
Szóval, ezt már péntek este tudtam. És pénteken még tök jól meg is terveztem magamban, hogy majd mit hogy fogok csinálni. Csak aztán jött a szombat reggel. És nagyon nem akaródzott nekiállni.. elindítottam a mosógépet, meg aztán ki is teregettem. Közben meg elmentünk bevásárolni, és miután nem találtunk parkolóhelyet, meg amúgy sem tudtuk mit főzzünk, nagy merészen felvetettem, hogy akkor én inkább egy whoppert szeretnék, meg különben is arról volt szó, hogy pótoljuk a fürdőruha-hiányosságaimat (merthogy most megvan, csak épp tönkrement a csatja). Így aztán elmentünk. Előbb a whopper-igényemet teljesítettük.. na persze, ha már ott voltunk, mindenki csatlakozott hozzám, és nem csak nézték, ahogy én eszem. Rögtön ezután tankoltunk, majd beálltunk az autómosóhoz, hogy amit megspóroltunk a tankoláson, azt most jól eldorbézoljuk, és tiszta autóval megyünk tovább.
Itt jegyezném meg, hogy nem kell az én gyerekeimnek drága vidámpark.. bőven elég, hogy bent maradtunk az autóban mosás közben. Volt sikongatás is, meg hűha is, sőt.. Erik (a macsó, a páva, a raj Erik) félt is. Mondjuk erre nagy összegben fogadtam volna, hogy ez így lesz, mert nem bírja az ilyesmit. Egyetlen egyszer próbálkoztunk még régebben a búcsúban ilyen óriáskerék-féleségen, de meg kellett állítani, mert majd' elájult félelmében. Itt azért erről nem volt szó, de alig várta, hogy végezzen a mosó, neki simán beillett valami kalandtúrának is.
Ezután még sort kerítettünk a fürdőruha keresésre is.. nulla sikerrel. Mert megtaláltam, amit kerestem. Pont olyan színű, fazonú, nem nyakbakötős felsőjű... természetesen minden méretben volt, csak az enyémben nem. Így jártam, mert a többi meg nem tetszik. Úgyhogy most majd megpróbálom megpreparálni a régit, vagy s.o.s veszek egyet holnap.
A készülődést pedig abban kimerítettem, hogy leterveztem, hogy mit kell elcsomagolni. Szépen precízen felírtam, mi kell, és mibe fogjuk belerakni. Afféle célzás is volt, hogy esetleg össze is komissiózhatná valaki, de senki nem vette a lapot, úgyhogy csak rám vár. Jobb is mondjuk, mert ismerve a férfinépet, a lista fele itthon maradna, aztán ott vakaróznának, hogy húha, nincs alsógatya, most mi lesz. :D
És még ugye volt az emlékutazós rész is, de ezt már elmeséltem.
Ma azért kicsit többet csináltam a tegnapinál, bár messze nem azt, amit elterveztem. De át van öblítve, és el is van csomagolva az összes ágynemű. Ez is valami. De közben azért ma főztem is, meg forma 1-et is néztem, meg ilyenek.
És mindjárt holnap hajnal lesz. De ebben az a jó, hogy amíg dolgozom, egészen biztos nem fogok bűntudatot érezni amiatt, hogy nem csomagolok épp, mert lehetőségem sem lesz rá. :D De majd utána... vagyis miután levágattam a hajam.. meg bevásároltunk.. meg ettem.. :D :D :D Fog ez menni...

2013. jún. 29.

Emlékutazás

A téma az asztalon hevert ma egész nap. Nem is egy. De mégsem azokról fogok írni, amik ott hevertek, mert időközben valami más jobban kikívánkozik belőlem.
Nem volt egy szokványos nap a mai, és ennek a nemszokványos szombatnak a végén, este hatkor mentünk bevásárolni a mai vacsorához, meg a holnapi ebédhez. Kicsit kiborító voltam ma, úgyhogy amikor elindult hazafelé vásárlás után, már nem is mertem mondani, hogy elmehetnénk még egy kicsit "csak úgy kocsikázni", mert gondoltam, már nem feszítem tovább a húrt. De valamiért épp működött köztünk a telepátia, (ez egy ilyen nap is volt egyébként) mert Balázs sem hazafelé indult. Nem mentünk még a városból sem el, csak végigmentünk jó pár utcán, megnézegettük az eladó házakat, kicsit álmodoztunk, hogy melyik miért lenne jó nekünk, meg elámultunk, hogy egy csomó ház mennyit változott, mióta nem láttuk. Konkrétan van olyan utca, ahol azóta nem jártam, mióta nem járok középiskolába. Azelőtt meg minden nap arra mentem a vonathoz.
Már indultunk volna haza, amikor egy kis zsákutca előtt mondtam, hogy ide menj be, megmutatom, hol laktak a nagyszüleim. Együtt vagyunk húsz éve, és még sosem jártunk itt, sőt, Balázs elmondása alapján, ő még városunknak ebben az utcájában sem. Nem volt nehéz dolgom megtalálni a házat. Az utolsó abban az utcában, a jobb oldalon. Nem is változott olyan sokat. És még emlékszem rá. A kapura, a bejáratra, és belül a konyhára, és az onnan nyíló nagyszobára. Ahol a fotelban ott ült mindig a M.mama. Beteges volt, nem szabadott nála hangoskodni, mert megfájdult a feje (vagy csak simán addigra már épp eleget hallgatta a gyerekzsivalyt, miután felnevelt hét gyereket). Nem is mentünk túl sokszor, főleg, mert amikor én kicsi voltam, még a gyerekei közül négy is ott lakott vele, meg még egy unokatestvérem is, aki egyidős volt velem. Sanyikával pl. sokat játszottunk odakint, jó vadregényes volt a kert, a szomszédságban meg már a vasútpart.
A legélénkebb emlékem egy karácsonyhoz kötődik. Ilyenkor mindig mentünk, és mire mentünk, ott várt a fa alatt az ajándék, amit az angyalok hoztak. Arra is emlékszem, hogy szigorúan csak almák voltak a fán, és az almákon kívül még némi szaloncukor, és gyertyák. Igazi gyertyák. Egy almát mindig el kellett hozni. Starking alma volt, amit akkoriban még nem nagyon szerettem, mert kemény volt, de gondolom ez termett a kertben. (mostanra azt hiszem, ez valami olyan hagyományt hivatott képviselni, mint az, amikor annyifelé vágják az almát, ahányan vannak, és mindenkinek meg kell ennie a maga szeletét, hogy a következő évben is mindenki újra együtt legyen)
De ezen a karácsonyon valami különleges dolog történhetett, mert nagyon nagy ajándék volt a fa alatt. Soha még ekkora nem, mint akkor. Annyira szép babát kaptam, mint még soha életemben. Nagy volt, alvós baba, és gyönyörű. Olyan szép, mint Hófehérke. Gyönyörű kötényruhája volt, és hófehér cipője. Volt még rajtam kívül két lányunokája, de nekem szánta a legszebbet. Nem tudom miért, és már nem tudom meg soha, mert ő már nagyon régen meghalt.
A kép jobb szélén a nagypapám, mellette pedig a nagymamám

Hát így esett, hogy a gondolatolvasásból emlékutazás lett. :)

2013. jún. 28.

Esti filozófia

Tulajdonképpen saját magamnak okoztam azzal a legnagyobb kárt, hogy akarva-akaratlanul (vagy leginkább a körülményekhez való alkalmazkodás miatt) is kiszakadtam az internetes kommunikáció világából.
Minden adott lenne pedig hozzá... okostelefon, laptop, szupergyors internet.. meg még ami csak szem-szájnak ingere... Csak az idő, az, amiből a legkevesebb van.
Egészen eddig fel sem tűnt ez ennyire, mint ma este, mikor a könyvemben azt olvastam, hogy az egyik főszereplő milyen kedves-kellemes emlékeket őriz az édesanyjából. Na és ezen el kellett gondolkodnom. A gyerekes részen is, nem én lennék.. Meg azon is, hogy milyen kellemes emlékeket őriznének rólam mások. Mondjuk Ti, akikkel közösen blogolunk, és nekem hetek óta arra sincs időm, hogy írjak egy-egy bejegyzéshez legalább pár sort. Most az a meggyőződésem, hogy úgy emlékeznének rám egy csomóan, hogy "Jaaaa, a Dius, aki minden nap írt, de soha senkihez nem szólt? Hát kár, hogy már nem ír.."
A gyerekeim pedig sajnos elég sok olyan dologra emlékeznének mostanság, amire nem vagyok büszke.
Például, hogy "Ne most, dögfáradt vagyok, és látod, még főzök..". "Jajj, hagyjál már a hülyeségeiddel, fiam, mindjárt indulnom kell dolgozni, nincs erre időm." Vagy hogy "Hagyjátok már abba, mert világgá megyek."
Persze, kicsit világosabb pillanataimban tudom, hogy a szép emlékek tovább megőrződnek, mint azok, amik nem szépek. És végül is.. még egy csomó időm van ilyen szépeket gyártani, nemde?

2013. jún. 27.

Ma

Ma aztán nem sok ihletem van tényleg. Fejben már egészen máshol járok, és nem itt vagyok, ahol épp ülök. :D Hülyén hangzik, de sebaj. Még három napot dolgozom, és aztán szabadság, és nyaralás. Igaz, kedden munka után indulunk, és úgy tervezem, hogy addigra mindent össze fogok pakolni, hogy majd tényleg csak indulni kelljen. Na persze nincsenek illúzióim, hogy ez pontosan így is lesz majd, de legalább megpróbálom. Hétvégén majd jól előredolgozok, hogy ne jusson túl sok minden arra a hétfő délutánra. Aztán majd meglátjuk.
Emellett jól pórul is jártam... a saját bénaságom és figyelmetlenségem az oka egyedül, hogy a sütőbe nyúlva az ujjamat nekinyomtam a grillszálnak, ami éppen vagy háromszáz fokon izzott. Ugyan azonnal elkaptam onnan, és hideg vizet is folyattam rá rögtön... de azért megégett. Nem nagy az égés nyoma, de elég rossz helyen is van, meg elég csúnya is. Meg be is dagadt, és mostanra kezdett el fájni. Na mindegy.. kenegetem, meg minden,és majd elmúlik. :)

Na és holnap meg már péntek. Az egy jó nap. :)

2013. jún. 26.

Csak képek

Ilyenekre gondoltam ma.





Így aztán könnyű volt kibírni a napot. :) 

2013. jún. 25.

Ez is mi vagyunk

Mindannyian mások vagyunk. Van, aki szeret korán kelni, és korán lefeküdni is, és van, aki alszik, amíg teheti, és fenn van, amíg csak bír. Az első Balázs, a második én vagyok. Azt hiszem, ennél nagyobb ellentét nincs köztünk, bár ez épp elég is ahhoz, hogy örökös konfliktusforrás legyen. Mert Ő nem érti, hogy hogy nem lehet hatkor frissen-fitten tettre készen ébredni (természetesen óra nélkül), én meg kiröhögöm, amikor a nyolckor kezdődő akármilyen tévéműsor alatt is alszik már.
Emlékszem rá, hogy nem volt ez mindig így, mert amíg cigizett, addig ő is sokáig aludt, valahogy a leszokás elvitte az alvókáját is.
Elvileg akkor két megoldás lehetséges. Vagy ő is cigizni fog, vagy én sem. :D
De ez egy újabb örökös konfliktusforrás köztünk. Mert szerinte már rég le kellett szoknom, szerintem meg cigizni jó.
Amúgy meg az életünk attól színes, hogy a rózsaszín buborékok mellett vannak ilyen sötétebb színek is. Nem unatkozunk, na.

