32

"Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!"

Nemisolyanrég még jókat vigyorogva hecceltem vele a páromat, merthogy ő mindig előttem jár két évvel... aztán pillanatok alatt eljött az idő, mikor már nem is annyira vicces. :D De azért, miután szeretem is a verset, hát ide való. :)
Hogy milyen 32 évesnek lenni? Leginkább semmilyen. Pont ugyanolyan, mint 31-nek, és gondolom majd 33-nak lesz. A legközelebbi mérföldkő az a bizonyos negyven lesz... vagy még tán előtte a harmincöt.
Már tegnap kaptam kedves meglepetést, és ma reggel is, ahogy keltem, már csippant is a telefonom, és kaptam a legelső jókívánságot, és azóta is jött már képeslap, email, üzenet, és sms formájában is, ami jólesik, és mindegyik mosolyt fakaszt. Úgyhogy mégiscsak jó 32 évesnek lenni. :))
És ha kíváncsiak vagytok rá (de ha nem, akkor is) álljon itt rólam 32 év rövid krónikája.

1978. Megszülettem, tizenegy hónappal a szüleim esküvője után, úgyhogy mondhatjuk, hogy szerelemgyerek vagyok?
1982. Vizes mellhártyagyulladással az utolsó előtti pillanatban kerültem az Apáthy kórházba, ahol 16 nap mellkascsövezés, és intenzív osztály után szép lassan meggyógyultam.
1984. Első osztályos lettem, 1/a-s egy olyan szigorú tanítónénivel, aki miatt két hétig rettegtem bemenni a suliba is. Később aztán imádtam őt. :)
1988. Matematika tagozatos osztályba kerültem.
1991. őszén krónikus izületi gyulladással, és folyamatos vesemedence-gyulladással kezeltek, emiatt nyolcadik félévkor osztályozó vizsgákat kellett tennem (és máig hálás vagyok az akkori iskolaigazgatónak érte)
1992. Elballagtam az általános iskolából, nyáron mandulaműtétem volt (gócgyanú miatt) majd ősszel elkezdtem a Közgazdasági szakközépiskolát szerkesztőségi ügyintéző szakon.
1993 tavaszán az apám bejelentette, hogy költözik. Válás következett. Viszont nyáron elkezdődött az a mai napig tartó szerelem...
1994 őszén folyamatos rosszullétek miatt belgyógyászati kivizsgálás után pszichológushoz kerültem, és odáig fajult a dolog, hogy az iskolában is évhalasztást kellett kérnem, és egy rosszemlékű veszekedés hatására megszakítottam a kapcsolatot apámmal.
1995. egy másik Közgazdasági Szakközépiskola esti tagozatán (orvosi tanácsra) folytattam a tanulmányaimat.
1996. 18 éves lettem, amit 18 szál fehér rózsával köszöntött a párom. Nyáron pedig epekő-műtétem volt.
1997. Érettségi. Kicsit kevésbé lett jó, mint ahogy szerettem volna, de sikerült. :) Rögtön utána dolgozni is kezdtem egy könyvelő-irodában. Novemberben eljegyeztük egymást.
1998. Rögtön év elején betegséggel kezdtem. Ekkor volt a legelső epilepsziás rosszullétem. Kivizsgálás, gyógyszerek, és alig három hónap múlva pedig már a hepatológián találtam magam. Gyógyszert azonnal leállították, mielőtt ráment volna a májam is.. Ekkor határoztam el, hogy gyereket akarok. Most. Nyár végén elkezdtem dolgozni azon a munkahelyen, ahonnan eljöttem gyesre.Mikulásra pedig kétcsíkos lett a teszt. :)
1999. Tavasszal esküvő, rá négy hónapra pedig életemben először szültem. :)
2000. Eseménytelen év, lubickoltam a boldogságban, és kutya bajom sem volt.
2001. Nyaraltunk. Először családként, és eddig utoljára.
2002. Megszületett a második fiam.
2005. Megszületett a legkisebb is.
2008. Újra dolgozni kezdtem, és újra előjött az epilepsziám is. És elkezdtem blogot írni is.
2009. Megtaláltam önmagam.
2010. 32 éves lettem. Itt-ott ráncokkal, ami talán a fent olvasott krónika tekintetében nem is csoda. Gyakorlatilag hófehér hajjal (éljen a hajfesték), egy megálmodott családban.

Mindezek már mögöttem vannak, végigcsináltam, mindenből tanultam, erősödtem tőlük, és továbbadom a tapasztalataimat a következő generációnak. Néha eszembe jut, hogy kisebb csodák sorozata vezetett ahhoz, hogy mégis egészségesen élek. Rezgett a léc sokszor.
Ugyan nem egy pozitív érzésekkel tarkított születésnapi post lett, de jól tükrözi az eddigi életemet. Kb. ilyen lenne a mérleg is. Kicsit billenne a másik oldal felé, ha hagynám. De nem hagyom, mert mindennek ellenére boldog vagyok. Mert van kit szeretnem, és engem is szeretnek. És ez elég.
Meg különben is... "Nem az a fontos az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal....." :))

