Ha ez egy nappal később történik, úgyis azt gondoltam volna, hogy áprilisi tréfa valamelyik házi szellemünktől. De ma történt.
Reggel fél hétkor párom hazaért a munkából, gondolta, mielőtt lefekszik, megnézi az indexen a híreket, csak úgy a munka és az alvás közti átvezetésként. Hát.. a számítógépünk úgy gondolta, nem kell neki semmi ilyesmi, mert nem kapcsolt be. Illetve akart, csak nem jött össze neki, mert folyamatosan újraindult. Amivel azért már találkoztunk, mármint az újraindulós hibajelenséggel, és elvileg ki is küszöböltük a szerviz által megállapított hibát. Ezek szerint tényleg csak elvben. Na de ez még csak hagyján, hogy miközben a gép csak erőlködött az életre kelés gondolataival... hihetetlen módon szólt a rádió. Onnan, a gépből. Úgy, hogy mielőtt én tegnap este kikapcsoltam, határozottan tudom, hogy a hangerőszabályzót levettem nullára. (már csak azért is, mert utálok arra kiugrani az ágyból, hogy a windows üdvözlő zenéjét hallom a szoba különböző pontjairól). Rejtélyes volt, és gyakorlatilag megoldhatatlan is. Mert én ugyan fennhangon megkértem a szellemünket, hogy ugyan fejezze már be, mégsem tette. Úgyhogy kénytelenek voltunk mi befejezni a próbálkozást. Egyrészt, mert értelme nem sok volt ott tobzódni felette, másrészt mert én közben készítettem a gyerekeinket iskolába, kirándulásra, meg oviba, harmadrészt, eddigre már annyira álmos volt a párom is, hogy alig látott.
Délután következett a második menet. Semmivel sem jártunk jobban. Pont ugyanúgy. Több, mint két óra próbálkozás után, mikor az összes kábel ellenőrizve volt már, kicserélve a táp, meg mittudomén még mik, feladtuk. És a gép újfent a szervizben piheni ki minden fáradalmát.
Remélhetőleg szellemtelenítik, vagy valamit kezdenek vele... különben komolyan kijövök a sodromból.
Dius gondol... mit is?
2010. márc. 31.
Debütáltam
Na nem, semmi szereplés nem volt. Egész más ügyben debütáltam a hétvégén.
Mindig azt gondoltam magamról, sőt, mások is gondolták már rólam, hogy nem vagyok elég szigorú szülő. Ami tény, mert hajlamos vagyok a mai napig is elröhögni magam miközben épp nagyon komolyan leszidom valamelyik gyerekemet, mert épp olyan képet vág közben, hogy őrület. Na de jó pap is holtig tanul, meg az anyából, apából is a gyerek növekedésének ütemében lesz szülő, így aztán szép lassan én is fejlődésnek indultam e téren.
Kénytelen is voltam, és leginkább az utóbbi fél évben lódul meg ilyen irányú fejlődésem, mert most ezek a 10,5 éves, a mindjártnyolcéves és az ötéves is elmúlt korosztályok kicsit idegesítőek. Főleg, hogy mindhárman dominánsak, mindhárman másképp. És mindhárman egyformák is. Külsőre is nagyon hasonlítanak, meg egyforma "rafkósak" is tudnak lenni, ha a szükség úgy hozza. És milyen érdekes. Az egyik percben még utálják egymást, a másikban pedig mindhárman véd-és dacszövetségben vannak egymással, ellenünk, felnőttek ellen. Persze, mindenkire másképp lehet hatni. Van, akire elég, ha csúnyán nézek, máris elszégyelli magát, van, akinek mondhatok Kalevala-hosszúságú eposzt is, akkor sem érdekli.
Ezek az apró-cseprő stiklik simán beleférnek az életünkbe, és azt gondolom, még akkor is normális, ha néha kiborító, hogy egy pillanat alatt képesek egymás torkának esni olyan hülyeségeken is, hogy ki evett eggyel több almát a másiknál. Az is belefér, hogy mostanság kénytelen vagyok ellenőrizni a szappant, hogy ugyan használta e, vagy csak ázott egy kicsit a vízben, a fogkefe szárazságáról ne is beszéljünk.