És hogy mennyire nem... még most felmosok lefekvés előtt. Ez az egyetlen időpont, amikor egészen biztosan nem fogja összejárni senki. És hogy fél tizenkettő van? Hát istenem... de reggel hatkor tutira nem leszek friss és fitt. Talán azért így is szeretnek.

2013. jún. 24.

Duma...

Azért is jó, hogy itt van ez a blog, mert legalább van itt valami felület, ahol még kibeszélhetem magam. Mert ugye én az előbb értem csak haza a munkából, és még épp "pörgök lefelé", ugyanakkor a család többi része meg már lefeküdt, vagy legalábbis arra készül, és leginkább a kutya sem akar már velem beszélgetni (mert már ők is alszanak).
Szóval, akkor kedves blog, elmesélem Neked, hogy amúgy jó napom volt. Pedig megint hétfő van. És még hideg is lett (köszi mindenki, aki erre vágyott.. de szólok, hogy nyár van ám...). Fáztam is rendesen most este, mert nagy önbizalommal elmentem egy szál pólóban délben. Na, ez most este kevés volt már, de sebaj.. sose legyen nagyobb bajom.
És azt is elmesélem Neked kedves blog, hogy van az az eszméletlen jó érzés, amit úgy hívnak, hogy belső béke. És képzeld, kedves blog, már tudom, mit is jelent. Mert dacára minden kisebb és nagyobb vívódásnak, azért én legbelül nagyon békés vagyok. Itt vagyok a helyemen, ahol mindig is lenni akartam. Az összes örömöt sokkal nagyobb intenzitással tudom átélni, ahogy az összes bánatot, vagy kisebb attrocitást is sokkal kisebb súllyal tudom kezelni. Nem baj, ha néha beszól valaki, mert abszolút magaménak érzem a mondást, hogy "Nem az számít, hogy mit mondanak, hanem hogy ki mondja." Elnézően tudok mosolyogni kicsinyes dolgokon, amiken régebben képes voltam napokat vívódni. Még magammal szemben is sokkal elnézőbb vagyok, mint valaha. Mert egészen lazán megbocsátottam magamnak a múlt heti rosszullétet, és beraktam arra a polcra, ahova való. Ugyanakkor egészen jól el is tudom ismerni magamnak magamról, ha valamit jól csináltam. Dacára annak, hogy az én saját különbejáratú úszógumim másról árulkodik, egészen súlytalannak érzem magam ettől.
És kedves blog, azt is képzeld el, hogy már csak hat napot fogok dolgozni, és aztán jön a jól megérdemelt szabadság. És addigra olyan nagyon jól fog esni a laza kis semmittevés és láblógatás, hogy ihajj..
Na és még azt is elmesélem, kedves blogom, hogy odabent is úgy érzem, eltelt már annyi idő, hogy elfogadtak. Végre. Nem tettem érte semmi különöset, de mégis, azt hiszem, mostanra kiismertek annyira, hogy tudják, nem keverem hátulról a dolgokat, és lehet bízni bennem. Egy-egy pillantásból is tudható, hogy örülnek nekem. Az pedig külön jól esett, hogy ma azt is mondták nekem, hogy bárcsak múlt hét csütörtök lenne megint. :)

És ma egész nap azt dúdolgattam, hogy "rám talál a boldog nyár...". :))
Ha ilyen a hétfő, a hét további része is nagyon jó lesz. :)

2013. jún. 23.

Így jártam...

Amikor az ember először álmodozik arról, hogy majd gyereke lesz, akkor csakis azt az érzést álmodja, hogy lesz valaki, aki feltétel nélkül szereti őt, és lesz valaki, akit ő is azonnal szeretni fog. Egészen biztos vagyok benne, hogy kilencvenkilenc százalékunknak eszébe sem jut olyasmi egy kisbaba (főleg egy leendő kisbaba) kapcsán, hogy aggodalom, fájdalom, betegség, mert csak azokkal a jó érzésekkel van társítva van bennünk, amit a babaillat, a pihe-puhaság hordoz magában.
Aztán megszületik, ott van minden puhaság, babaillat, és természetesen azonnal a feltétel nélküli szeretet is mindkét oldalról. Igen, a kicsi babáéról is, és elég jól bizonyítja ezt az, ahogy hihetetlen bizalommal szuszog ott rajtunk, és nyugszik meg a szívverésünk hangjától, vagy épp csak a mi hangunktól.
És ahogy nő, és cseperedik, lassan előkerülnek a másféle érzések is. Először csak az őrült aggodalom, hogy miért sír vajon. Aztán egy másféle aggodalom, amikor beteg. Megint másféle aggodalom, amikor először megy el nélkülünk, először van óvodában, iskolában. Vele sír az ember, ha fáj valamije, és képes éjszakákat ébren tölteni az ágya mellett, hallgatva, hogy végre nyugodtan alszik, és óránként nézni, hogy lejjebb ment e a láza. Gyötrő aggodalommal tudja az ember kanalanként belediktálni az orvosságot, vagy épp a folyadékot, üríti a hányós edényt, mosdatja, nyugtatja. Amit csak kell.
Aztán aggódik az ember érzésekért. Ha piszkálják, az is fáj. Ha nem játszanak vele, rosszabb, mint ha velem nem tennék. Ha sír, mert csalódott, tőrdöfésként mar az ember szívébe a fájdalom, mert annyira meg akarná kímélni ezektől. Csupa jót szánt neki, pihe-puha csodát, és mégis, amikor beszippantja a nagyvilág, valahogy minden megváltozik.
Évről évre több az aggódni való, és a félelem. Hogy jól csináljuk, arra nincs recept, mert ahányan vagyunk, annyifélék is vagyunk. Nincs két egyforma szeretés, és nincs két egyforma harag sem. Jönnek a barátok, az osztálytársak, akiknek a véleménye ötször fontosabb a mienknél, és szép lassan elkezd nyúlni az a feltétel nélküli kötelék. Néha egy-egy bog is kerül rá, haragból, sértettségből, mikor melyik fél oldaláról.
Néha szülőként is tud az ember nagyon haragudni, és nagyon kiborulni.
És akkor, előfordul, hogy kap egy facebook-os megosztást...A gyerekétől.
Hát így jártam én ma. A fiammal. :) (ők meg az anyjukkal)

2013. jún. 22.

Ez bizony húsz

1993. június 22. Este fél tíz. Amikor egy csóktól örökre megváltozott minden. Nem életünk első csókja volt, mert egyszer már próbálkoztunk egymással, de az a kis intermezzo nem is volt (akkor még) túl komoly, és épp akkor nem is bírtunk egymással, főleg, mert amúgy mindketten másfelé voltunk elköteleződve (haha.. :D), meg úgy egyáltalán.
De ez után az este után már nem volt megállás. Nekem például kétségem sem volt felőle, hogy éppenjólesz Ő nekem akár életem végéig. Neki még biztos volt. Nekem mondjuk írásos bizonyítékom is van rá, ahogy próbálgattam még iskoláslányként a leendő nevemet. :) Sokféle verzió szerepel ott, és az egyiket használom már tizennégy éve. :) Mondjuk az ott szereplő, akkor még álombéli gyerekeink nevei közül végül egyiket sem adtuk, de azért azt elárulom, hogy jó sok név volt ott már akkor is. :)
A húsz éves történetünk nem feltétlenül szirupos és rózsaszín, már csak azért sem, mert jó sok próbát kellett kiállnunk együtt is, egymásért is, és külön-külön is, ahol azért mindig szükségünk volt a másik sziklaszilárd állhatatos szeretetére. De ha azt kell néznünk, hogy végül is most abból az alkalomból írom azt, hogy éppen ma két évtizede csattant el az a bizonyos mindent eldöntő csók, akkor minden szirupos és rózsaszín. :) (amúgy meg nem is csattant, mert még ma is beleborzongtam annak a finom puhaságnak az emlékébe)
Vannak belém égett pillanatok, mondatok, érzelmek, nézések. Mosolyok és fintorok, sőt, vannak nagyon emlékezetes veszekedéseink is. Ez utóbbiból kevesebb van, alig pár. Azok az emlékezetes mosolyok és nézések viszont ezrével.
Annyi mindent kaptam tőle, mint még soha senkitől. Nem tárgyakat, bár éppenséggel azokkal is elhalmozott a kezdetektől fogva. Mert ha valamim nem volt, vagy épp vágytam rá, egészen biztosan előteremtette amint tudta. Mindegy, hogy fülbevalóról, vagy egy cipőről, vagy akár egy telefonról, vagy egy laptopról beszélünk. Vágytam rá, az enyém lett. :) Mert Ő ilyen. Egészen magabiztosan mondhatom, hogy értem bármire képes lenne.
Egyetlen egyszer fordult elő a húszéves fennállásunk alatt, hogy megingott a kapcsolatunk. Miattam. Én voltam a hunyó, és én voltam, aki hagyta volna magát elsodorni, csak mert épp akkor egy roppant haszontalannak érzem magam fázisomban voltam. Hogyismondjam.. szerencsére időben lebuktam. Sosem látott szerelemmel küzdött értem, a házasságunk hetedik évében (ugye, az a bizonyos hetedik), az együtt töltött éveink tizenháromnál jártak. Persze, mostanra azt gondolom, leginkább segélykiáltás volt ez részemről felé, hogy vegyen észre, mert roppant hálás voltam érte egyrészt, hogy kimenekített a saját magam okozta slamasztikából, másrészt pedig roppantul megkönnyebbültem attól, hogy tényleg ennyire szeret. (és soha többet nem követem el ezt a hibát)
Annyi csodát éltünk át együtt, és annyi minden mást is, hogy olyan, mintha addig, amíg Ő nem volt mellettem, nem is éltem volna. És amúgy nem is.. mert Tőle, és Vele olyan csak, amilyen.
Remélem, még vagy ötvenig. Vagy akármeddig, amíg lehet együtt. Ha már nem, egy perccel sem tovább...

Kedves Te, aki mindennél fontosabb vagy! Lehet ez még kétszer húsz is, ugye? <3>

2013. jún. 21.

Új

Nnnna... Hát majdnem szívrohamot kaptam, amikor megláttam, hogy miközben én ma gyanútlanul töltöttem odabent a munkaidőmet, itt a blogon meg garázdálkodott az internet szelleme, és eltüntette a blogsablonom jó részét. Gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa, meg ez aztán így nem maradhat, így aztán kerestem, kutattam, és találtam ezt. :) Még nem tökéletes, van mit csiszolgatni rajta, de ma éjszaka biztosan így alszik, mert nincs tovább türelmem sem, meg már a szemem is kezd leragadni.
Akartam amúgy valamit bölcselkedni, de időközben meglehetősen elzombisodott az agyam, így ezt a bölcselkedést elhalasztom máskorra. Most előbb alszom egyet. :)

2013. jún. 20.