Diszplázia

A véletlenül készült röntgenfelvétel mutatta ki. Két hét sötétben tapogatózás után jutottunk el egy héttel ezelőtt az ortopédiára. Nem is tudom, mit vártam. Leginkább semmit. Vagy mégis.. valami olyasmit, hogy azt mondja, ó, csak egy kis gyógytornára van szükség, és kész. De nem ez következett. Őszintén szólva, komolyan sokkolt, és ledöbbentett, mikor az orvos nemhogy el nem bagatellizálta a problémát, de olyan őszinte aggodalommal töprengett, és mondta, amit mondott, hogy csak még több aggodalmat keltett bennem.
Patrik csípőjének mindkét oldala diszpláziás, ami valami olyasmi, mint a csípőficam, de nem teljes ficamot jelent. Viszont nincs jól beilleszkedve egyik vápába sem, valószínűleg ezért nem látványos, és ezért nem tűnt fel senkinek, mert mindkét oldal egyformán érintett. Rendkívül kötött is mindkét csípője, és persze, van egy minimális gerincferdülése is. Ültem ott félhülye állapotban, és csak annyit bírtam kinyögni, hogy akkor most mi lesz? Kérjek időpontot az Ortopédiai Klinikára , konkrétan Dr.X.Y-hoz kéne bekerülni, mert neki ez a szakterülete, és ő fogja megmondani, hogy lesz e szükség műtétre. Na, itt kikerekedtek a szemeim? Műtét? Miféle műtét? Elmagyarázta, bár jobb lett volna,  ha nem kérdezek rá.. merthogy csontfűrészelés, összeillesztés, szegecselésre nemigen voltam felkészülve. Kaptunk lúdtalp-betét receptet, ezzel is kímélendő a derekát, és csípőjét, beutalót a klinikára, mobilszámot, hogy hívjam mindenképpen, ha elakadnánk, és menjek vissza egyedül is a következő héten, mondana pár életmódi tanácsot, mert "ha az én fiam lenne, neki is elmondanám". Ez a mondat azóta is itt cseng a fülemben. És nem nyugtat meg. Még felhívta a figyelmemet arra, hogy tanítsam meg valahogy "lazítani" a gyereket, mert nem csak az izmai kötöttek, hanem fejben is nagyon feszes, túl fegyelmezett.
Nehezen raktam össze még magamban is az egészet. És még akkor ugye nekem kellett továbbadnom az aggódó apjának, lehetőleg úgy, hogy őt azért ne ejtsem annyira kétségbe vele, mint ahogy én éreztem magam. Az első sokk és át nem aludt éjszaka után úgy ébredtem, hogy akármi lesz is, végigcsináljuk, akármivel jár is ez, végig kell csinálni, ki kell bírni, és támogatni kell, mert nekünk most az a dolgunk, hogy minden esélyt megadjunk neki arra, hogy teljes értékű életet élhessen felnőttként, lemondások, és korlátok nélkül.
Aztán kértem időpontot. Kaptam is. Szeptember 23 12:00. Az a legkorábbi, előbb csak akkor tudunk menni, ha, idézve a diszpécsert "felhívja a doktor urat, és meggyőzi, hogy fogadja Önöket hamarabb." Telefon a dokinak, ha már megadta a mobilszámát erre az esetre. Ő is későnek gondolja, megpróbál segíteni, hívjam másnap, másnap még semmi jó híre nincs, így abban egyeztünk meg, hogy majd a következő hét elején beszélünk.
Közben persze gugliztam már annyit, hogy néha belefájdult a fejem. Találtam jó és kevésbé jó híreket a témában. A "jó" hír az, hogy amíg nem fejezi be a növekedést, addig nem fogják megműteni, viszont mindenképpen komoly gyógytornára, és esetlegesen fizikoterápiára lesz szükség. A rossz hír az, hogy az sem lesz mindegy, milyen szakmát választ, a legrosszabb pedig, hogy a statisztika szerint az esetek 85-90 %-ában csípőprotézis a vége. :(
Gyógytornásznak megmutattam, elcsodálkozott, hogy hogy nem tűnt fel még senkinek, hogy ennyire kötöttek a csípői (természetesen voltunk babakorában csípőszűrésen is), és hogy gerincferdülése is van. Mutatott gyakorlatokat, amiket csinálni kell, és ajánlotta, hogy vegyek zsályás krémet, ami segít lazítani az izmait, valamint, hogy jó meleg (amilyet kibír) vízben fürödjön jó sokáig esténként. Ennek csak az ekcéma az akadálya, aminek kicsit sem jó a hosszas vízben ázás, főleg nem melegvízben. De valamit valamiért, legfeljebb majd kicsit többször kell az elocomos krémet használnunk.
Itt tartunk most. Még ma, vagy holnap elmegyek az életmódi tanácsok miatt az orvoshoz. Természetesen próbáljuk intézni a korábbi időpontot, de addig is csinálja a tornagyakorlatokat, és igyekszünk úgy felfogni, hogy "de legalább kiderült".
Meglettünk volna nélküle, de még mindig mondhatom azt, hogy "sose legyen nagyobb baja". Megint bebizonyosodott viszont, hogy véletlenek nincsenek. Nyilván most volt itt az ideje, hogy szembenézzünk ezzel.
Megoldjuk. Akármi is lesz a megoldás.

Felice onomastico, Eszter!

Eszter név eredete
Két név egybeesése. Az egyik héber eredetű bibliai név. Jelentése: mirtusz. A másik perzsa eredetű, jelentése: csillag.
Lehet rá számítani. Egyedül is megállja helyét, de szereti, ha elismerik munkáját. Mindig többet nyújt, mint az elvárt. Igaz barát.:))
forrás: http://cardex.hu

"Egy nap, majdnem olyan mint a többi,
De az emlék már a holnap poharát tölti,
És a holnap most még csak álomvilág,
Ám a perc itt van, mosollyal nyit rád,
Hogy legyen erőd, legyen hited,
Amíg utadon terhedet viszed,
És tudj nevetni, játszani örömmel,
Hogy a holnap szeretni jöjjön el,
Napsugárral, esővel, szivárvánnyal,
A szívben tüzel, a kertben száz virággal,
S hogy legyen aki szeret, S ott van Veled,
Boldog névnapot kívánok Neked!"