Az viszont, ami sokszor az ebédlőasztalunknál megy, az már túlment minden határon.Nem kértem soha, hogy néma csendben együnk, mert hülyeség is lenne. Nyilván, ne tele szájjal beszéljen senki, mert az nagyon komoly udvariatlanság, de beszélgetni azért lehet. Ezzel nincs is baj. Azzal viszont van, hogy egymást piszkálják az asztal alatt, és közben röhögnek. Aztán a nagy röhögéstől borul az innivaló, jó esetben a pohárból, rosszabb esetben fröcsköl kifelé éppen adott gyerek orrán-száján, nekem meg ezt nagyon nem bírja a gyomrom. Először (az első egy-két alkalommal) csak szóltam, hogy ezt többet nem szeretném meglátni. A következő két alkalommal elvettem a delikvens elől a poharat. De még ez is kevés volt, mert nem csak az innivaló tud kifelé jönni... így aztán hétvégén úgy járt a két kisebb, hogy kénytelen volt felállni az asztaltól, és a konyha két sarkában (még jó, hogy van annyi) a fal felé fordulva tölteni az evésidőt. Roland lelkét nagyon rosszul érintette, neki nagy szüksége van rá, hogy azt érezze, nem haragszom, ő keserves sírásban tört ki egy perc múlva. Eriknek a lelkére nehezebb hatni, viszont őt meg nagyon rosszul érintette az, hogy a hasa marad üres.
Tegnap este is kellett őket fegyelmeznem. Roland húzta megint a rövidebbet, mert ő bukott le, hogy csúnyán beszélt. Így aztán kénytelen volt lefeküdni sokkal előbb, mint kellett volna, és az ágyában maradni. Amúgy magam is meglepődtem azon, hogy nem sajnáltam meg őt egyhamar, akárhogy sírt is. Főleg, miután közölte, hogy azért sír, mert nem nézheti a tévét. Jó, persze, tipikusan az az "én még őszinte ember voltam" mondat volt, mert ha kicsit is tudna alakoskodni, akkor simán mondta volna, amit hallani akartam, miszerint megbánta, hogy csúnyákat mondott, és nem fog többször (vagy legalább valami hasonló).
Olyan sokszor jut eszembe amúgy, hogy valaki igazán felkészíthetett volna arra, hogy mi minden vár rám egy-egy gyerekem kapcsán. Mert akkor, mikor még olyan édes-aranyos, akkor ugyan kinek jut eszébe, hogy lesz még olyan is, hogy úgy tudnám képen törölni, hogy a fal adná a másikat. :)
Azért, ilyen sarokbaállítós debütálást nem kértem volna. De azt hiszem, végül majd mégiscsak felneveljük egymást a gyerekeimmel.
Mindig azt gondoltam magamról, sőt, mások is gondolták már rólam, hogy nem vagyok elég szigorú szülő. Ami tény, mert hajlamos vagyok a mai napig is elröhögni magam miközben épp nagyon komolyan leszidom valamelyik gyerekemet, mert épp olyan képet vág közben, hogy őrület. Na de jó pap is holtig tanul, meg az anyából, apából is a gyerek növekedésének ütemében lesz szülő, így aztán szép lassan én is fejlődésnek indultam e téren.
Kénytelen is voltam, és leginkább az utóbbi fél évben lódul meg ilyen irányú fejlődésem, mert most ezek a 10,5 éves, a mindjártnyolcéves és az ötéves is elmúlt korosztályok kicsit idegesítőek. Főleg, hogy mindhárman dominánsak, mindhárman másképp. És mindhárman egyformák is. Külsőre is nagyon hasonlítanak, meg egyforma "rafkósak" is tudnak lenni, ha a szükség úgy hozza. És milyen érdekes. Az egyik percben még utálják egymást, a másikban pedig mindhárman véd-és dacszövetségben vannak egymással, ellenünk, felnőttek ellen. Persze, mindenkire másképp lehet hatni. Van, akire elég, ha csúnyán nézek, máris elszégyelli magát, van, akinek mondhatok Kalevala-hosszúságú eposzt is, akkor sem érdekli.
Ezek az apró-cseprő stiklik simán beleférnek az életünkbe, és azt gondolom, még akkor is normális, ha néha kiborító, hogy egy pillanat alatt képesek egymás torkának esni olyan hülyeségeken is, hogy ki evett eggyel több almát a másiknál. Az is belefér, hogy mostanság kénytelen vagyok ellenőrizni a szappant, hogy ugyan használta e, vagy csak ázott egy kicsit a vízben, a fogkefe szárazságáról ne is beszéljünk.