A helyzet

Jó meleg van. :D Ezzel aztán nagy újdonságot mondtam, mi? Gondolom jó páran emlegettek ma, mint nagy meleg-imádót, hogy most aztán remélhetőleg nekem is elég. :) És elárulom, éppenséggel bőven. Idebent a szobában van közel harmincegy fok, úgyhogy kicsit most már én is izzadok. :) De még nem csúszott ki a számon olyan, hogy kicsit lehűlhetne már, pedig odabent hosszúnadrágban dolgozunk. (és most aztán ott is jó idő van)
Ma bedobtak a mély vízbe. Nem szó szerint, hanem képletesen, de annyira mély volt, hogy ha szó szerint vág bele valaki, lehet, hogy az is ilyen érzés lett volna. Életem első olyan napján, amikor élesben kellett a másik munkakörömben helytállni, igen kemény feladatot kaptam. Az annyira nem érdekes, hogy mi volt az, de maradjunk annyiban, hogy nem volt egyszerű megoldani. Kicsit belefájdult a fejem, de túl vagyok rajta, és még csak el sem rontottam. Mondjuk ez jó, mert nem rontottam el.. csak majd akkor ezentúl simán a nyakamba varrnak ilyeneket is, mert megy ez nekem.. Szóval kiderült, hogy tudok úszni. Legalábbis vészhelyzetben jól megy.
Amúgy meg fura volt ez a másik munkakör, mert annyira nem az én stílusom senkinek sem megmondani, hogy épp mi legyen a feladata, de azért elboldogultam. És ha majd panasz lesz rám, azt úgyis visszahallom a hátam mögül. :D :D :D

2013. jún. 19.

Ördög a falon...

Avagy hogyan késtem ma egy órát a munkahelyemről, és hogyan öregítettem pár perc alatt minimum öt évet a férjemen.
Nem tudom, mennyire fogom tudni elmesélni, bár, magamat ismerve majd elég részletesen és érzékletesen. Már csak azért is, mert majd most, amikor leírom, akkor már kicsit kiadom magamból, és elkezdem felfogni, feldolgozni, és majd egyszer eljutok oda is, hogy ezen is túl vagyunk.
Szóval, reggel fél ötkor keltem, még éppen jutott egy jó hosszú ölelés Balázstól, mielőtt ő munkába indult. Készülődtem én is, de nekem kicsit később kellett csak indulnom. Minden ment a szokásos medrében, mikor aztán bementem még wc-re. És ott kezdődött a reggeli rémálom és kálvária. Merthogy a hasam görcsölt, de rettenetesen. Egy pillanat alatt levert a víz, és forgott a világ. Biztatgattam magam, hogy nem lesz semmi baj, itt van nálam a telefon, felhívom anyámat, és jön. Igenám, de annyira fájt, és annyira zúgott a fülem, hogy képtelen voltam kiszabadítani magamat ebből az állapotból, a telefonomat meg a repülő módból. (ez egy olyan, amikor olyan, mintha ki lenne kapcsolva, mert hívni nem lehet, meg én sem tudok hívni senkit, de az ébresztő bekapcsol). Túl hosszan kell nyomni hozzá az oldalán a gombot, amire ott és akkor képtelen voltam. Ekkor már attól pánikoltam, hogy most már lekésem a buszt, és egészen biztos, hogy képtelen vagyok innen kimenni, mert még mindig nagyon fáj. Van egy pár perc, ami kiesett teljesen, fogalmam sincs, hogy ott mi történt. A fájdalom ezúttal nagyon sokáig tartott, és nagyon lassan enyhült, a "fekete lyuk" idő után aztán rázott a hideg, és szép lassan lecsengett. Ekkor már majdnem hat óra volt, úgyhogy végzetesen elkéstem, és még nem is tudtam biztosan, hogy egyáltalán képes vagyok e már arra, hogy megmozduljak.
Elmúlt hat óra mire ki mertem jönni, és ekkor már csak azon kattogtam, hogy jajj, elkéstem. A kezem remegett, és életemben először voltam igazán tehetetlen a modern technikai kütyükkel szemben, mert a saját telefonomon még akkor sem tudtam kikapcsolni ezt az izét, Patrikén meg nem tudtam feloldani a telefonzárat.
Ültem és bőgtem, közben fáztam. Végre kigondoltam, hogy most már biztos ébren vannak anyámék, és akkor megyek, és szólok, hogy vigyenek be dolgozni, meg telefonálok is, amikor csörgött Patrik telefonja. Balázs teljes pánikban telefonált, hogy mi van már, mert ott nem vagyok, felhívni nem tudnak.. nála keresnek.
Hallottam a hangján, hogy iszonyatosan megijedt, és még megnyugtatni sem tudtam semmivel. Nem voltam a legösszeszedettebb épp.
Végül elmentem persze dolgozni, és nem is volt semmi baj, leszámítva, hogy mire hazaértünk a fejem majdnem nem is az én fejem volt már, annyira fájt. Az izmaim is odavannak, és a lelkem is romokban még most is. Egyrészt, mert nem értem.. mindent megtettem, amit meg kell tennem. Másrészt azt az aggodalmat a hangjában, és azt a rémületet a szemében nem fogom tudni elfelejteni. Örülhetnék is neki, mert egészen biztos lehetek benne, hogy a világon a legjobban engem szeret, de nem ilyen áron akartam én ezt tudni.

De mindenki megnyugtatására, mostanra jól vagyok, és holnapra egészen biztosan ki is alszom ezt az egészet. Hogy majd mikorra fogom ezt elfogadni, kiderül.

2013. jún. 18.

Csak túléljék...

Úgy kezdődött a nyári szünet, hogy legkisebb királyfi, aki mostanában már sokkal többször Roli, mint ahányszor Rolika (és amúgy az én fülemet ez a becézés becézése már majdnem úgy bántja, mint amikor engem Diácskáztak, pedig régebben nagyon passzolt hozzá) rögtön szombat délelőtt elesett a biciklivel. Amúgy istenigazából, mert csak egy hajszálon múlt, hogy nem a szemébe állt bele a fékkar (így hívják vajon azt az izét, amit húzni kell a kormányon, hogy fékezni tudjon?). A hajszál megvolt, és a betyárok védőszentje is vele volt épp akkor is, mert így megúszta egy monoklival a szeme alatt. Amiről azt gondoltam én, hogy majd aztán másnapra belilul, meg sárgul-kékül, mittudomén, de nem. Egy seb lett ott, semmi több. És amúgy épp passzol az ütött-kopott lábszárához, mert milyen hülyén nézne már ki, ha csak alul sebesült, felül meg teljesen ép?
Aztán tegnap este úgy folytatódott a nyári balesetek saga, hogy Erik frankón kikönyökölte Patrik szájából a műfogát. Majdnem elérték, hogy kipróbáljam én is ezt a könyökölős módszert, de elég hatékonyan és rezignáltan inkább csak intézkedtem a mai fogorvoshoz jutásról, és az apjukra hagytam a többit. Egy gonosz dög vagyok, tudom, amiért kivontam magam ez alól, de semmi kedvem nem volt sem hegyibeszédet tartani, sem mást. Amúgy meg tök sajnáltam őket, ahogy jöttek előre a focizásból, két jól megtermett kamasz, izzadtan, csapzottan, rémülten, sírósan. Épp egymást biztatták, hogy ki volt jobban hibás, amikor kiértem, így aztán gyorsan nyakon csíptem őket, és beljebb tereltem mindkettőt. Egyenesen az apjuk színe elé. Én meg vettem odakint pár jó mély levegőt, mert konkrétan úgy éreztem, azonnal elájulok inkább, minthogy ezt most megint végig kelljen csinálnom. Ilyet nem tettem, és elintéztem azt is, ki viszi el ma fogorvoshoz. A focit elkoboztam bizonytalan időre (gonoszanyu, fújj), és aztán levezettem minden feszültségemet a mosogatásban, a hűtő rendberakásában, és még este kilenckor fel is mostam. Mire azzal végeztem, úgy gondoltam, na most már eléggé lehiggadtam. És még a kő is tiszta lett közben, és anélkül mászkálhattam mezítláb a hideg padlón (ó, az nagyon jó érzés ám), hogy egy morzsára, vagy bármire is ráléptem volna.
Ma nem történt semmi baj, de mivel a vasárnapot is megúsztuk szerencsésen baleset nélkül, nem vonok le ebből messzemenő következtetéseket. Azt majd holnap.
A fog egyébként ismét visszakerült (már nem is tudom, hanyadszorra öt év alatt), mondjuk a fogorvos kissé megőrült szerintem. Mert míg pénteken arról volt szó, hogy még sokáig kell ezzel vesződni, addig ma közölte, hogy tulajdonképpen már lehetne egy hidat csinálni neki, három darab porcelán foggal, mert szerinte már nem fognak nőni a fogai. Egészen eddig arról volt szó, hogy 18 éves kora előtt semmiképp nem lehet végleges fogat csináltatni, mert nem csak a fogai nőnek, hanem az arccsontozata is sokat változik még addig. Kicsit összezavart, bár csak épphogy. Mert nem hiszem, hogy hagyom két ép saját fogát lecsiszoltatni tizennégy éves korában, azért, hogy legyen neki három műfoga. Hetvenkétezerért. Ha lehet már végleges, akkor én részemről ragaszkodnék ahhoz, hogy csak egyet pótoljanak. Amit muszáj. De szerintem ez csak ilyen nagyon elméleti kérdés most. Várunk inkább.

És mindenki, aki sűrűn emleget mostanában a kánikula idején.... arra gondoljatok, milyen szörnyű volt március közepén az a hóhelyzet. Inkább izzadjunk, azt mondom. Jó sokáig.

2013. jún. 17.

Kaptam...

Szil lepett meg vele, és fakasztott könnyekre a kedves szavaival, amikkel az ajándékot kísérte. Azt írta, hogy:
"A csupaszív Dius sorait szintén szeretettel olvasom. Diusból csak úgy ömlenek az érzések: szeretet, jóindulat, elfogadás, igyekezet, kötelességtudat. A sorok közt gyakran megbúvó kételyek zöme alaptalan, mert amiket Dius gondol, azok jó gondolatok. "
Kaptam még ráadásként egy dalt is (Édes kisfiam), amihez szintén tartozott kísérőszöveg is, és ettől már aztán teljesen végem volt:
"Dius, ezt neked küldöm. Ha elbizonytalanodsz bármikor, bármiben csak nézz rá a fiaidra és meg fogsz nyugodni. Te már bizonyítottál, minden amit ehhez hozzáteszel, már ráadás! "
Kedves Szil, köszönöm Neked itt is. :)