Valakinek....

.. aki tudni fogja, hogy neki szól. És nem fog kommentelni azért sem, sohasem, mert egyszer azt mondtam, hogy "úgyis kiugrasztom a nyulat a bokorból, és egyszer kénytelen lesz írni is valamit".
De ez nem most lesz, tudom.
Semmiért nem cserélném el...

Anyák napja III. felvonás

És egyben az utolsó, múlt hét pénteken. Kicsit rendhagyó módon ezúttal az iskola aulájában, nem a saját osztálytermükben. És rendhagyó módon cseppet sem a klasszikus műsorral készültek, amikor is általában mindenki elmond egy épp ideillő verset, és eléneklik az ideillő, már-már klasszikusnak számító Orgona ága címűt.
Előadták a mesét, amivel az ovisok fogadására készültek. De előtte még meghallgattuk az osztály zeneiskolás növendékeinek bemutatóját. Egyedül, párban, zongorán, fuvolán. Szépek voltak, ügyesek, mosolygósak. Először hallhattuk az egyszem fiú-zeneiskoást zongorázni, és azt mondom, megérte kivárni, amíg elszánta magát rá, hogy a "nyilvánosság" előtt szerepeljen.
Volt két kislány, aki énekelt, voltak, akik verset mondtak, és volt egy kislány, aki a saját meséjét olvasta fel.
Aztán következett a mese. Kacor király. Nem tudom jól visszaadni. Nem szöveghűen adták elő, itt-ott beleköltöttek, elvettek, hozzátettek, de nem vált hátrányára. Patrik a róka szerepét kapta, és azzal az apró termete ellenére meglepően nagy hangerejével kifejezetten jól is állt neki. Megvolt benne hozzá a kellő huncutság, értette a karakter jellemét, nekem tetszett, ahogy megformálta.
Szerencsére nem jelentett senkinek sem nagy akadályt, hogy több hiányzó gyerek is volt, gond nélkül pótolták őket. Az egyetlen fennakadást az jelentette, hogy az egyik osztálytársuk az előadás kellős közepén lett rosszul. Nem egyszerűen csak elájult, hanem egyszer csak, egyik pillanatról a másikra zavartan tántorogni kezdett. Először mi, szülők, azt hittük, a szerep része. Aztán, mikor a tanító néni közbeszólt, hogy nem az, akkor azért mindenki megijedt. Pár röpke zavart és aggódó perc után tudták folytatni, onnan, ahol abbahagyták.
A mese előadása után mindenki kézbe vette az ajándékot, közösen elmondtak egy verset az anyukáknak, és egy verset a nagymamáknak, majd átadták.
Egy szál fehér kálát kaptunk, és egy "albumot". Az elején egy Patrik által kihímzett (varrt?) tulipán. Ha kinyitom, bal oldalon egy önarckép a gyerekemről, a jobb oldalon egy általa írt vers nekem.

"Drága, Édesanya!

Anya, ma a Te napod van, 

Téged ünneplünk, s tisztelünk, 

Látom a mosolyt az arcodon, 

Neked örülök, s tudd, hogy szeretlek. 

Immár tizedik éve 

Ünneplem eme napot, 

Jobb anyuka nem is kéne, 

S soha nem felejtem el mosolyod. 

Miközben e verset írtam,

Egy gondolat járt a fejemben, 

Amit sose felejtek el:

Boldog Anyák napját!"

Szeretettel: Patrik

A műsor közben egyáltalán nem akartam sírni. Még büszke is voltam magamra, hogy naugye.. én is végig tudok úgy ülni egy anyáknapját, hogy nem sírom el magam. Csak aztán megkaptam az ajándékomat, és már az első versszaknál folytak a könnyeim. 

Hát így ünnepeltem én az idén háromszor az anyák napját. :)

Kár lenne,

, ha valaki lemaradna erről a zenéről. Magdi rekedtes, gyönyörű hangja azt hiszem, kiforrottabb, mint valaha (bár én nem vagyok valami nagy hozzáértő), a szöveg magyar változatáról pedig Geszti Péter, és Novák Péter gondoskodott.
Engem már elsőre is elvarázsolt, másodszorra a szövegre figyeltem inkább, ami szintén nem okozott csalódást. Azóta pedig egyszerűen csak hallgatom, mikor miért..."És már nem bánt, hogy süket a világ, s nem gondol rám... Vágyom úgy, vágyom két karodban hamvadni el, angyalom, Gabriel..."

Anyák napja II.