Az viszont, ami sokszor az ebédlőasztalunknál megy, az már túlment minden határon.Nem kértem soha, hogy néma csendben együnk, mert hülyeség is lenne. Nyilván, ne tele szájjal beszéljen senki, mert az nagyon komoly udvariatlanság, de beszélgetni azért lehet. Ezzel nincs is baj. Azzal viszont van, hogy egymást piszkálják az asztal alatt, és közben röhögnek. Aztán a nagy röhögéstől borul az innivaló, jó esetben a pohárból, rosszabb esetben fröcsköl kifelé éppen adott gyerek orrán-száján, nekem meg ezt nagyon nem bírja a gyomrom. Először (az első egy-két alkalommal) csak szóltam, hogy ezt többet nem szeretném meglátni. A következő két alkalommal elvettem a delikvens elől a poharat. De még ez is kevés volt, mert nem csak az innivaló tud kifelé jönni... így aztán hétvégén úgy járt a két kisebb, hogy kénytelen volt felállni az asztaltól, és a konyha két sarkában (még jó, hogy van annyi) a fal felé fordulva tölteni az evésidőt. Roland lelkét nagyon rosszul érintette, neki nagy szüksége van rá, hogy azt érezze, nem haragszom, ő keserves sírásban tört ki egy perc múlva. Eriknek a lelkére nehezebb hatni, viszont őt meg nagyon rosszul érintette az, hogy a hasa marad üres.
Tegnap este is kellett őket fegyelmeznem. Roland húzta megint a rövidebbet, mert ő bukott le, hogy csúnyán beszélt. Így aztán kénytelen volt lefeküdni sokkal előbb, mint kellett volna, és az ágyában maradni. Amúgy magam is meglepődtem azon, hogy nem sajnáltam meg őt egyhamar, akárhogy sírt is. Főleg, miután közölte, hogy azért sír, mert nem nézheti a tévét. Jó, persze, tipikusan az az "én még őszinte ember voltam" mondat volt, mert ha kicsit is tudna alakoskodni, akkor simán mondta volna, amit hallani akartam, miszerint megbánta, hogy csúnyákat mondott, és nem fog többször (vagy legalább valami hasonló).
Olyan sokszor jut eszembe amúgy, hogy valaki igazán felkészíthetett volna arra, hogy mi minden vár rám egy-egy gyerekem kapcsán. Mert akkor, mikor még olyan édes-aranyos, akkor ugyan kinek jut eszébe, hogy lesz még olyan is, hogy úgy tudnám képen törölni, hogy a fal adná a másikat. :)
Azért, ilyen sarokbaállítós debütálást nem kértem volna. De azt hiszem, végül majd mégiscsak felneveljük egymást a gyerekeimmel.
Álmodozás... és a rideg valóság
Napok óta motoszkál a fejemben az a pár kis jelenet, ami zajlott köztem és különböző családtagjaim között. Annyira tipikus volt, hogy már-már röhejes is lenne, ha tudnék rajta nevetni.
Azok után, hogy múlt héten végigsikáltam kicsi, ámde minden sarkot kihasználó lakásunkat, és újfent, kitudja hanyadszor szembesültem azzal, hogy semmi sem fér el, valamelyik este, csak úgy szívfájdításként körülnéztem az egyik ingatlanos honlapján. Megdöbbentem az árakon. Mert hihetetlen, hogy mennyit mentek lefelé. Igaz, még így is túl sok nekünk, és még mindig elérhetetlen, de mégis, olyan jólesett kicsit eljátszani a gondolattal. Persze, megtaláltam az abszolút nekünk valót, a maga kis 5 és fél szobájával, két fürdőszobájával, és a 21 nm-es ebédlőjével "mindössze" 19 millióért. Csak összehasonlításképp, még mielőtt Erik született (2002-ben) egy hasonló méretű ház 22 milliónál kezdődött.
Mutattam a páromnak, aztán közösen is átéltük a vágyakozást, elképzeltük, ahogy lenne minden gyerekünknek külön szobája, ahogy nem kéne sorban állni esténként a fürdőszobában, vagy akár a legkisebb helyiségért. Én álmodozva képzeltem el, hogy végre nem zsákokban mindenfelé kéne tárolnom télen a nyári ruhákat, nyáron meg a télieket, mert elférne. És igen, azt is elképzeltem, hogy ugyan sokkal többet kéne takarítanom adott esetben, vagy sokkal több ablakot kéne pucolnom, de még ez sem tántorítana el.
Aztán délután beszélgettünk a húgommal, mindenféléről, és megemlítettem neki is. A házat, amit láttam, meg azt a mindenfélét, ami kapcsolódik hozzá most épp a lelkemben, fejemben. Persze, utólag már nem értem az akkori pillanatnyi döbbenetemet, mert annyira jellemző rá ez a fajta gondolkodásmód. Az első reakciója az volt, hogy hát, ha nem lettek volna ilyen korán gyerekeink, most biztos lenne egy olyan és akkora házunk már. A második pedig az, hogy vagy most, ha találnék magamnak munkahelyet, egy-két évig a fizetésemet az utolsó fillérig félre kéne tennünk, mintha nem is lenne (mert ugye most is élünk valahogy), és akkor belevághatnánk. És persze még a végén azért szúrt egyet-kettőt, azokkal a megjegyzésekkel, hogy azért biztos nagyon rossz lesz a gyerekeknek, ha nem lesz egy külön zug nekik soha, meg különben is, ahogy nőnek, nemsokára a cipőjük elfoglalja a fél konyhát.