Kicsit most szabályszegő leszek, mert a szabály szerint négy olyan bloggernek kéne továbbadnom, akiknél a feliratkozók száma még nem érte el a kétszázat. Tudnék négy ilyet, és az sem túlzottan zavarna, hogy akár már három ilyenje is van, de igazából most nagyon szeretném négy olyan embernek adni tovább, akik nem blogolnak, viszont életem négy legfontosabb és legmeghatározóbb személye ők. És mivel én sem lennék én nélkülük, így aztán a blog sem lenne ugyanaz nélkülük, hát mégis kapcsolódik valahogy a bloghoz is. De ha ez így túl nyakatekert, az sem baj.
Szóval, szeretném ezt a Best díjat adni Balázsnak, aki a legleg minden szempontból az életemben. A legtöbbet tette hozzá ahhoz, ami elvezetett idáig engem az utamon, néha úgy, hogy nem tetszett, de sokkal többször úgy, hogy nagyon is tetszett. Az egyetlen ember az életemben, aki már sokkal régebb óta ismer, mint nem, és mégis ugyanúgy szeret. Már emiatt is kiérdemelné a Best kategóriát, mert ez önmagában nem semmi. Az egyetlen volt, aki megtette értem (és akkor, azokban a napokban tényleg csakis értem), hogy küzdött körmeszakadtáig, hogy minden úgy legyen, ahogy volt. Akkor is mellettem állt, amikor meg sem érdemeltem. Életem legszebb pillanatai kapcsolódnak hozzá, egy csomó első dolgot köszönhetek neki (és igazából kicsit bánom, hogy úgy igazán nem ő volt az első). A legjobb barátom, a legnagyobb támaszom, és a legkomolyabb kritikusom is Ő. :)
Szeretném ezt a Best díjat Eszternek is adni, aki szintén sok mindenért kiérdemelte már ezt a kategóriát. Ő az, aki a legtöbbször hallott káromkodni telefonon keresztül, aki velem együtt hallgatta a csendet, ha épp nem tudtam megszólalni sem, aki tud örülni az örömömnek, és bánkódni is velem. Mikor hogy hozza a szükség, vagy épp az élet. De kiérdemli azért is, mert mindig kivárja, amikor épp ráérek válaszolni az emailre, vagy épp beszélni telefonon. És kiérdemli azért is, mert még eddig mindig megmondta őszintén azt is, ha nem egyezett a véleménye az enyémmel. :)
És szeretném ezt a Best díjat adni Erikának is, (aki nem biztos, hogy olvas, de majd átadják neki) aki az egyetlen olyan barátom, aki hajlandó volt arra is, hogy vállalva a konfliktusainkat, vagy épp a sértődéseimet, a legtöbbet tanította nekem magamról. Abszolút kiérdemelte a Best kategóriát, mert kivárta minden egyes dologgal kapcsolatban, míg megértettem, és nem kért számon akkor sem, amikor "mérgemben" inkább hozzá sem szóltam. Átéltünk együtt egy hatalmas tragédiát, ahogy átéltünk együtt egy csomó minden mást is. Volt, hogy hetente találkoztunk, van, hogy évekig nem. De minden alkalommal, amikor sor kerül egy személyes vagy akár egy virtuális találkozásra valamit tanulok tőle magamról.
És végül, bár épp nagyon mérges vagyok rájuk, azért kiérdemlik a fiaim is a Best díjat. Ők csak úgy attól is a legjobbak, hogy vannak nekem, még úgy is, hogy okoznak komoly fejtörős perceket. De mégis.. nélkülük semmi lennék.

2013. jún. 16.

Egy élmény volt

Az a helyzet, hogy annyira csordultig vagyok épp érzelemmel, hogy sikerült egy kicsit arról is megfeledkeznem, hogy nekem hajnalban kelni kell, és dolgozni menni. Az előbb döbbentem rá (pedig tudtam amúgy), hogy húha, már csak hat óra, és ébreszt a telefonom. :)
De sebaj.. amúgy is mindegy már az alvásnak, úgyhogy akkor meg már el is mesélhetem, hogy milyen volt a mai nap. Mondjuk megy ez nekem két szóban is, de csúnyán nem beszélünk, leginkább pedig nem írunk, úgyhogy a k.... jó helyett azt mondom inkább, hogy Fantasztikus. Még úgy is, hogy napernyő híján máris olyan színem van, mint tavaly augusztus végén, és jelentem, melegem volt, és többször is bent találtak a vízben. Engem.. azt hiszem, a tavalyi rekordomat is megdöntöttem ma, egyetlen nap alatt, úgyhogy az már most egészen biztos, hogy lesz, ami lesz az idei nyáron már majd elmondhatom magamról, hogy elképesztően sokat strandoltam. :D
A fiúk még nem teljesen érkeztek meg az iskolából, vannak utózöngéi az utolsó hetek őrületének, de majd szépen lecseng. Addig meg nagyon türelmesek leszünk, és kivárjuk. :) De a csúszdákat kihasználták, ahogy azt kell, az úszóhártyáik kinőttek, mire hazaindultunk.
Megtartottuk az apák napját is. Mert szerintem az úgy dukál, hogy ha van anyák napja, akkor van apák napja is. Igaz, Ő nem virágot kapott, mint én, hanem fagyit. De azt mindjárt három dobozzal is, abból, amit ő is megeszik, mert megfelel neki minden szempontból. :) Örült neki. Mi meg annak örülünk, hogy épp Ő az, akit apák napján köszönteni lehet. :)
És véget ért ma az ének iskolája is. Zsolti nyert, akinek így a végére már én is nagyon drukkoltam, bár mindenki sikerének tudtam örülni. Ezerszer és még egyszer leírtam már, de most megint le fogom írni, hogy fantasztikus volt az egész, és öröm volt nézni, hallani. Üde színfolt volt az összes gyerek életszeretete, tehetsége, szorgalma, és vidámsága az amúgy furán szürke hétköznapi életünkben. Hiányozni fognak.. és remélem, hogy csak nekünk, egymásnak nem, mert majd tényleg megmaradnak barátként egymás mellett. Hatalmas élmény volt.

Na és most, mielőtt belemennék még másba is, elmegyek fürdeni és lefeküdni, mert hajnalban tényleg dolgozni kell menni. És nem babra megy a játék. Tanulni kell szorgosan, mert csütörtökön és pénteken jön a mélyvíz. :D (és én nem tudok úszni... :D :D)

2013. jún. 15.

A tények

Akarom mondani a bizonyítványok.
Az elsős Rolandé:
Magatartás: Változó
Szorgalom: Példás
Magyar nyelv és irodalom:
Írás:
Íráshasználat: Írásos tevékenységet szívesen végez. Vonalvezetése és írása biztos. Füzete tiszta, rendezett.
Íráskép: Írása lendületes, folyamatos.
Írástempó: Írástempója életkorának megfelelő.
Másolás: A tanult betűket, szavakat pontosan másolja írott és nyomtatott mintáról. Hibáit kis segítséggel javítani tudja.
Tollbamondás: Tollbamondás után hibátlanul leírja a betűket és a szavakat. Képes önellenőrzéssel javítani a hibákat.
Írás emlékezetből: Emlékezetből is pontosan írja le a betűket, szavakat.
Olvasás
Hangos olvasás (technikai): Hibátlanul felismeri és megnevezi a tanult betűket. Önállóan összeolvassa a tanult betűket.
Néma olvasás (szövegértés): Képes elmélyülten, magában olvasni, és az olvasottak tartalmáról beszámolni, a szöveggel kapcsolatos feladatokat megoldani.
Matematika
Számfogalom: Számfogalma biztos 0-20-ig.
Számolási készség: Adott egyszerű szabály szerint képes számsorozat folytatására. Önállóan képes összeadni és kivonni 20-as számkörben.
Összefüggések felismerése: Az egyszerűbb nyitott mondatot megérti, és hibátlanul megoldja. Algoritmus szerint képes szöveges feladat megoldására.
Környezetismeret:
Tájékozódás: Jól használja a térbeli és időbeli tájékozódáshoz szükséges fogalmakat. A hét napjait, a hónapok és az évszakok neveit ismeri, képes azok felsorolására.
Megismerési módszerek: Megfigyelései pontosak, képes megadott szempontú rendezésre is.
Ének-zene: A tanult dalokat el tudja énekelni csoportban és önállóan is. Hallás után képes egyszerű ritmus visszatapsolására.
Vizuális nevelés, rajz és technika: Szeret rajzolni, színezni, festeni, mintázni. Szívesen végez technikai jellegű tevékenységet.
Testnevelés: A mozgásos feladatokat szívesen végzi, szeret mozogni. Erőnléte és állóképessége korának megfelelő. A sportjátékok, versengések szabályait érti, de időnként nem tartja be.
Általános értékelés: A tanév végi követelményeket kiválóan teljesítette (kitűnő). Dicséret: matematika, olvasás. 

Nem akartam kommentálni, de muszáj elmesélnem, hogy mekkora élmény volt látni az örömét, amikor hallotta a nevét a kitűnő tanulók között, és milyen büszkén fogott kezet az igazgatóval, aki gratulált neki. :) És azt is muszáj elmondanom, hogy külön köszönöm (és majd alkalomadtán személyesen is megteszem), hogy most akkor új értelmet nyert számomra ez a magatartás jegy. Mert nála nem jelent csalódást ez a változó, hanem mosolyogtam, mert tényleg abszolút ide sorolható.:)

A negyedikes (emelt matematikára járó) Eriké:
Magatartás: változó
Szorgalom:
Magyar nyelv: jó
Irodalom: jó
Angol nyelv: jó
Matematika: jó
Környezetismeret: jó
Ének-zene: jeles
Rajz és vizuális kultúra: jó
Technika és életvitel: közepes
Testnevelés és sport: jó
Informatika: jeles

Ő nem elégedett vele, de én igen. :)

A hetedikes (emelt matematikára és emelt magyarra járó) Patriké:
Magatartás: példás
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: jeles
Irodalom: jeles
Történelem és állampolgári ismeretek: jeles
Angol nyelv: jeles
Matematika: jó
Informatika: jeles
Fizika: jó
Biológia: jó
Kémia: jó
Földünk és környezetünk: jeles
Ének-zene: jeles
Rajz és vizuális kultúra: közepes
Technika és életvitel: jeles
Testnevelés és sport: jeles
Ember-és társadalomismeret, etika: jeles

Ő egy kicsit csalódott. Én elégedett vagyok vele, már csak azért is, mert továbbra is felnézek rá, amiért ilyen hihetetlen tudással rendelkezik. Azt meg majd feldolgozom, hogy az ő bizonyítványának a végén az van, hogy a nyolcadik évfolyamba léphet.

Részünkről ezzel a 2012/13-as tanévet lezártuk. A következőre meg rápihenünk még.. :) Rögtön holnap egy élményfürdős nappal. Mert az jó nekünk. Meg jár nekünk. :)

2013. jún. 14.