Az anyák napi műsorsorozat második felvonására múlt hét szerdán került sor Erik osztályában. Az csak egy kis mellékes gikszer volt, hogy épp pontosan akkorra Patriknál szülői értekezletet tartottak, de szóltam, hogy ne számítsanak rám, fontosabb dolgom van.
Erik nem éppen nagy titoktartó, így tudtam a verséről, amit tanult. Már csak azért is, mert minden este felmondta nekem. :) Igaz, ennek megvolt az az előnye, hogy jó előre "gyúrhattam" rá, hogy ne sírjak (annyira).
Délután 5-kor kezdődött a műsor, de Erik már 3-tól, mikor hazaért a suliból, készült volna vissza, nehogy elkéssünk. Elbizonytalanodott, hogy mit is mondtak a tanító nénik, mikorra kell ott lenni? Egyik pillanatban azt mondta, pontban ötkor, másikban, hogy fél ötkor. :) Mi a két időpont között érkeztünk, háromnegyed ötkor. Még így is korán volt a gyerekeknek, mert hatalmas izgalmukat úgy vezették le, hogy körberohangálták úgy százötvenszer a folyosót, ennek megfelelően csatakra izzadt mindenki. :D
Bevallom, rettenetes előítéleimnek köszönhetően mindenre fel voltam készülve, de roppant kellemes meglepetés ért.
Még év elején az osztályfőnökük, Ági néni engedélyt kért, hogy "taníthassa" őket angolra. Semmi komoly, csak számolás, kis mondókák, és az ahhoz kapcsolódó szavak, amolyan kikapcsolódásképp egy-egy technika órán, vagy akár matekóra kellős közepén, mikor fáradnak. Mikor megkapta az engedélyt, megígérte, hogy majd valamikor év végén tartanak belőle egy kis előadást, hogy lássuk, mit is tanultak.
Ezekkel a kis angol dalokkal kezdtek. Látszott rajtuk, hogy ők (a szülők és nagyszülőkkel ellentétben) értik is, amit énekelnek. Meglepően jó hangjuk is van. Csoportosan is, és egyesével is. Erik édes volt, ahogy az egyik dalban "szólót" is énekelt: "Hey, hey, look at me! I am smiling you can see!". Az angol dalok lezárásaként énekeltek egy Happy mother's day c. kis éneket, ebből bevallom én is csak ennyit értettem. :)
Aztán következtek a versek. Mindenkinek volt verse, kinek rövidebb, kinek hosszabb. Aki nem tudta (van egy ötéves kisfiú is az osztályban), annak súgtak a többiek. Közben énekeltek is közösen.
Erik egyenesen a szemembe nézve mondta:

Veres Csilla: Neked álmodom anyu

"Neked álmodom anyu

a napnak sugarát.

lágy tavaszi szélben

az aranyszínű ruhát.

Neked álmodom 

az égbolt gyöngyeit,

mint fürge tündérek 

aprócska könnyeit.

Elhozom neked anyu

a hulló csillagot

zsendülő mezőkről 

az édes illatot. 

Elhozom én onnan

méhecskét, virágot, 

s megálmodom neked

az egész világot."

Csak azt hittem, hogy nem fogom elsírni magam rajta. Dehogynem. Aztán átadták az ajándékokat is. Egy saját kezűleg készített csuhé-virág, és egy borítékban rajz rólam és róla, valamint egy vers, amit ő írt le. :) (erről majd fotó lesz, ha el nem felejtem, mert a fényképek a laptopon vannak) A csuhévirágot különösen értékelem, mert tudom, vért izzadt, mire megcsinálta, de megcsinálta. :) A rajzai még mindig megmosolyogtatnak. És édes volt, mert azon aggódott, hogy  borítékra azt írta rá Ági néni, hogy Anyucinak Eriktől.. és engem nem szoktak így hívni, csak anyának. Minimum négyszer kérdezte meg, hogy nem baj, hogy ez van ráírva? Hogy lenne már baj... :) 

Szép kis ünnepség volt, mindenki nagyon ügyes volt. És még az sem zökkentette ki őket, hogy a műsor közepétől már dörgött az ég, aztán ömlött az eső.. be a terembe is. :)

Betegség(ek)