Aztán este következett az anyukám. Aki meghallgatta, amit elmeséltem, és aztán a maga pesszimista realizmusával közölte, hogy "már a rezsit sem tudnátok kifizetni".
Ezek után hamar visszazuhantam a valóságba. Nem mintha sok időt töltöttem volna a rózsaszín felhők között, mert tudom, hogy nem tudunk bevállalni egy tizenmilliós kölcsönt huszonévre. A kocsit még fizetjük négy évig.
Nem is az bánt, hogy senki nem volt képes osztozni az érzéseimben. Mert végül is, mint utólag beláttam, tényleg tipikus volt mindkettőjüktől. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy bánt ez az egész, mondjuk azért eltöltöttem némi időt ennek elemezgetésével.
Azért én még mindig azt gondolom, hogy bármi lehet... nem hinném, hogy ölünkbe hullik bármikor is bármi, de annyi mindenért megdolgoztunk már, akár még ez is beleférhet.
Azok után, hogy múlt héten végigsikáltam kicsi, ámde minden sarkot kihasználó lakásunkat, és újfent, kitudja hanyadszor szembesültem azzal, hogy semmi sem fér el, valamelyik este, csak úgy szívfájdításként körülnéztem az egyik ingatlanos honlapján. Megdöbbentem az árakon. Mert hihetetlen, hogy mennyit mentek lefelé. Igaz, még így is túl sok nekünk, és még mindig elérhetetlen, de mégis, olyan jólesett kicsit eljátszani a gondolattal. Persze, megtaláltam az abszolút nekünk valót, a maga kis 5 és fél szobájával, két fürdőszobájával, és a 21 nm-es ebédlőjével "mindössze" 19 millióért. Csak összehasonlításképp, még mielőtt Erik született (2002-ben) egy hasonló méretű ház 22 milliónál kezdődött.
Mutattam a páromnak, aztán közösen is átéltük a vágyakozást, elképzeltük, ahogy lenne minden gyerekünknek külön szobája, ahogy nem kéne sorban állni esténként a fürdőszobában, vagy akár a legkisebb helyiségért. Én álmodozva képzeltem el, hogy végre nem zsákokban mindenfelé kéne tárolnom télen a nyári ruhákat, nyáron meg a télieket, mert elférne. És igen, azt is elképzeltem, hogy ugyan sokkal többet kéne takarítanom adott esetben, vagy sokkal több ablakot kéne pucolnom, de még ez sem tántorítana el.
Aztán délután beszélgettünk a húgommal, mindenféléről, és megemlítettem neki is. A házat, amit láttam, meg azt a mindenfélét, ami kapcsolódik hozzá most épp a lelkemben, fejemben. Persze, utólag már nem értem az akkori pillanatnyi döbbenetemet, mert annyira jellemző rá ez a fajta gondolkodásmód. Az első reakciója az volt, hogy hát, ha nem lettek volna ilyen korán gyerekeink, most biztos lenne egy olyan és akkora házunk már. A második pedig az, hogy vagy most, ha találnék magamnak munkahelyet, egy-két évig a fizetésemet az utolsó fillérig félre kéne tennünk, mintha nem is lenne (mert ugye most is élünk valahogy), és akkor belevághatnánk. És persze még a végén azért szúrt egyet-kettőt, azokkal a megjegyzésekkel, hogy azért biztos nagyon rossz lesz a gyerekeknek, ha nem lesz egy külön zug nekik soha, meg különben is, ahogy nőnek, nemsokára a cipőjük elfoglalja a fél konyhát.
Aztán este következett az anyukám. Aki meghallgatta, amit elmeséltem, és aztán a maga pesszimista realizmusával közölte, hogy "már a rezsit sem tudnátok kifizetni".
Ezek után hamar visszazuhantam a valóságba. Nem mintha sok időt töltöttem volna a rózsaszín felhők között, mert tudom, hogy nem tudunk bevállalni egy tizenmilliós kölcsönt huszonévre. A kocsit még fizetjük négy évig.