Még nem az

Gondolom most azt vártátok, hogy megosztom az év végi bizonyítványokat amíg még friss és meleg. De most még ezt nem teszem meg, megvárom a harmadikat is, ami csak holnap érkezik. Így akkor nem lesz kivételezés, és mindet egyszerre írom le, már csak azért is, mert mindhárom egyformán kedves nekem. :) Annyit azért elmesélhetek a mai napról, hogy minden látszat és minden szabadnap ellenére is rettenetesen megviselt. Mostanra az energiaszintem nemhogy nulla, hanem sokkal inkább mínusz valamennyi. Minden idegszálammal és energiámmal Erik felé fordultam ma, hogy ne legyen már olyan ideges, és elkenődött, mint amilyen már napok óta. Mást sem hallottam tőle, csak hogy az ő bizonyítványa "szar" lesz, és rá majd biztos, hogy nem leszünk büszkék. Annyiszor átbeszéltük, hogy akármilyen is, mindenképpen az ő munkájának a gyümölcse. Ha most ez nem olyan, amivel elégedett, akkor le kell vonni belőle saját magának is a tanulságokat. Persze, ez jól hangzik, és felnőtt fejjel biztos, hogy egészen más ez, mint gyerekként, amikor még másképp gondolkodunk, és leginkább annak a vágynak akarunk megfelelni, hogy a szüleinknek a létező legjobbak legyünk. Mert az aztán a gyerekek többségének ebben a korban már (még) nem evidens, hogy csak úgy önmagáért is a létező legjobb.
Szóval, így telt a hét. Hogy ő mondta a magáét, én meg az enyémet, hol reggelente indulás előtt, hol este tízkor, mikor én hazaértem. Ahogy közeledett a mai nap, úgy volt az ő tekintete egyre rémültebb, és az arckifejezése is egyre reménytelenebb. Néha komolyan attól féltem, mégis van valami, amit tudnom kéne, és talán valami orbitális meglepetés lesz abban a bizonyítványban, és nem leszek rá képes, hogy szó nélkül hagyjam. Pedig már megfogadtam ezt ezer éve. Meg megfogadtattam Balázzsal is. Vele körülbelül tízezerszer. Csak mert biztos akartam lenni benne..  Nem, nem úgy akartam szó nélkül hagyni, hogy ne beszéljük meg, mi az, amin esetleg változtathatna, de semmiképp nem akartam még csak egy félszónyi olyat sem, hogy "hááát, tavaly ez még ötös volt".Ehhez még azért Roland is betársult néha, aki egy kicsit aggódott azon, hogy lehet, hogy ő mégsem mehet másodikba, mert neki semmit nem mondtak erről. :D Ezerszer elmagyaráztam, hogy arról tudna, ha nem mehetne másodikba, de néha azért előjött ez. Ő nagyon izgult, milyen is lesz ez az egész évzáró. :)
Minden energiám erre ment el, és ugyan csodálkoztam is rajta, hogy dacára a lassan felszívódó magne b6-nak folyamatos izomfájdalmaim vannak a héten, és a fejem is egész héten fájt, amire ezer éve nem volt példa, de nem kapcsoltam össze magamban ezeket. De ma este már egészen biztos vagyok benne, hogy ezek aztán szépen párban jártak.
De hogy ne legyen nagyon egyszerű semmi, még az évzáró előtt egy órával megjelent Patrik is, kezében a műfogával. Hogy azt hittem, abban a pillanatban rám szakad az ég is, de minimum a föld nyílik meg alattam, és eltűnök a fekete lyukban. Három perc alatt át voltam öltözve, Patrik már mosta a fogát, közben leszerveztük, hogy a két kicsi addig nekiáll öltözni, és az Apa jön vissza értük, és viszi őket. Én meg majd ha végzünk, akkor érkezem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy épp rendelt a fogorvos. Már a váróban kezdett az adrenalin-löket dolgozni, és remegni a kezem. Patrik nyugtatgatott, gondolom, attól tartott, hogy még a végén rosszul leszek ijedtemben (ez is mondjuk csak most esett le) Aztán mikor már visszakerült a foga, és még annyira időben is voltunk, hogy bőven odaértünk a suliba is, akkor végképp remegtem, immár a megkönnyebbüléstől. (de ilyen is csak nálunk történik, hogy pont ilyenkor..)
Hát ez a nem túl rövid és tömör magyarázata annak, hogy olyan vagyok, mint valami zombi. De hogy jól jöjjünk ki ebből is, megállapíthatom, hogy legalább ezen is túl vagyunk. :) Tanulságok levonva, tanulnivaló feljegyezve, mehetünk tovább... és tovább... :)
A többit pedig holnap......

2013. jún. 13.

Hétvége indul

Meg még holnap a Vakáció szó is felkerül a táblákra. (nálunk már kint van a hűtőn egy Roli remekmű a témában) Sőt, ma ismét visszatért az én időm is, és nagyon jó meleg volt. Szóval, egy szavam sincs. :) De tényleg.
Na és ma simán ment az egyedül levés is odabent.. mármint hogy minden áruátvevő otthon volt, és csak én, aki még betanulok voltam ott két kollégámmal (a többiek szabin), de nem volt a világon semmi probléma. Mondjuk ezt vonzottam be magamnak, mert nem voltam benne biztos, hogy már képes lennék megoldani akármit is. Úgyhogy jobb volt ez így, hogy csak névleg kellett helytállnom. :) Jövő héten csütörtökön és pénteken ez a helyzet fokozódik, mert majd akkor megint helyettesítenem kell, és nem is a saját műszakommal leszek, de sebaj. Így tanul az ember.. szépen, fokozatosan. Hogy aztán majd egyszercsak bent találom magam a mély vízben, abban is egészen biztos vagyok. De addigra felvértezem magam önbizalommal, és tudással. :)
De addig most vár rám egy három napos hétvége. Mondom három. Szépen ki fogom élvezni mind a három napját. Mert az jó nekem. Például elmegyek holnap a piacra. Meg majd szép kényelmesen főzök valamit. Meg elmegyek az évzáróra is. Sőt, lehet, hogy szombaton is elmegyek. (majd ez még attól függ,  mennyire talál égőnek a gyerekem) És alszom majd egy jót. Meg bizergálom a telefonomat.
És még majd beszélek, és beszélek, és beszélek. Sőőőőőt, azt is ki fogom élvezni, hogy Balázs is szabad hétvégés. És ez jó lesz nekünk. :)))

Azért.. ki hitte volna, hogy ilyen pozitív is tudok lenni? Na ugye, hogy fejlődőképes vagyok. Mondtamén.. vagyis mondtátok.. és most már én is elhiszem. :)

2013. jún. 12.

Alsó tagozat végén

Az egész ország arra készül mostanában, hogy két nap múlva véget érjen a tanév. Van jó sok nyolcadikos, akik most búcsút vesznek az általános iskolás éveiktől. Jövőre lesz nálunk is ballagó gyerek, aki majd ezt a fejezetet lezárja, hogy aztán kezdjen egy újabbat és komolyabbat.
Az idén is lezárunk egy korszakot mi is, egy újabb gyerekünk vesz búcsút az általános iskola alsó tagozatától. A legkülönlegesebb gyerekünk Ő, aki nem csak azért "lóg ki" egy kicsit a sormintából, mert a két szőkésbarna hajú és kékesszürke szemű fiunk között van egy egészen sötét barna hajú barna szemű is. Hanem mert minden kétséget kizáróan Ő igényli a legtöbb törődést, figyelmet, foglalkozást. Most, hogy már tényleg csak két nap az egész, és véget ér ez a korszak, magamban búcsúzkodom. Úgy gondoltam, könnyedén megteszem majd, hiszen nagyon sok olyan pillanatunk volt, amit nagyon nem szerettem. De azért mégis imádtam minden pillanatát, mert Erikről szólt minden. Nem volt épp a legtökéletesebb, és legalább annyiféle szélsőség is akadt benne, mint amennyi Erikben van, de épp ezért, mert tökéletesen visszatükrözte az ő személyiségét, tele volt élettel minden nap.
Gondolkodtam rajta, hogy mivel is tudnám én jól lezárni ezt a korszakot az életünkben. Úgy akarom magunk mögött hagyni péntek este az osztálytermét, hogy nem akarok tüskéket. Sem benne, sem másokban. Mindig arra törekedtem az életem során, hogy a konfliktusokat lezárjam. Arra nem mindig van lehetőség, hogy mindkét fél tökéletes egyetértésben tudja végül lezárni, de ez nem is mindig szükséges. Most sem az. Vagyok annyira őszinte ember, hogy belátom, Erik nem tartozik a könnyű esetek közé. És vagyok annyira őszinte ember, hogy belássam, sok mindenben hibáztam a négy iskolás év során én is. Rögtön az elején már.. amikor annyira akartam neki olyan tanító néniket, akik feltétel nélkül szeretik, akiktől megkaphatná azt a szeretettel teli elfogadást, amit még nem tapasztalat családon kívül, és ami könnyedén jutott a bátyjának is, és az öccsének is (az óvodában is, és az iskolában is). Itt követtem el azt az orbitális hibát, ami végigkísérte az összes évet. Mert a nagy akaratban, amivel a létező legjobbat akartam neki, elfeledkeztem néha arról, hogy nem mindenkinek ez a sors jut. Próbáltam unos-untalan kicsikarni a sorstól a változást, én magam akartam befolyással lenni rá. Minduntalan falakba ütköztem, és mindig jobban elkeseredtem. Pedig a falak zömét én építettem, nem mások. Tudom, hogy Erik miatt különösen érzékeny vagyok. A születése körülményei miatt is, meg amiatt is, hogy neki sosem jutott abból a fergeteges szeretetáramlásból, amiből a bátyjának (első gyerek, első unoka, első unokaöcs, első dédunoka), és az öccsének (a kicsi) igen. Ezért is kárpótolni akartam. Mindent akartam neki, hogy érezhesse, hogy átélhesse, hogy biztos lehessen benne, Őt önmagáért is lehet szeretni.
Ebbe a mindenben mindketten beleroppantunk egy kicsit. Lehet, hogy Őt beáldoztam ezért a nagy akaratért, és sokkal jobban tettem volna, ha csak úgy hagyom az egészet menni a maga útján. Sosem tudom már meg. Nem hibáztatom magam sem, másokat sem.
Tanultam ebből is. Sokat Leginkább azt, hogy elég neki, ha mi szeretjük őt a létező legnagyobb szeretettel. Elég, ha tudja, hogy akkor is mellette állunk, ha rosszat csinál. Vagy ha nem úgy megy a tanulás, ahogy szeretné.
Azt remélem, a tanultak miatt könnyebb lesz majd a következő négy év. És azt is remélem, hogy idővel a szép emlékek teljesen kitörlik majd  kevésbé szépeket. :)
Mindegy hogy sikerült ez a tanév. Mindegy, miből hányas lesz. Én akkor is imádom őt, és akkor is büszke leszek rá, ha nem lesz annyira jó, mint tavaly. Mert az sokkal jobban számít, hogy biztonságban érezze magát érzelmileg, mint hogy milyen jegyeket kapott. :)

2013. jún. 11.

Nyári tervek

Emlékszem rá, hogy gyerekként mennyire vártam mindig ilyenkor már a nyári szünetet. Tervezgettem, hogy mi mindent fogok majd csinálni. Mindig elsődleges vágyként szerepelt, hogy majd minden nap sokáig alszom, aztán meg rengeteget fogok olvasni. Hihetetlenül sok időnek tűnt az a két és fél hónap, és elképzelhetetlen volt, hogy tényleg olyan napok következnek, amikor azt csinálok, amit akarok.
Nagyjából meg is valósultak ezek a vágyaim, kivéve, hogy akkor még nem tudtam túl sokáig aludni. (ez később alakult ki nálam) De menet közben mindig akadtak azért feladataim, meg még mindig ki is találtunk magunknak valamit, amivel jól elszórakoztattuk magunkat akár hetekig is. Építettünk bunkert pl. Emlékszem, hogy a legeslegjobbansikerültet három egész hétig csinosítgattuk, egészen komoly kis erődítményt sikerült végül összehoznunk. Még előkert is tartozott hozzá, autógumiba ültetett kukacvirág képviseletében. De belül is volt minden elképzelhető kényelem, autóülésből kanapé, deszkákból összeütött kisasztal, polc, amin innen-onnan összeszedett poharak voltak. Őrülten sokat dolgoztunk vele, de imádtuk minden percét.
De rendeztük át a teraszt is. Többször is a nyár folyamán. Volt, hogy odáig merészkedtünk, hogy kötélen keresztül húztuk fel az épp aktuális "bútordarabot" az alsó szintről. Korlát nem volt, így simán ment is. Persze, hiába volt minden gondos tervezés (pedig még le is rajzoltuk), sosem maradt úgy, ahogy nekünk tetszett.
Igazi álomvilág volt.
Valami ilyesmit kívánok a gyerekeimnek is erre a nyárra. Álomvilágot. Ahol majd zömmel azt csinálnak, amit akarnak. Mellette majd akadnak kisebb feladataik, leginkább segítés-formában, de a legnagyobb feladatuk a pihenés lesz, és az önfeledt szórakozás. :) Ja, és aludhatnak is.. ameddig csak bírnak. :)

2013. jún. 10.