Már annak gyanúsnak kellett volna lennie, hogy vasárnap este elsőszülött fiam 9-kor már aludt. Ez utoljára olyan féléves korában fordult elő, de ráfogtam arra, hogy hajnalban keltek a nagy ottalvós buli miatt, hát elfáradt. Köhögött rettenetesen, de miután ez már két hete így volt, ezen sem akadtam fent annyira. Alszik, hát alszik.
Hétfőn még minden látszólag normális volt. Elmentek reggel iskolába, óvodába, a lába miatt írtam tesiből felmentést. Délután mentünk értük, háromkor (akkor van vége a tanításnak), és Patrik úgy jött ki a suliból, hogy ő nagyon nem jól van. Nagyon fáradt, és szédül. Gondoltam, éhes. Hétfőnként általában valami tésztaféle van a suliban, az meg ugye nem hosszú időre lakatja jól őket. Annyira nem is foglalkoztam a dologgal, mert hát fáradt, meg nyavalyog, de ilyet szokott máskor is. Megnéztük a sebét, cseréltünk rajta ragtapaszt, evett, ivott, és mondtam, ha fáradt, hát akkor pihenjen, megteheti. Nem is vitázott (ennek is gyanúsnak kellett volna lennie). Vacsorát nem kért, mondván, ő nem bír enni. Még ekkor sem gyanakodtam, pedig feküdt szinte egész délután. Aztán este, miután nagy szerencsétlenkedések árán lefürdött, megfogtam a homlokát, és hoppá... meleg. Hát persze, hogy már 38 fokos láza volt. Na, király.. gondoltam, és közben azonnal végigsuhant az agyamon, hogy mi van, ha a sebe miatt? Merthogy az csúnya, és váladékozik, és egyáltalán. Mondjuk akkor már mindegy volt, mert este az ügyeletre azért nem megyünk ilyennel, lázcsillapító van, majd reggel elviszem az orvoshoz.
Reggel Erik komoly balhét rendezett, amiért már megint a Patrik beteg, és neki egyedül kell menni suliba, és különben is neki is fáj a hasa, vagy ha az nem, hát akkor a lába. :D Azért rábeszéltem, hogy ne csináljon már magából hülyét, nincsenek összenőve, lehet menni a Patrik nélkül is suliba.
Patrikkal ébredés, reggeli után elsétáltunk a gyerekorvoshoz, lázmentesen ébredt, még meg is gyanúsítottam, hogy "nyugodtan" elmehetett volna suliba. Mire beértünk (20 perc laza séta), már nagyon elfáradt, és rettenetesen köhögött. Szerencsére nem voltak sokan, így egy röpke negyedórás várakozás után be is mentünk. Doki megvizsgálta, légcsőgyulladás. Írt fel antibiotikumot (augmentin 650 mg, ami helyett aktil duo-t kaptunk a gyógyszertárban), köptetőt, c-vitamint, torokfertőtlenítőt, és arra a hétre igazolást. Ha már ott voltunk, megmutattuk a lábán a sebet is, amire közölte, hogy akkor most menjünk át még a sebészetre is, mert ez tényleg ronda, ki kell alaposabban tisztítani, meg azért jobb, ha megnézik. Így átmentünk. Ott nem volt akkora szerencsénk, mert nagyon sokan voltak. Gyerekem a várakozás első órájának a végére belázasodott, és ennek megfelelően rettenetesen érezte magát. Kértem egy lázmérőt, de nem tudtak adni. Így, miután anyukám épp a gyógyszertárból jött, adtam neki egy lázcsillapítót mérés nélkül, pedig nem szoktam nekik semmit adni 38,5 alatt, mondván, nem baj az, ha védekezik a szervezete, de afölött már mégis túlzás. Sebészorvos megnézte a sebet, kipezsegtették hidrogén-peroxiddal (szegény gyerekem, majd besz..t tőle), lefertőtlenítették, leragasztották, majd adott egy röntgenbeutalót, mondván, azért nézessük meg, mert nagyon nagy az ütés is, tenyérnyi bevérzés van a seb alatt. Röntgenen újabb egy órát várakoztunk, senkit nem érdekelt, hogy szóltam, hogy a gyerek lázas, és nincs jól. A gépeket nem lehet csak úgy ide-oda állítgatni, megfelelően ki kell használni. Hát jó. Elkészült a röntgen, újabb fél óra után a leletet is megkaptuk. "A csípőizület mk. oldalon azonos tágasságú. Mindkét vápa jelzetten dysplasiás. Csontsérülés nem látható." Azt láttam, hogy nem teljesen jó, de fogalmam sem volt, mit jelent a kifejezés. Visszavittük a leletet a sebészetre, ahol doki mondta, hogy ez nem annyira nagy baj, de azért ad egy beutalót az ortopédiára, mert nem is jó, hogy ez van a leleten, de majd az ortopédus megmondja, mi a teendő. (majd 18-án megyünk) Gugli barátom és Eszter barátnőm segítségével azért kisilabizáltuk, hogy a csípőficamot is ezzel a szóval szokták jelezni, de nem értem. Amikor kellett, voltunk csípőszűrésen, mindent rendben találtak, és annak ellenére sem kérték vissza, hogy nekem Pavlik-kengyelem volt. Emiatt azért aggódom kicsit, bár egy ismerősöm szerint gyógytornára kell majd járnia, meg esetleg valami csonterősítőt kell szednie, de majd meglátjuk.
A délelőtti orvosjárat úgy kikészítette, hogy még mikor hazaértünk is 39 volt a láza, annak ellenére, hogy akkor már több, mint másfél órája benne volt a lázcsillapító. Délutánra nemhogy lejjebb nem ment, hanem feljebb. Amikor a lázmérő 40,2-t mutatott.. akkor megijedtem. Mert igaz, hogy leszámolunk belőle 5 tizedet, de ez akkor is sok. Még sosem volt ilyen lázas egyik sem. Kapott még lázcsillapítót, és vártunk. Közben rettegtem, hogy nem megy lejjebb, mert gyógyszert már nemigen adhatok neki, hűtőfürdőbe nem tudom bedugni a lába miatt (nem érhette víz). Két órát égett ebben a lázban, mikor hányt.. és rá fél órára jobban lett. Azután már egész héten láztalan volt.
A sebészetre azóta is kétnaponta járunk vissza, kipezsegtetik a sebet, lefertőtlenítik, bekötik. Lassan, de biztosan gyógyul. A légcsőgyulladás talán elmúlt, az antibiotikum elfogyott, a köptető elfogyott. A köhögés pedig tegnap óta újra van.
Van beutalónk, és időpontunk allergológiára is (június elejére), pontosan erre az esetre kaptuk, ha nem múlik el a köhögés. Nem adok neki több köptetőt, mert semmi értelme. Megivott egy üveg erigon szirupot, egy üveg ambroxol szirupot, és egy üveg kakukkfüves köptetőt. Most már csak mézet kap.
Ezzel a dysplasiás vápával meg majd meglátjuk, mi a teendő. Mondjuk csak ámulok-bámulok, hogy ennek majdnem 11 éves korában kell kiderülnie?