Nem is az bánt, hogy senki nem volt képes osztozni az érzéseimben. Mert végül is, mint utólag beláttam, tényleg tipikus volt mindkettőjüktől. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy bánt ez az egész, mondjuk azért eltöltöttem némi időt ennek elemezgetésével.
Azért én még mindig azt gondolom, hogy bármi lehet... nem hinném, hogy ölünkbe hullik bármikor is bármi, de annyi mindenért megdolgoztunk már, akár még ez is beleférhet.
2010. márc. 29.
Ez van
Van az úgy, hogy az ember hoz egy döntést. Akkor, pillanatnyilag a körülményeket, és érzéseket figyelembe véve látszólag egy jó döntést. Mérlegelve minden előnyét, hátrányát, vállalva minden kockázatát.
Aztán ugye általában úgy van, hogy az ember, felszabadulva lubickol egy jó ideig. Mert úgy tűnik, minden jó, minden szuper, és "ugye megmondtam", hogy így is lehet.
És aztán van az úgy is, hogy egyszer csak kezd összeomlani a kártyavár. És előbb jönnek kis, apró jelek, figyelmeztetésként.. amit ugye a nagy lubickolásban igen nehéz észrevenni. Vagy még ha észre is veszük, egy kézlegyintéssel el lehet intézni, mert ugyan mi probléma lehet szabad emberként, mikor olyan jó döntést hoztam?
De van az úgy, hogy a kis apró figyelmeztetések sokkal nagyobbak, és sokkal sűrűbbek lesznek. Amikor már nem lehet legyinteni, és meg kell állni egy kicsit a nagy lubickolásban.
És újfent dönteni kell. Cseppet sem felszabadító módon, ám mérlegelve minden előnyét, és hátrányát, vállalva minden kockázatát, ám nem vállalva azt a továbbiakban, hogy mi történik, ha tovább lubickol.
Így aztán.. holnap reggel újra előszedem a gyógyszeremet, mert három hónap után be kell látnom... nem jól van ez így. Makacsul tagadhatom, és titkolhatom bárki elől, de magamnak nem hazudhatok. Nem vagyok jól nélküle (sem).
Nem élem meg kudarcként (még?), megpróbáltam, adtam esélyt, de eddig ment.
Aztán ugye általában úgy van, hogy az ember, felszabadulva lubickol egy jó ideig. Mert úgy tűnik, minden jó, minden szuper, és "ugye megmondtam", hogy így is lehet.
És aztán van az úgy is, hogy egyszer csak kezd összeomlani a kártyavár. És előbb jönnek kis, apró jelek, figyelmeztetésként.. amit ugye a nagy lubickolásban igen nehéz észrevenni. Vagy még ha észre is veszük, egy kézlegyintéssel el lehet intézni, mert ugyan mi probléma lehet szabad emberként, mikor olyan jó döntést hoztam?
De van az úgy, hogy a kis apró figyelmeztetések sokkal nagyobbak, és sokkal sűrűbbek lesznek. Amikor már nem lehet legyinteni, és meg kell állni egy kicsit a nagy lubickolásban.
És újfent dönteni kell. Cseppet sem felszabadító módon, ám mérlegelve minden előnyét, és hátrányát, vállalva minden kockázatát, ám nem vállalva azt a továbbiakban, hogy mi történik, ha tovább lubickol.
Így aztán.. holnap reggel újra előszedem a gyógyszeremet, mert három hónap után be kell látnom... nem jól van ez így. Makacsul tagadhatom, és titkolhatom bárki elől, de magamnak nem hazudhatok. Nem vagyok jól nélküle (sem).
Nem élem meg kudarcként (még?), megpróbáltam, adtam esélyt, de eddig ment.
2010. márc. 28.
Ajjajj...
Érdekes dologra döbbentem rá a héten. Én, aki mindig bizonygattam, hogy nem így van, rá kellett jöjjek, hogy de bizony, mégis.. Nem mondom, hogy kellemes volt szembesülni vele, mert nem volt az. És nem is igazán sikerült megértenem, hogy miért alakult ez így. Ja, hogy bökjem már ki végre miről is van szó? Szóval.. az elvárások. Mindig fennen hangoztattam, és legfőképp komolyan el is hittem, hogy így van, hogy nem várok el a gyerekeimtől semmit, egyszerűen csak elfogadom őket olyannak, amilyenek, és kész.
