2013. jan. 13.

Poros polcok

Ezúttal nem teljesen valóságos polcokra gondolok. Mert ugyan azok is porosak (de majd teszünk ellene), de azzal most nem foglalkozom.
Az idei két hét eddig valami fura állapotban telt. Abban az igazi csüggesztőben, ahol egyébként ismerős dolgok és érzések fogadtak, mégsem éreztem igazán otthon magam. Nézelődtem a polcokon, amit már úgy belepett a por, hogy néha csak nagy erőfeszítések árán sikerült észrevennem egy-egy ottfelejtett érzést. Valahogy semmi nem volt igazán az enyém, még akkor sem, ha valaha teljesen az enyém volt minden. Valaha ezek a porosodó érzések, emlékek, hangulatok mind én voltam. Ott porosodik például egymás mellett a reménytelenség és a haszontalanság. Ezeket akkor éreztem, amikor már minden gyerekem intézményesítve volt, én meg már túl voltam az újabb epilepsziás rohamon, és épp se munkám nem volt, se egészségem. Most leporoltam az érzéseket, mégsem járja, hogy úgy nézzenek ki, ahogy. De már nem az enyémek. Emellett egy rakás minden van még, vágyakozások, félelmek, fájdalmak. Azért persze örömök is akadnak, de valamiért azok a polcok, ahol az örömök laknak nem porosak. Ki érti ezt? ;)
Szóval, porolgattam a polcokon, pakolásztam, tettem-vettem. Néha egy-egy régi polcra azért bekuporodtam, mert épp akkor jól esett. De akárhogy is, már nem tudok ott lakni.
Fura volt, és nem is tudtam mit kezdeni vele, újra és újra visszatértem, mert magam sem akartam elhinni, hogy ez lehetséges. Valamit úgy otthagyni, hogy tudjam, ott van, de ne érdekeljen? Ez eddig nekem nem ment. Minden kis és nagy fájdalmam ott volt tüskeként a mindennapjaimban, és egy apró kis tűszúrással emlékeztetett rá, hogy ilyen is volt. Emiatt néhanap magamba zárkóztam. Emiatt néhanap nem voltam hajlandó beszélni sem róla, hogy mit gondolok. Most meg, szépen becsuktam a polcos szoba ajtaját, és kész. Vannak kincsek, amiket kimentettem onnan már rég. Azokra szükségem van mindig. A többi meg jó helyen van.
Na és miközben ezeken túlestem, valahogy úgy esett, hogy elkezdődött valami érdekes dolog. Mert valami bámulatos módon azt tapasztalom, hogy az emberek igenis segítőkészek, és kedvesek. Most azt nem tudom, hogy ez a kettő mennyire függ össze... mert lehet, hogy csak én vagyok az, aki ezt jobban észreveszi, de az is lehet, hogy csak rajtam látszik az, hogy "fogadóképesebb" vagyok, nem tudom. Az van, hogy mostanában mindig kapok egy-egy üzenetet a facebook-on, amiben munkalehetőséget osztanak meg nekem. Meg keresgélnek helyettem is, és elmentik nekem könyvjelzőnek, hogy nekem már csak küldeni kelljen egy önéletrajzot. De küldenek sms-t, hívnak telefonon. És igen, van, aki nem álláshirdetést oszt meg, hanem csak felhív, és megkérdezi, hogy vagyok. Vagy találkozunk az utcán, és eszébe jut megkérdezni, hogy "találtál már valamit?Én is nyitott szemmel járok,nagyon drukkolok neked." Volt idő, mikor rettenetesen idegesített hogy kéretlen tanácsokkal látnak el. Most még ez is jólesik.
Biztosan előfordul még majd, hogy épp nem leszek a legjobb kedvemben. De úgy érzem most, hogy a legjobb úton haladok afelé, amikor majd azt énekelhetem tökéletes hitelességgel, hogy "szívem táján újra nyár van".

2 megjegyzés:

  1. Úgy tűnik, mégiscsak van valami abban a 2012-es "világvégében". Talán éppen ez a változás bennünk a vég, és a kezdet is rögtön.
    Én is valami hasonlót élek át, és hagyom, hogy hasson rám minden, ami ér, ami elér.

    VálaszTörlés
  2. Én is gondoltam erre, hogy talán ez lehet az, amire gondoltak változás címén? :)

    VálaszTörlés