Vasárnap

Nem indult rosszul az anyák napja, még úgy sem, hogy nem volt hiánytalanul itthon minden gyerekem, és az apjukat is hagyni kellett aludni pár órát. A két kicsivel felmentünk átadni a mamának az ajándékot, meg átmentünk a dédihez is.
Gyanútlanul kezdtem neki a főzésnek, és bevallom, ekkor már néztem az órát is, hogy már csak négy óra, és mehetünk Patrikért. Aztán beindult a gépezet, ami sikeresen elrontott mindent. Még egy sima vasárnapnak is annyi lett volna, nem az anyák napjának. És ugye, minek az embernek ellenség, ha van olyan családtagja, aki folyton keresi az alkalmat, hogy egymásnak ugrasszon bárkit bárkivel, de ha az "nem is jön össze", legalább jól felidegesítse az épp aktuális alanyt. Az meg, ha mindezt tálcán kínálják neki, az maga a Kánaán. Így esett, hogy kárörvendő vigyorral a képén jelent meg, épphogy nekiálltam krumplit pucolni, hogy most beszélt a szomszéddal, aki teljesen ki van akadva az Erikre, és ki van kelve magából. Miután elég bután néztem rá, folytatta azzal, hogy Erik átdobott valami követ, amivel kilyukasztotta az előtetőjüket.
Hittem is, meg nem is. Mert el tudom képzelni Erikről, hogy megteszi, mert ő az, aki mindenre kapható, bármit kitalál, viszont szegénykém annyira szerencsétlen, hogy minden ilyen balul üt ki, és lebukik. Megkérdeztem, tagadta. Egy darabig annyiban hagytam. Éppen ébredező páromat sem ezzel ébresztettem nyilván, de aztán, miután engem nemigen hagyott nyugodni a téma, meg tényleg úgy gondoltam, mégiscsak ki kéne deríteni az igazságot, elővezettem a páromnak is a helyzetet, és feltettem a kérdést, hogy akkor most mi legyen? Behívtuk Eriket, aki persze tagadott, krokodilkönnyeket hullajtott, de látszott rajta, hogy egyrészt nagyon fél, másrészt vaj van a füle mögött.
Közben hazahoztuk Patrikot, akinek a sebe még mindig csúnya volt, és iszonyatosan köhögött, meg még nagyon fáradt is volt, mert már hajnali ötkor keltek. :D Patrik is hallotta, hogy Eriket faggatjuk, és ő elárulta, hogy valamelyik nap tényleg dobott arra egy követ az Erik, de azt nem tudják, hogy hova esett, mert nem látták, és különbenis beszaladtak. Na, itt, ezen a ponton már Erik sem tagadhatott tovább, mert úgysem hittük volna el. Két percnyi néma, döbbent csend után lekaptuk a tíz körméről. Én majd' elsírtam magam, miközben azt kellett neki taglalnom, hogy mekkorát csalódtam most benne, mert hazudott. Meg mert nem bízott meg bennünk annyira, hogy elárulja nekünk az igazságot. És feltettem a kérdést, ezek után hogy fogom neki elhinni, ha azt mondja, hogy az osztálytársa szaggatta le róla  vadiúj pólóját (megtörtént nem is olyan rég), vagy hogy az osztálytársa vette el a ceruzáit, mikor egy ennyire fontos dologban is a képünkbe hazudott? Láttam rajta, hogy pont annyira szíven ütötte az én hegyibeszédem, mint engem az ő cselekedete. De a megpróbáltatásoknak még nem volt vége ezzel, mert át kellett menni a szomszédba bocsánatot kérni. Becsületére legyen mondva, tartotta magát, pedig nagyon nehezére esett. Alig mert felnézni, mikor kijött a szomszédlány, de elmondta, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen butaságot csinált, és többet nem fog előfordulni, ne haragudjanak rá. Nem sírta el magát, pedig remegett a hangja. Én meg kibírtam, hogy nem ölelgettem meg ott azonnal, mert azzal elrontottam volna mindent. Én is bocsánatot kértem, és mondtam, hogy mondják meg, mibe kerül a javíttatás, mert természetesen az a minimum, hogy kifizessük. Nem fogadták el, pedig kétszer is felajánlottam. Azt még elmondta a szomszédlány, hogy nem akart a hétvégén szólni, merthogy anyák napja, meg minden, gondolta, majd hétfőn bejön délután, és akkor. Hát ez nem jött össze.
Erik még leírta vagy húszszor hogy "Hazudni a legrondább dolog a világon", nem jutott eszembe eredetibb büntetés.
Azt gondoltam, kultúráltan elintéztük a dolgot, megtettük, amit tehettünk. De tévedtem. Mert még mindig téma a dolog a szomszédban. Olyannyira, hogy nem köszönnek senkinek (vissza sem) közülünk, és olyannyira, hogy szomszédnéni roppant gondoskodóan mindenkinek elmesélte már, hogy "milyen neveletlen kölkeim vannak". Valamint kissé kiszínezte még a sztorit, mert úgy kering a bocsánatkérésünk története, hogy én sírva mentem oda, és azért nem fogadták el tőlünk, hogy kifizessük az okozott kárt. Kicsit szánalmas a néni, de legyen meg neki ez a sekélyes öröme, ha más nincs is.
Mindenesetre tanultunk az esetből megint. Erik felelősséget, mi pedig egy újabb tapasztalattal lettünk gazdagabbak.  Meglettünk volna nélküle, nem mondom... De ha már így alakult, ezt kellett kezelni.
De továbbra sem tartom őket bent a lakásban, és továbbra sem állok mellettük minden percben ellenőrként. Nem hiszem, hogy az megoldás.

Május 1.