Aztán először akkor szembesültem a dolog ellenkező oldalával, mikor ültem a nyílt órákon, és Erik matekóráján döbbenten láttam, hogy az én fiam bizony a kezein számolja ki, hogy mennyi három meg négy. Ami egy vicc, mert már ötévesen is rávágta, hogy hét. És a döbbenet után következő ezredmásodpercben már kicsit haragudtam is. A gyerekemre, amiért hagyja magát visszahúzni a többiek által, meg a tanító nénire is, amiért nem szól rá, hogy tudod te anélkül is fiam. És miközben gyorsan el is szégyelltem magam, még azért egy kicsit magamra is haragudtam, hogy hogy a fenébe nem tűnt ez fel eddig még?
Patrik matekóráján is elvártam, hogy minden feladata jó legyen, amit témazáró dolgozat előtt gyakorlásképp ismételtek. És milyen hülyeség nem? Tényleg azt vártam, hogy nehogy legyen egy hibája is, mikor amúgy meg tudom, hogy nem tökéletes. Nem csak ő, de senki sem, így én sem.
És ugyanígy elvártam mindkettőjüktől, hogy aktívak legyenek az órákon (mintha én valaha is az lettem volna..), amiben nem is kellett csalódnom, mert mindketten minden órán figyeltek, és jelentkeztek, és tudták a válaszokat.
Aztán ezt úgy sikerült is kicsit elfelejtenem, mígnem ma este nekiálltam aláírni a tájékoztató füzetbe a héten bekerült utóbbi két hónap összes jegyét Patriknál. Magyarból 22 db ötöse van összesen, felelet, dolgozat, tollbamondás vegyesen. Matekból 13 db ötös, és egy négyes. És az az egy négyes az teljesen váratlan módon okozott csalódást. Nem tudom, miért. Neki nem mondtam, nyilván. Amúgy meg tudtam ám róla, csak valahogy akkor sikeresen el is felejtettem. (március elején kapta) Mert a rajz és technika négyesek nem érdekelnek, és nem is lepnek meg. De a matek négyes, ami pedig egy jó jegy, mégis... És elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mikor fogok eljutni oda, hogy egyenesen megszidom a gyerekemet a négyesért. Remélem azért idáig nem fog fajulni a dolog. Mert azzal világos pillanataimban tisztában vagyok, hogy hiába az idén is már emelt szintű matekot tanul, azért ez még bőven sétagalopp a következő évhez képest.
Mindezek mellett még néha belecsúszok abba a hibába is, hogy hiába tudom, hogy hárman háromfélék, mégis néha összehasonlítgatom őket magamban. Pedig ezt aztán főbenjáró bűnnek tekintem. Mégis megteszem. Szerencsére képes vagyok rá, hogy mindez bennem maradjon, és még soha nem követtem el azt a szarvashibát, hogy bármelyiknek is azt mondjam, hogy "bezzeg a bátyád..."
Mire mindezt leírtam, arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg hihetetlen módon el vagyok "kényeztetve" Patrik által.. aki olyan játszi könnyedséggel ontja magából az ötösöket, hogy néha komolyan irigylem miatta.
Legyen csak ennyi az ok, és nem pedig az, hogy még a végén kiderül rólam, hogy tudattalanul is mindenféle elvárásokat támasztok a gyerekeimmel szemben.
Aztán először akkor szembesültem a dolog ellenkező oldalával, mikor ültem a nyílt órákon, és Erik matekóráján döbbenten láttam, hogy az én fiam bizony a kezein számolja ki, hogy mennyi három meg négy. Ami egy vicc, mert már ötévesen is rávágta, hogy hét. És a döbbenet után következő ezredmásodpercben már kicsit haragudtam is. A gyerekemre, amiért hagyja magát visszahúzni a többiek által, meg a tanító nénire is, amiért nem szól rá, hogy tudod te anélkül is fiam. És miközben gyorsan el is szégyelltem magam, még azért egy kicsit magamra is haragudtam, hogy hogy a fenébe nem tűnt ez fel eddig még?
Patrik matekóráján is elvártam, hogy minden feladata jó legyen, amit témazáró dolgozat előtt gyakorlásképp ismételtek. És milyen hülyeség nem? Tényleg azt vártam, hogy nehogy legyen egy hibája is, mikor amúgy meg tudom, hogy nem tökéletes. Nem csak ő, de senki sem, így én sem.
És ugyanígy elvártam mindkettőjüktől, hogy aktívak legyenek az órákon (mintha én valaha is az lettem volna..), amiben nem is kellett csalódnom, mert mindketten minden órán figyeltek, és jelentkeztek, és tudták a válaszokat.