Ezt is megnyertem

Azt mondták ma nekem, hogy büntetni kéne, hogy én hétfő délben ekkora mosollyal az arcomon megyek dolgozni. Körülöttem csupa morcos-morgós arcú kolléga ült a buszon is, és jöttek szembe az öltözőben, a raktárban. Mindenkinek jutott az én mosolygásomból, mígnem aztán egy kolleganőm meg nem jegyezte, hogy ilyen nincs.. hogy én képes vagyok hétfőn így mosolyogni. Mikor még ráadásul délutánra mentem. Úgyhogy szerinte ezért minimum büntetést érdemelnék.
Hát szerintem meg minimum annyit megér a dolog, hogy megörökítsem, mert köztudottan a hétfő-utálók táborába tartoztam. Most meg ez így sikerült. Végül is.. nem volt min idegeskednem, menni kellett dolgozni, de nem hajnalban, hanem délután. Sütött a nap is, ráadásul azt is tudtam, hogy ugyan nem együtt mentünk Balázzsal (ő korábban ment egy órával ma), de többször is összefutunk majd odabent, és együtt fogunk hazajönni. És ez mindig jó. :) Amúgy így is volt. :)
Kicsit izgultam ugyan Patrikért, aki ma délután háromkor magyarból vizsgázott. Aztán kicsit összeráncoltam a homlokom, mikor fél ötkor még hiába hívtam, mert kaptam egy híváselutasító sms-t, hogy "Értekezleten vagyok, kérlek hívjon később.." Mondjuk vicces volt, még akkor is, ha tudom, hogy egy gyárilag beállított sms-szövegről van szó. Aggódtam érte, akkor már nem is amiatt, hogy sikerült, hanem hogy Te jó ég, reggel hétkor elment otthonról, és még nincs otthon.. biztos éhes, szomjas, fáradt, fáj a feje. (igazam is volt, kb. ebben a sorrendben) A vizsga ötös lett, bár elsütötte a hülye poént a telefonban, hogy "egyes". Azt csak elmotyogta a telefonban, végül mit húzott, úgyhogy csak Vörösmarty életét jegyeztem meg belőle. (de még minimum három mást is mondott)
Szóval, a vizsga ötös, a szokásos napi dörgés-villámlás-eső is megvolt, és még a munkanap is jól telt. Tanultam is valami újat, úgyhogy már nem mentem hiába.

És tudjátok e, hogy már ott tartunk, hogy

És már csak huszonkét nap, és kezdődik a nyaralás. 

Ezennel visszavonom az összes hétfő-megszólós megjegyzésemet, és bejegyzésemet. Mert nem is ezen a csóri hétfőn múlik. :) ;)

2013. jún. 9.

Felfedeztem

Tettem egy érdekes felfedezést a hétvégén. Jó, többet is, mert ez az érdekes érzések és érdekes felfedezések hétvégéje volt. De most csak erről az egyről fogok írni, mert önző vagyok, és már megint magammal foglalkozom. Foglalkozhatnék az árvíz helyzettel, és megoszthatnám a bölcsebbnél bölcsebb gondolataimat is e témában, és ezredszer is hálát adhatnék érte, hogy mi ennyire messze vagyunk, és ezredszer is elmondhatnám, hogy mennyire együtt érzek mindenkivel, aki ezt testközelből átéli. Azért nem teszem, mert igazából a levegőbe beszélnék csak, mert fogalmam sincs róla, hogy valójában mit élnek át. Ugyan volt nálunk egy árvíz '96-ban, mikor rendesen derékig ért az utcában is a víz, de akkor sem voltunk közvetlen veszélyben, nem fenyegetett kitelepítés senkit, így gondolom össze sem hasonlítható a kettő dolog.
Na de hogy rátérjek a lényegre. Épp az előbb fedeztem fel amúgy, illetve fogalmaztam meg végre magamnak is, hogy ez a ú.n. én-időm, amikor már csend van, és csak a szuszogások hallatszanak, meg a tévék zaja, az mennyire nagyon kell nekem. Mert ilyenkor csak úgy vagyok, és nem csinálok semmit. Épp csak körülnézek, mi újság a nagyvilágban (ó, igen, rólatok is tudok ám mindent, csak jórészt csendben, és lábujjhegyen osonok, hogy fel ne ébresszek valakit), aztán körbenézek még a lakásban. Az előbb találtam a konyhaszekrényen egy kis műanyag tálat, benne egy műanyag késsel és műanyag villával. Bámultam két percig értetlenül, mert már egyszer totálisan rendbe tettem a konyhát, és nem maradt elöl semmi.. aztán leesett, hogy Roland banánt evett. És ő úgy szereti, hogy összevágja magának a kis tálba karikákra, és villával megeszegeti.
Még ilyenkor szoktam olvasni a kádban, vagy ha épp azt nem, akkor simán csak gondolkodom (mert mindig kell valamin). Végiggondolom, hogy mi mindent kell holnap csinálni, elintézni, megvenni, odaadni. Előkészítek reggelre minden szükségest, hogy majd amikor emiatt az énidő miatt alig tudok felkelni, akkor, ha minden kötél szakad, akár negyed óra is elég legyen ahhoz, hogy mindenki útnak induljon. Mondjuk ez akkor, amikor eléggé magabiztos vagyok, akkor akár el is maradhat. (és ez általában csak vasárnap este és hétfő este van így, a többi napon már előre kell gondolkodnom, mert ahogy telik a hét, úgy lesz egyre nehezebb felkelni reggel)
És ilyenkor esténként általában még összegzem is valamelyest magamban az eltelt napot. Elraktározom a jó dolgokat, és elengedem a kevésbé jót. Ez utóbbi nem mindig sikerül azonnal, de minél többször csinálom, valahogy mindig könnyebb lesz (erre mondják, hogy gyakorlat teszi a mestert?), és egyre többször kapom magam azon, hogy sokkal több jó dologra emlékszem az elmúlt napokból, mint kevésbé jóra. Vannak mondatok, arcok, mosolyok, és mindenfélék a múlt hétről is a raktárban. Ezeket fogom előkapni majd a jövő hét kicsit nehezebb pillanataiban.
Na és végül, de nem utolsósorban... a hétvégén végre szó szerint is megérkezett az ÉN időm. Meleggel, szikrázó napsütéssel. Direkt nem néztem időjárás-előrejelzést, de azt remélem, itt is marad egészen szeptember végéig, így ahogy van. Najó... még egy kicsit lehet melegebb. ;)

2013. jún. 8.

Erik és még egy kis más is...

Az a jó abban, hogyha az ember testileg-lelkileg kimeríti magát, hogy sokkal élénkebben működnek az érzékszervei, miközben elkezd újra feltöltődni. Na jó, ez lehet, hogy az én sajátosságom, de nálam ez így működik.
Csupa jót akartam ma írni, mert csupa jó történt ma. Feltöltődős nap volt, nyári meleggel, sok napsütéssel, igazi királyfival
Mindig mondtam, hogy királyfi. :) 
jó városi rendezvénnyel, beszélgetésekkel, játszóterezéssel, burger kingezéssel. Csupa jó dolog, ami miatt csak úgy töltődött bennem újra az akksi, és kiengedett bennem az egész hét fáradtsága és feszültsége, és már a fülem is csak épphogy fájdogált egyszer-kétszer, a fogam meg egészen megemberelte magát (szerintem erre a mai napra fájt). Aztán még este volt az Ének iskolája is. Ahol minden érzelmet megéltem, a büszkeségtől a csodálatig, és sírtam a meghatottságtól, az örömtől, meg csak úgy attól, hogy ezek a gyerekek mennyire igaz emberek. Már előre sajnálom, hogy jövő héten vége, és már most tervezgetem, hogy jövőre élni fogok az idén felajánlott lehetőséggel (ha megtehetem), és megnézem a felvételt élőben. (na, ez jó nyakatekert szókapcsolat). 
És aztán úgy alakult, hogy ma erről csak ennyit osztok meg, mert valami más is történt. Azt mindenképp el akartam mesélni, hogy tegnap Erik hogy érkezett haza az osztálykirándulásról. Az apja indította útnak reggel, mert ő szabadnapos volt tegnap. Idekészítettem mindent, csak el kellett pakolni. Kapott zsebpénzt, én eredetileg 1000 Ft-ot szavaztam neki, az apja még hozzátett nyolcszázat, mondván, ki tudja mennyibe kerül egy zseton, ha venni szeretne pluszban, vagy ha szomjas, éhes, akármi... Szóval, elment ezzel az ezernyolcszáz forinttal, meg a pénztárcájában egy post-it-ra felírva a telefonszámainkkal. Aztán délután Balázs mondta, hogy megbeszélte Erikkel, hogy megkéri valamelyik osztálytársát, hogy küldjön egy sms-t, ha már közel lesznek, hogy induljunk érte, mert csak úgy volt meghatározva az érkezés, hogy kb. fél ötkor. Az sms nem érkezett, fél öt után tíz perccel csak elindultunk a sulihoz, hogy akkor majd ott várunk, ameddig kell. Erik a parkban jött már (ebből következően pontosan fél ötkor érkeztek), kezében egy hatalmas virággal, hátán a hátizsák. A virágot nekem hozta. Egy costa-rica-i pálma, amiről "azt mondta a bácsi, hogy három méteresre is megnőhet". És azonnal könnybe szökött a szemem, mert egy pillanat alatt megértettem, hogy pontosan ezért vette meg, és cipelte a buszon az ölében, és akár hozta volna hazáig is a kezében, mert azt gondolja róla, hogy ekkora hatalmas szépséget vett nekem. Ezer forintot adott érte. (és tessék, most is itt bőgök, ahogy leírtam) És ha ez még nem volt elég, egy kisebb virágot is elővarázsolt a táskájából, amit háromszáz forintért vett. Így aztán, ki lehet számolni, hogy mennyit költött magára. Az én hatalmas lelkű macsóm. Őrülten drukkolok, hogy a pálma szeressen nálam, és nőjön nagyra. :)
Aztán ma este Erik válogatni kezdte a régi yu-gi-oh kártyáit. Kikereste a nagyon értékeseket. Mert ő eladja őket. Nem szóltam bele, csak amikor közölte, hogy "akár el is égethetem az egészet", akkor kaptam fel a fejem. Mert időközben megnézte a vaterán, hogy mennyiért lehet eladni, és sajnos, szembesült vele, hogy gyakorlatilag időközben értéktelenné vált. Aztán eszébe jutott, hogy akár a beyblade-eket is eladhatná. Amikről történetesen tudom, hogy mennyire vágyott rájuk, és mennyit válogatta, hogy melyiket is szeretné, hogy jól pörögjön, meg trükközni lehessen vele, meg ilyenek.. így aztán megkérdeztem, miért szeretné eladni. "Hát mert kell a pénz. Gyűjtöm." Mire gyűjtenéd? -tettem fel a kérdést. "Telefonra"-hangzott a válasz elcsukló hangon. 
Őszintén mondom, hogy képtelen voltam visszatartani az azonnal kicsorduló könnyeimet. Megkértem, hogy ne áldozza fel a játékait ezért, mert majd biztosan kap pénzt a névnapjára, és azt elrakhatja erre a célra. És végigpörgött bennem az a beszélgetésünk, amikor egyszer nagyon mérges voltam rá, és azt mondtam, hogy akkor sem fogom megengedni senkinek sem, hogy telefont vegyen neki, mert nem érdemli meg. Most rettenetesen szégyellem magam miatta, mert biztos, hogy ő ezt komolyan vette, és gondolta, akkor majd gyűjt rá Ő. Azt nem mondom, hogy most elrohanok, és veszek neki egy telefont, de gondolkodóba estem, hogy talán az augusztus végi névnapjára mégis kaphatna.. mert annyira vágyik rá. És mert amúgy annyira szeret a mieinken zenét hallgatni, vagy játszani (Pou, Legyél Te is milliomos, Angry Birds), de mindig úgy kell kikönyörögnie valamelyikünktől.  Nem akarom elkényeztetni, és egy szóra megadni neki, amire vágyik. De nem akarom azt sem, hogy ennyire szomorúnak lássam, mint ma este, mikor azokról a kártyákról kiderült, hogy nem érnek semmit. 