Csak hogy időrendi sorrendben tudjak haladni, nem az anyák napi műsorok következő felvonásaival folytatom. Városunkban nem volt az idén majális, semmilyen formában, így ilyen programunk nem volt. A két iskolás azonban jelentkezett az egyik tanító néni által szervezett túrára a Zuppa-tetőre. Ugye, ez volt az, amire a legnagyobb csak kisebb rábeszélés árán volt hajlandó elkísérni a középsőt, aki viszont menni akart. De végül megoldottuk, így szombat reggel lustálkodás helyett keltünk már fél nyolckor, hogy elkészüljön az útravaló.
Igaz, a koránkelés legkevésbé sem esett jól azok után, hogy éjfélkor fejeztem be azt a bizonyos 14. születésnapra kért tortát. (a kép készítésekor szokás szerint elfelejtettem elpakolni a környékéről, így lett egy ilyen kupis kép)
Szóval, keltem, elkészítettem a szendvicseket, az üdítőket, nem felejtettem el ragtapaszt sem csomagolni, pedig a bicska végül maradt. :D Befújtam őket off-fal, és azért azt is oda is csomagoltam nekik, majd kivittük őket az állomásra, ahonnan indultak.
Patrik kivételesen kapott egy telefont, hogy majd fel tudjon minket hívni, amikor már hazafelé jönnek, hogy tudjuk, mikor kell értük menni. Tényleg nem használta másra, pedig fülig ért a szája, mikor odaadtuk neki. (nagy vágya már évek óta, de még nem kap sajátot)
Itthon gyorsan telt az idő, én megfőztem, Rolikám ugyan kicsit unatkozott a többiek nélkül, de azért játszott jókat odakint, a párom pedig a régi gépünket buherálta, amit aznap reggel hoztak vissza. (sikerült megcsinálnia)
Háromkor hívott Patrik, hogy most szálltak fel a vonatra, tíz perc múlva hazaérnek, így indultunk az állomásra.
Hazaértek, nyakig koszosan, és fáradtan. Patrik elesett (ezt már mondta a telefonban is), így ahogy hazaért, megnéztük a combját. Hát mit mondjak? Majdnem rosszul lettem mikor megláttam, pedig láttam én már sok mindent. Kb. ötveforintos nagyságú elég mély seb, körülötte egy akkora zúzódás, mint a tenyerem. A boxeralsója, és a nadrágja át volt ázva a vértől. Azt sem tudtam, hogy fogjak neki, hogy lefertőtlenítsem, és bekössem. Persze, ő is, mint egy igazi férfi majd' belehalt a betadinozásba, mert csííííp, és sziszegett, mint valami rossz kígyó, amíg ráapplikáltam a gézt, meg a ragtapaszt. Ennek ellenére, meg annak ellenére, hogy már megint úgy köhögött, mint egy kutya, lebeszélhetetlen volt az ottalvós buliról. Így aztán felhívtam a vendéglátó anyukát, és elmondtam neki, hogy érte egy kis baleset, de nem akar itthon maradni. Megbeszéltük, hogy este megnézi majd, és szükség szerint lekezeli, átköti. Nem mondom, hogy halálosan nyugodt voltam, de miután neki is van három gyereke, és egyébként is egy végtelenül kedves és jólelkű anyuka, hát levetkőztem minden aggódásomat, és elengedtem. Igaz, a kapuból még vissza kellett jönnünk nadrágot cserélni, mert a frissen kötözött sebe már átvérzett, és nekem komoly kétségeim támadtak afelől, hogy nem kell e esetleg varrni, de végül győzött a fiúszakasz lehurrogása (az egyik szerint agyonféltem, a másik szerint őt aztán nem fogja varrni úgysem senki), és elindultunk.
Maradtunk arra az estére kétgyerekes szülők, de nem unatkoztunk. Rég nem látott barátnőnk több napra érkezett haza Ausztriából, és végre hozzánk is eljutott. Jó sokáig beszélgettünk, mindenféléről, amiről már rég nem, kölcsönösen örömködtünk egymásnak, és kölcsönösen elszomorodtunk azért kicsit, mert hiányzik közülünk a negyedik ember.
Kibírtam, hogy nem hívtam fel Patrikot, hagytam, hadd érezze jól magát, bíztam benne, hogy ha baj van, úgyis szólnak ők.
Párom éjfélre ment dolgozni, még tőle elköszöntem, aztán beestem az ágyamba. Fura volt, hogy Roli nem szuszog a galéria alatti ágyán, kiélvezték, hogy eggyel kevesebben vannak, és Erik felköltözött Patrik ágyába az emeletes ágy tetejére, Roli pedig aludt Erik helyén az emeletes ágy alján. Így lett nekik is buli abból, amiből a bátyjuknak.