Aztán ezt úgy sikerült is kicsit elfelejtenem, mígnem ma este nekiálltam aláírni a tájékoztató füzetbe a héten bekerült utóbbi két hónap összes jegyét Patriknál. Magyarból 22 db ötöse van összesen, felelet, dolgozat, tollbamondás vegyesen. Matekból 13 db ötös, és egy négyes. És az az egy négyes az teljesen váratlan módon okozott csalódást. Nem tudom, miért. Neki nem mondtam, nyilván. Amúgy meg tudtam ám róla, csak valahogy akkor sikeresen el is felejtettem. (március elején kapta) Mert a rajz és technika négyesek nem érdekelnek, és nem is lepnek meg. De a matek négyes, ami pedig egy jó jegy, mégis... És elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mikor fogok eljutni oda, hogy egyenesen megszidom a gyerekemet a négyesért. Remélem azért idáig nem fog fajulni a dolog. Mert azzal világos pillanataimban tisztában vagyok, hogy hiába az idén is már emelt szintű matekot tanul, azért ez még bőven sétagalopp a következő évhez képest.
Mindezek mellett még néha belecsúszok abba a hibába is, hogy hiába tudom, hogy hárman háromfélék, mégis néha összehasonlítgatom őket magamban. Pedig ezt aztán főbenjáró bűnnek tekintem. Mégis megteszem. Szerencsére képes vagyok rá, hogy mindez bennem maradjon, és még soha nem követtem el azt a szarvashibát, hogy bármelyiknek is azt mondjam, hogy "bezzeg a bátyád..."
Mire mindezt leírtam, arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg hihetetlen módon el vagyok "kényeztetve" Patrik által.. aki olyan játszi könnyedséggel ontja magából az ötösöket, hogy néha komolyan irigylem miatta.
Legyen csak ennyi az ok, és nem pedig az, hogy még a végén kiderül rólam, hogy tudattalanul is mindenféle elvárásokat támasztok a gyerekeimmel szemben.
2010. márc. 27.
Megint évforduló
Megint eltelt egy év, mit eltelt... leginkább elröppent, mert mintha csak tegnap lett volna az az egy évvel ezelőtti ugyanilyen nap. Ma már 11 éve, hogy összeházasodtunk.
Mindig azt gondolom, hogy a következő évforduló már nem lesz érdekes. Már nem fogom végignosztalgiázni, már nem jut eszembe ahányszor csak az órára nézek, hogy mit is csináltunk azon a nagy napon épp akkor. És dehogynem.. úgyhogy azt hiszem, miután ez 11 éve ugyanígy zajlik, így már így is marad.
És mindig félek attól, hogy majd most már a párom elfelejti, mert már olyan sokadik, hogy már nem érdekes. Butaság, mert pont ugyanolyan fontos neki is, mint nekem. Ékes bizonyítéka volt ennek a ma reggeli ágyba kapott virágcsokor is. Nem bírta már kivárni, hogy mikor kelek végre fel, így aztán hozta a csokor illatos rózsát. :) Mit mondjak? Egy pillanatra még a szavam is elállt.. mert ilyen ébresztőben még sosem volt részem. És mert ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy ez az ember, aki a romantika csíráit is szereti távol tartani magától, a lelke mélyén mégiscsak kicsit hajlik az ilyesmire...
Nem rendeztünk hatalmas bulit, vagy bármilyen ünneplést. Ünnepi asztalnál ebédeltünk, koccintottunk a 11 évvel ezelőtt nekünk gravírozott poharakkal, a gyerekek is koccintottak velünk, bár nekik "csak" egy sima pezsgőspohár jutott. :) Délután még tortáztunk is, a fennmaradó időben meg párszor eltűnődtünk azon, hogy hova is lett ez a 11 év?
Magamban azért én "végigszaladtam" a kicsit több, mint egy évtized krónikáján, csak hogy megnyugtassam magam, annyira azért mégsem szaladhatott el.
1999. március 27. Esküvő. :), majd napra pontosan négy hónappal később megszületett Patrik Martin
2000-ben élveztük a kicsi fiunkat, először hagytuk itthon estére a mamáékkal aug.20-án a tűzijáték idejére.
2001-ben első és ezidáig egyetlen családi nyaralásunkon voltunk Balatonfenyves-alsón, és akkor még én sem sejtettem, hogy már négyen... És ebben az évben állt velünk utoljára szóba az anyósom.
2002-ben megszületett Erik Márk, majd egy hónapra rá a párom elvesztette a munkáját. Két kínkeserves anyagi helyzetben töltött hónap után sikerült elhelyezkednie. Szeptemberben Patrik ovis lett.A párom pedig megvette a vágyott motorját.
2003-ban a párom üzletvezetőként kezdett dolgozni az egyik műszaki áruházláncnál, én pedig továbbra is itthon voltam a gyerekekkel. És ebben az évben násznagyok voltunk a húgom esküvőjén.