2013. jún. 7.

Pfff

Olyan jól megfogalmaztam az előbb, de huss, el is szállt a gondolat azonnal. Úgyhogy kevésbé jól megfogalmazottan, és kevésbé összeszedetten fog itt állni amit most épp gondolok. Éppenséggel lehet, hogy jobb lenne, ha nem is állna itt, mert épp nem vagyok a legjobb hangulatban. Az elmúlt hetek, hónapok összes emelkedett érzése eltűnt nyomtalanul, az összes energiám elfogyott. Fáj a fogam és a fülem egész nap, nem állandóan, de elég észrevehetően. Néha bele is nyilall a fülembe, de mindegy, majd elmúlik.
Ma este egy szó elég volt ahhoz, hogy jó mélyre zuhanjak magamban, olyan mélyre, amit még most sem akarok beismerni. Van igazságtartalma is, meg van olyan tartalma is, amit egyáltalán nem érzek igaznak, és ezerháromszázkilencvenhárom indokom van rá, hogy miért nem. De nem akarom megindokolni, és nem akarom mentegetni sem magam. Vannak dolgok, amikben hibázok. Vannak, amiket sosem tudok megtanulni. Nem biztos, hogy az akaratom kevés hozzá, lehet, hogy egyszerűen csak így vagyok kitalálva. Én ezt nem tudom most. És nem is tudom megfejteni.
Halálosan fáradt vagyok, és minden apróságon vagy felhúzom magam, vagy bőgök, mint a záporeső. Vagy a harmadik verzió, hogy felhúzott vállakkal ülök, és begubózom.
De már csak huszonhat nap, és nyaralunk. Fél lábon is.... Akárhogy is.

Holnapra meg talán kialszom az egészet, és más hangulatban leszek. Vagy nem. De ez biztos.

2013. jún. 6.

Vannak ilyen mindenfélék

Van ennek a háromfiús létnek egy igen komoly árnyoldala is. Amiről mondhatom, hogy már elkezdődött. Merthogy a fiúk köztudottan mások, mint a lányok. És nem csak azért, mert a fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk (by Ovizsaru), hanem abban is, hogy míg a lányok alig várják, hogy majd ők is használhassák azt a félfürdőszobányi kencét és illatot, amit az anyukájuk, addig a fiúkat ez többnyire hidegen hagyja. Vagy ha nem is hidegen, de az illatok leginkább csak azért, mert épp menő az a dezodor, mert milliószor megy a reklámja a tévében, és lehető pózolni az old spice-os izzadásgátlóval és mondani, hogy "Tudtad, hogy fordítva ülöm meg a lovat?" (ki más? Erik :D :D)
Nos, az én fiaim ilyen szempontból roppant utálatosak. És engem roppantul tudnak idegesíteni vele, ugyanakkor igazi szemét is vagyok, mert nem átallom megjegyezni, ha izzadtságszaguk van, és nem átallom fürdés előtt figyelmeztetni, majd fürdés után leellenőrizni, hogy használt e szappant, és izzadásgátlót. Tudom, hogy utálnak érte rendesen, mert elég nyíltan húzzák a szájukat az érintettek, de nem bánom én... ha most nem tanulja meg, később igénytelen pasi lesz belőle. Az meg milyen szégyen lenne már.. .. Szóval, küzdünk a szagokkal (amiről amúgy tudom, hogy nem feltétlenül tehetnek, mert a hormonok, meg minden..), jobban mondva a szagok ellen, és napjában nyolcvanötször hangzik el tőlem valami ilyen irányú intelem. De én fogok ám nyerni.. :) Csak ők még azt hiszik, hogy nem. :D

Aztán van ennek a délelőttös hétnek is egy igen komoly árnyoldala. Nevezetesen, hogy annyira nagyon fáradt vagyok, hogy ma délután már semmihez nem volt energiám (csak a fiúkat cseszegettem). Már tegnap is elaludtam ülve a kanapén egy fél órát, míg Balázs csinálta a vacsorát, ma már ezt lehetett fokozni is, mert kétszer is elkapott a buzgóság, és alig bírtam lelket verni magamba, hogy legalább vásárolni menjünk el, mert Erik holnap kirándulni megy. Meleg kaja nem volt, pedig a fele királyságomat adnám egy tányér ponteléggé csípős gulyáslevesért, meg három túrós palacsintáért. De a lustaság győzött ma már, és előbb haltam volna éhen, minthogy nekiálljak főzni.

Na de nem kesergek ám egy percet sem, mert holnap is van nap, és holnap majd ugyanígy megküzdök a kamasz és a kamaszodó fiaimmal, meg még a legkisebb királyfival is (aki még nem mutatja ezeket a szagos tüneteket, ellenben a fáradtságtól minden miatt sír.. és ez sem kevésbé idegesítő). És ha nem is lesz gulyás és palacsinta, majd valami kaját csak összedobok. Meg a könyvtárba is el fogok menni. Ja, és persze, előtte még azért dolgozni is megyek.. de holnap már péntek.

Nem tudom hányan vagytok, akik valahonnan árvízi területről olvastok, de kívánok mindannyiótoknak kitartást, és a lehető legkisebb kárt. Cucka, rólatok tudom, hogy már elzárt hely vagytok... gondolok rátok.

2013. jún. 5.

Mindig csak a munka...

Még élénken él bennem az élmény, amikor könyvvitel órán először értettem meg igazán, hogy mi is a lényege azoknak az "akasztófáknak", amik egyébként számlaszámok voltak, és a bal és jobb oldal képviselte a tartozik (-) oldalt és a követel (+) oldalt. Hihetetlen élmény volt, amikor életemben először ültettem ezt át a gyakorlatba annak idején a könyvelőirodában, ami az első munkahelyem volt. (ez csak annyiban nem igaz, hogy iskola mellett is dolgoztam, de akkor más formában) Tiszta frászban voltam ugyan, hogy valamit elrontottam, és majdnem elvitt az infarktus az első áfa-bevallásom beadása idején is, de végül is úgy éreztem, a tudásom megvan, a gyakorlatom és a rutinom meg majd alakul még. Meg hát valljam be... mindig annyira lenyűgözött, amikor abból a sok számlából, számlakivonatból és mindenféle adatból a végén lett egy szép tiszta bevétel és költség oldal, és készült egy (két, három, akárhány) bevallás is. De emlékszem az első naplófőkönyvre, amit élesben kellett kitöltenem (pedig ezt a suliban is utáltam), és órákat ültem fölötte, mert az istennek sem jött ki, úgy, ahogy kellett volna.. Amikor pedig rájöttem, hogy szimplán "csak" rossz oldalra könyveltem valamit, máris ment, mint a karikacsapás. Az első ilyen bevallásom idején hetekig szorongva lestem a postaládát, mert meg voltam győződve róla, hogy az apeh minimum egy életre eltilt a könyveléstől is.  Persze nem így lett, és gyorsan le is kopogom, soha, egyetlen általam beküldött bevallásban sem volt hiba.
Na és amikor először dolgoztam egy igazán nagy cég főkönyvelői asszisztenseként, és először írtam milliós számokat a bevallásba, akkor két napig gyomorgörcsöm is volt. Pedig a főkönyvelő írta alá, és nyilván át is ellenőrzött mindent, na de mégis.. Egyébként itt volt a leglátványosabb ennek a költség-bevétel oldalnak az egyensúlya, vagy épp óriási kilengése, nyilván épp a hatalmas számok miatt.
Na és hogy jön mindez ide? Amikor a múlt héten először írtam jóvá valamit egy boltnak, az első kattintásnál ugyanez a gyomorgörcsös érzés volt.. mert rajtam múlik, hogy jó lesz, vagy nem lesz jó. És ha nem lesz jó, akkor az senkinek nem lesz jó, mert a bolt reklamálni fog, a raktárban többlet képződik, nekem meg lehet, hogy lesz pár kellemetlen percem, miután az egész kiderül. :) Persze, le tudom ellenőrizni, hogy jól csináltam e, és jól is csináltam, de azért a lenyűgöző érzés mellett a frász is kerülgetett rendesen.
És még más miatt is jön ide ez. Tök bírom, ahogy dobálóznak ezzel a "kikönyvelem" szóval nálunk. A könyvvitel tanárom fogná a fejét is miatta tutira. :D Magamban ma is ezen mosolyogtam, amikor hallottam, hogy kikönyvelnek valamit, hogy ha olyan súllyal használnák a fogalmat, ahogy én, lehet, hogy inkább nem is csinálnák. Egyébként majd ezt a kikönyvelős részt is meg kell tanulnom, és már most borítékolhatom, hogy majd az első ilyennél is ott lesz a lenyűgöző érzés mellett az is, hogy "atyaég, mi lesz ha elrontom" érzés is erősen.
De az elmúlt évek tapasztalatai azt mondatják velem, hogy addig, amíg egészséges "jól akarom csinálni" érzésekkel csinálok mindent, addig nagy baj nem lehet. Mert csak addig lesz úgy, hogy át fogom gondolni újra és újra hogy biztosan jó lesz.
És akkor most mondja még valaki, hogy unalmas dolog a könyvelés, és a számokkal való foglalkozás.

Elfelejtettem írni, és le is maradtam róla, amikor oldalt a letöltés számláló csupa hármast mutatott. Nincs meg senkinek róla a fotó? :(
És ma, csakhogy itt álljon emlékbe, Freddynek szereztem K-vitamint is, mert találtunk egy üres mérges zacskót a kutyakennelben. Nem hiszem, hogy megette, sőt, ebben biztos vagyok, de ha megnyalta is... szóval, úgy voltam nyugodt, hogy kapott K-vitamint. :)

2013. jún. 4.