Anyák napja I. felvonás

Nálunk az anyák napja rendhagyó módon már április legutolsó napján elkezdődött, az ünnepségsorozatot ezúttal az egyetlen ovisom csoportjában kezdték meg péntek délután fél ötkor. Annyit tudtam a műsorról, hogy valami fontos dolgot csinál benne a kicsi fiam, mert betegség ellenére is bekérte az óvónéni arra az időre, amíg próbálnak. Ő sem árult el egyetlen hangot sem a versekből sem, az énekekből sem, pedig alapvetően nem egy titoktartós fajta.
Pénteken már volt oviban, de ebéd után hazahoztam. Óvónéninek szót fogadva itthon lepihent, mert csak kipihenve lehet visszamenni. :) Szerintem én sosem vettem volna rá, de így nem kellett győzködnöm, lefeküdt magától. Igaz, aludni nem sikerült, de nem baj.
Hogy ne legyen minden egyszerű, aznap kellett nekiállnom keresztlányom tortájának is, meg a párom is céges buliba ment, ahova szintén megkértek, hogy süssek nekik. Így aztán a fél délutánomat tepsi-cserélgetéssel töltöttem, közben kapkodtam, hogy mit is vegyek fel, meg még be is kellett vásárolni, mert ugye másnap zárva vannak a boltok, és még a két nagyobb gyerekünk is hazaérkezett az iskolából éhesen.
Azért sikerült időben elkészülnünk, kicsi fiam már fél négykor indult volna, nehogy elkéssünk. (az ovi a szembeszomszédunk) :D
A csoportszobában tartották a "műsort", így kissé szűkösen fértünk csak el, igaz, ennek azért nagyban oka volt, hogy nagyon sok apuka is jött, meg egész családok megnézni a gyereket. Kicsit megint elcsodálkoztam, hogy mennyi neveletlen ember van, mert képesek voltak végigbeszélgetni, röhögcsélni(!) a gyerekek verseit, volt anyuka, aki arra is vetemedett, hogy rászóljon a gyerekekre. És persze jó sokan voltak, akik szabadidőruhában jöttek. Tudom, ez konzervatív hozzáállás kissé, de mégis azt gondolom, ha a gyerekemet ünneplőbe, de legalábbis "szépruhába" öltöztetem, akkor minimum én is felveszek olyat, amit nem hordok minden nap, vagy ha mégis, hát valami alkalomhoz illőt. De ennyit erről.
Kicsi fiam nagyon ügyesen szerepelt, minden éneket végigénekelt, körjátékoztak, táncolt is, szerencsére nem zökkentette ki az sem, ha némelyik szülő hangosabb volt a kelleténél. Már vártam, hogy mikor jön vajon az ő verse, de csak nem következett... Aztán egyszercsak kiállt középre, megvárta, amíg még többen is elhelyezkednek, és mesélni kezdett.
"Mese az eltévedt kisverébről  (angol állatmese)

A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje. Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott repülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
- Befogadsz a fészkedbe? - kérdezte a kisveréb.
- Befogadlak, háp-háp... - mondta a vadkacsa.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp... - mondta a vadkacsa.
A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
- Melengetnél-e a szárnyad alatt?
- Melengetnélek szívesen, kruuú... buk... buruk... - turbékolt a galamb.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem melengetlek, kruuú... buk... buruk... -mondta a galamb.
A kisveréb továbbugrált.
Találkozott a bagollyal.
- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.
- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem etetlek meg, uhuuu - mondta a bagoly.
Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.
- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
-Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig." (a félkövérrel kiemelt volt az ő szerepe)
Annyira szépen, hangsúlyozva mondta, hogy még én is elcsodálkoztam. Könnyekig meghatódtam, igen, mert nehéz is ezt a fajta büszkeséget másképp átélni. A büszkeség mellett kicsit még szomorkodtam is, mert már ő is ekkora...
Még elmondtak egy verset, és aztán mindenki átadta az ajándékát az anyukájának, és a nagymamájá(i)nak.

A virágos kép már itthon készült a héten, akkor elfelejtettem lefotózni. :)
Még itthon másnap könnyekig meghatott újra engem is, meg az apukáját is, mert ebéd közben elmondta újra a mesét, ezúttal végig az egészet. )

Restancia

Csak gyűlik, és gyűlik az írnivaló, bevallom, a telefonomban tárolom a címszavakat, hogy el ne felejtsem, mi az, amiről mindenképpen írni szeretnék. A múlt hét nem az én hetem volt, Patrik lett beteg, légcsőgyulladással, és 39,7 lázzal, nem kis ijedtséget okozva. Mellette volt még szülői értekezlet, anyák napja mindkét iskolásnál, meg a szokásos kapkodások, rohanások. És még a sebészeti váróban is eltöltöttünk kétszer másfél órát, szintén elsőszülöttemmel, röntgenezték is, kaptam egy jó és egy rossz hírt a lelettel.
De voltunk az Állatkertben, ami még akkor is mindenképpen a pozitív oldalon áll, ha kegyetlenül fárasztó volt a tömeg, és kontrollálatlan kiskirályfi.
Beszélgettem sokat csak úgy, jó és hétköznapi dolgokról, és beszélgettem sokat kevésbé jó és kevésbé hétköznapi dolgokról.
Közben néha eltöprengtem azon, hogy mi értelme is van az életemnek... meg izgultam a svájci frank miatt... az idő meg csak rohant, és nem jutottam el ide.
Még most is komoly lemaradásban vagyok. De talán kiveszek egy szabadnapot a házvezetőnői állásomból, és leülök, hogy kiírjak magamból mindent.

Akinek az inge...

... vegye magára. :) Mert amikor találtam, akkor rögtön Ő jutott eszembe.

"Azt kérded, ki az igazi, ki a valódi barát? Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát. Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját, kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát, ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát, kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát. Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod, s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod. Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti, kivel jó a csend szavát hallgatni, s együtt merengeni. Kinek nem számít, mit vétesz, kis-e, vagy nagy hibát, kivel ha beszélhetsz, könnyebbé válik ez a nehéz világ. Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz, s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz. Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér a világ összes, minden kincsénél. Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod, kinek barátságát minden körülmény közt vállalod." ( forrás: netorian.hu)

Remélem magára ismer. :)