Vissza a múltba....

Avagy levél a tízéves önmagamnak, a nyolcvanas évek végére.
"Kedves Dia! Meglepő lehet még egy ilyen nagy álmodozónak is, mint Te vagy, hogy levelet kapsz egy olyan dátumbélyegzővel, amit még sosem láttál. Igen, képzeld, nemhogy 2000 van (amikor majd, ahogy már kiszámoltad annyiszor, huszonkét éves leszel), de azóta sem állt meg a világ, mert már 2013 van.
Azért írod Neked, mert most még olyan magányos és szomorú lány vagy. Szeretném, ha tudnád, hogy mire majd életednek ehhez az évéhez fogsz érni, már nyomokban fogsz csak emlékeztetni erre a mostani önmagadra. Képzeld el, és ez egy nagyon jó hír, hogy nem leszel kövér. Ugye hihetetlen? De tényleg nem. Najó, itt-ott lesznek azért olyan rétegek, amik nem fognak akkor sem tetszeni, de ha azt mondom, hogy simán bele fogsz férni huszonöt év múlva is a mostani nadrágodba, elhiszed nekem? Nem? Hát majd meglátod.
Most még mindenki Diának hív, meg azon az idegesítő Diácskának, de szép lassan átveszi majd a helyét a Dius, amit sokkal jobban fogsz szeretni a Diánál.
A könyvek egész eddig kitartottak jóbarátként, akármi is történt, mindig ott voltak, ahogy most is ott vannak folyamatosan. Ha elfogadsz egy jó tanácsot, most elkezded írni azokat a könyvcímeket, amiket olvasol, biztos komoly kis lista lenne belőle. (kár, hogy ezt már én nem láthatom majd, mert én Veled együtt öregszem)
Nem akarom elmesélni előre, hogy mi minden fog történni Veled, mert mindent át kell élned. Úgy, ahogy történik. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de jó sok fájdalom vár rád. Testileg is, lelkileg is. De minden fájdalom erősebbé fog tenni. Minden terhet el fogsz bírni, hidd el. Hisz látod, én már végigcsináltam, és mégis írok Neked. Gondolj csak erre majd minden ilyennél, amikor szomorkodsz. De nem csak fájdalom vár rád, hanem hihetetlen örömök is. Megsúgom, hogy amiről most álmodozol a családdal kapcsolatban, szinte tökéletesen valóra válik. És olyan boldog leszel tőle, amilyet most még el sem tudsz képzelni.
Azzal kapcsolatban el kell, hogy keserítselek, hogy amiről most gondolkodsz, hogy könyvtáros leszel, sosem válik majd valóra. Egészen más területen fogsz elhelyezkedni, és az sem lesz végleges.
Ó, most majdnem elárultam valamit, amit nem kellene, mert abból már következtethetnél arra, hogy mi mikor fog történni, úgyhogy nem teszem.
Egy biztos. Most nagyon komoly kislány vagy. Talán egy kicsit túlságosan komoly is. Emlékszem rád. Emlékszem magamra.
Látom, honnan indultunk, és hova lehet jutni.
Egyet ne felejts el soha.... a szíved legyen nyitva, és adj ajándékba egy mosolyt mindenkinek. Jó lesz Neked is, és másoknak is. Tudom, hogy ezt még most nem érted, de nem baj. Benned van ez már most is, és nemsokára elkezd előbukkanni. Utána meg már örökre ott marad. :)
És még valami.... huszonöt év múlva majd már hálát adnál azért a mellbőségért, ami jut majd Neked tizenöt-tizenhat éves korod körül. Úgyhogy ne felejts el büszkének lenni rá, és ne takargasd örökké. :))
Nem tudsz változtatni, mert minden úgy volt jó, ahogy volt. Csak higgy nekem, és hagyd magad sodródni mindennel, ami csak jut...
Mosollyal és szeretettel várlak, hogy majd egyszer az a tízéves gyerek lelked és az én mostani harmincöt éves (ó, bizony, ilyen is lesz) lelkem összetalálkozzanak. Mert majd  még Te is tudsz mit tanítani nekem.
Legyél kitartó, és erős.
Szeretettel, Dius"

2013. jún. 3.

Nyaff-nyaff

Azon tűnődtem el, hogy vajon mennyire véletlen ez, hogy épp azt éljük át világszerte, amit? Vihar, árvíz, készültség, lázadás, tüntetés. Csoda az, hogy TermészetAnyánk úgy gondolja, itt az ideje kisöpörni innen mindent, mert árad a negativitás, és úgy terjed, mint valami spanyolnátha. Lépten nyomon abba botlik az ember, hogy nyafognak mindenért. Nyáron a meleg miatt, télen a hideg miatt. Tavasszal nem esett, az volt a baj. Most esik, most az a baj. Van munka, de túl sok, vagy épp nem fizet eleget. Nem fogad szót. Nem csinálja. Utál engem. Ellopták, betörtek, megverték, megerőszakolták.
Miért ő kap? Miértnemén? Mocskos kisebbségek (mindazösszes), mert nekik mindent lehet. Mocskos focidrukkerek. Mocskos politikusok. Szemét emberek.
Miből van neki? Honnan szerezte? Kinek a hátán mászott fel? Miért tartják el? Miért nem tanul? Még mindig tanul? Ki fizeti?
Az életünk nyolctizede úgy telik, hogy valamin mérgelődünk, kesergünk, telesírjuk a világot a mindenféle valós, és vélt problémánkkal. Hát ide vezetett.
De persze ezt sem látjuk. Mert most is az van, hogy miértnincsgát? Ki lopta el? Elmúltnyolcév. Elmúltkétév. Fülkeforradalmár. Ennek Szentmise? Homokzsák való neki.
Kedves emberek! Miért nem próbálunk meg többet örülni, és kevesebbet nyafogni? Hátha ezen is múlik. Hiszen hetedikes fizika anyag, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. És mindent energiamező vesz körül. Csak az a töltés.. na, az nem mindegy. :)
'Amerikában történt, egy fiatalember karácsonyra egy autót kapott a bátyjától. Egy gyönyörű, ragyogó, új autót. December 24-én már ezzel az új autóval ment el a munkahelyére, s délben, ahogy jön ki az irodából, látja, hogy egy kissrác álldogál az autó mellett, nézegeti azt a gyönyörű, csillogó autót. S ahogy odaért, a kissrác megkérdezte: "Tiéd ez az autó?" Mondja a fiatalember: "Igen, karácsonyra kaptam." A kissrác eltátja a száját, azt mondja: "Kaptad? Semmit sem fizettél érte?" Mondja a fiatalember: "Igen, a bátyám vette nekem ajándékba karácsonyra." A kissrác megszólal: "Bárcsak..." s a fiatalember azt gondolja, hogy így fog folytatódni a mondat: "Bárcsak nekem is lenne egy ilyen bátyám!" De a mondta nem így folytatódik, a kissrác azt mondja: "Bárcsak én is egy ilyen báty lehetnék!" A fiatalember csodálkozik, szimpatikus lesz neki ez a kissrác, azt mondja: "Gyere, megmutatom az autót!" Beülnek, megmutatja a különböző gombokat, néhány kisebb kört tesznek, s aztán a kissrác újra megszólal, azt mondja: "Elvinnél oda, ahol lakunk?" A fiatalember rábólint, gondolja, hogy a kissrác el akar hencegni az utcában, hogy ő milyen autóban ül, de megint téved, ahogyan odaérnek egy kicsi, egyszerű ház elé, a kissrác kiugrik a kocsiból, fölszalad a lépcsőkön, aztán percekig nem jelenik meg, végül nyílik az ajtó, a kissrác lép ki, a kezében tart egy nálánál kisebb fiút, ahogy hamarosan kiderül, az öccse, aki mozgássérült, nem tud járni. Lehozza a lépcsőn, leülteti a legalsó lépcsőfokra, s azt mondja neki: "Látod, ez az az autó, amit a bátyja vett neki karácsonyra, ajándékba. Ha majd én nagy leszek, én is veszek neked egy ilyen autót. És akkor minden szép dolgot, amiről eddig meséltem neked, a hegyeket, a folyókat, a vízeséseket mind megmutatom." A fiatalember nem bírta tovább, odalépett, fölvette a mozgássérült kisfiút, beültette az első ülésre, intett a kissrácnak, hogy ő is szálljon be, s elkezdődött egy gyönyörű, karácsonyi autózás. Ennek a során a fiatalember átélhette azt, hogy valóban nagyobb boldogság adni, mint kapni.'

U.i. Én is fázom, és nálunk is be lett gyújtva. De már június van, és ez az állapot igazán nem tarthat sokáig. :))

2013. jún. 2.

Vasárnap este

Megint jól elpiszmogtam az időt, és igazából már akkor is késő lenne, ha az ágyban lennék, és javában aludnék. De végülis már mindegy. Jön a nemannyira szeretem hét, mert ezt a korán kelést nagyon nem nekem találták ki. De nem baj, ez is csak öt nap, és ha azon túl vagyok, akkor megint jön kilenc olyan, amikor még csak gondolnom sem kell a hajnali négy körüli ébresztőre.
Ma jó kis frontos nap volt minden tekintetben. Pontosan olyanok voltunk, mint az időjárás mind az öten. Egyik pillanatban vidámak, másikban mérgesek. Éppen mondjuk mi nem csattogtunk, és szórtunk jeget, de lehet, hogy lehetett volna odáig is fokozni. :D :D
Már csak két hét van hátra a suliból, és gondolatban holnap én is elkezdem írni a felkiáltójelekkel a Vakáció szót. Azt hiszem, bőven elég is volt ennyi ebből a tanévből, mert a gyerekeim is meglehetősen elfáradtak mostanra, meg úgy egyáltalán. Ideje lesz annak a szusszanásnak.
Előre utálom magam ezért, de csak megmutatom a Balázs telefonjából kivarázsolt fotókat is. Mondhatnám úgy is, hogy vigyor három lépésben.. De aztán vége a fotósorozatnak.. az elmúlt öt évben sem volt itt ennyi kép rólam. :D
Szépen nézzél.. fotóznak

Kicsit azért mosolyoghatnál.... 


Mondjad, hogy csíííízzzz.




2013. jún. 1.

Szombat

Csak egy szokványos szombat volt ez a mai. Illetve annyiban nem volt szokványos, hogy reggel a fodrásznál kezdtem. Úgyhogy megszabadultam a hajtömegem felétől sűrűségben, meg a hosszából is beáldoztam jócskán.
Egyébként meg mostam, de persze nem volt szerencsém, és nem száradtak meg a ruhák, mert esett. És mikor nem esett, akkor is csak állt a levegő, és semmi jó idő nem volt.
Részemről alig várom a verőfényes napsütést és a kánikulát. Nem bánom én, akármit is fogtok mondani rám, amikor majd eljön végre az én időm.. akkor is legyen végre meleg.
És annyiban sem volt szokványos, hogy roppant egészségtelen módon a Burger Kingben vacsoráztunk.
Na és megmutatom életem első saját kezűleg készített önarcképét. Csak hogy ilyen is legyen. (de jól nézzétek meg, mert el fogom innen tüntetni hamar)