2004-ben már tervbe vettük a harmadik gyermekünk érkezését, (a születésnapomon vált biztossá, hogy ő is tervbe vette, hogy megérkezik hozzánk) és nagy fába vágtuk a fejszénket. Lakásbővítésbe kezdtünk, ami hihetetlen kosszal, és mérgelődéssel járt, de utólag megérte. :)
2005-ben megszületett Roland Milán. Ebben az évben köttettük be az internetet, és kezdett el megnyílni a világ. Erik is ovis lett szeptembertől.
2006-ban megvettük az autónkat, elmentünk érte egészen Nyíregyházáig. Patrik elballagott az oviból, és szeptembertől iskolás lett.
2007 a barátok éve volt. Mindketten, egymástól függetlenül ebben az évben leltünk rá az igazi barátainkra.A párom sok év után felmondott a munkahelyén, és azonnal máshol kezdett dolgozni.
2008-ban eladtuk a motort, és hosszú idő után először volt mindkét bankszámlánk "mínuszmentes". Roland is ovis lett szeptemberben.Októbertől nekem is volt munkahelyem, kereken öt hétre.. Novemberben újra felbukkant az epilepsziám. És decembertől blogot írok.
2009-ben Erik elballagott az oviból, szeptemberben iskolás lett. A párom állandó éjszakás beosztásban kezdett dolgozni, amit nehezen szoktam meg.
2010-ben egyelőre élünk és virulunk.Minden rendben van mindenkivel. :))
Azért így visszaemlékezve igen sok minden történt. A haláleseteket szándékosan nem írtam bele, bár tény, hogy elveszítettünk már pár embert így együtt. Tavaly azt írtam, hogy ha a mérleg serpenyőjébe tenném a boldog és kevésbé boldog pillanatokat, biztosan a boldog felé billenne, mert azokat jobban elraktározom. Nos, ez valóban így van. A rosszat szereti az ember hamar elfelejteni.
De enélkül is... boldog 11 év van mögöttünk. Tele mindenféle izgalommal, megoldott problémával, hullámvölgyekkel.
Az utóbbi egy év pedig mondhatom, hogy az aranykora a házasságunknak. Ha még jut ilyenből mondjuk minimum még egyszer ennyi, akkor elégedett leszek. Mert akkor már bőven sokkal több boldogságot kapott az új családjában, mint amennyit nem a régiben. :)
És itt azért bevallom... még mindig ugyanúgy szeretem, mint mikor hozzámentem. :)
Mindig azt gondolom, hogy a következő évforduló már nem lesz érdekes. Már nem fogom végignosztalgiázni, már nem jut eszembe ahányszor csak az órára nézek, hogy mit is csináltunk azon a nagy napon épp akkor. És dehogynem.. úgyhogy azt hiszem, miután ez 11 éve ugyanígy zajlik, így már így is marad.
És mindig félek attól, hogy majd most már a párom elfelejti, mert már olyan sokadik, hogy már nem érdekes. Butaság, mert pont ugyanolyan fontos neki is, mint nekem. Ékes bizonyítéka volt ennek a ma reggeli ágyba kapott virágcsokor is. Nem bírta már kivárni, hogy mikor kelek végre fel, így aztán hozta a csokor illatos rózsát. :) Mit mondjak? Egy pillanatra még a szavam is elállt.. mert ilyen ébresztőben még sosem volt részem. És mert ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy ez az ember, aki a romantika csíráit is szereti távol tartani magától, a lelke mélyén mégiscsak kicsit hajlik az ilyesmire...Nem rendeztünk hatalmas bulit, vagy bármilyen ünneplést. Ünnepi asztalnál ebédeltünk, koccintottunk a 11 évvel ezelőtt nekünk gravírozott poharakkal, a gyerekek is koccintottak velünk, bár nekik "csak" egy sima pezsgőspohár jutott. :) Délután még tortáztunk is, a fennmaradó időben meg párszor eltűnődtünk azon, hogy hova is lett ez a 11 év?
Magamban azért én "végigszaladtam" a kicsit több, mint egy évtized krónikáján, csak hogy megnyugtassam magam, annyira azért mégsem szaladhatott el.
1999. március 27. Esküvő. :), majd napra pontosan négy hónappal később megszületett Patrik Martin
2000-ben élveztük a kicsi fiunkat, először hagytuk itthon estére a mamáékkal aug.20-án a tűzijáték idejére.
2001-ben első és ezidáig egyetlen családi nyaralásunkon voltunk Balatonfenyves-alsón, és akkor még én sem sejtettem, hogy már négyen... És ebben az évben állt velünk utoljára szóba az anyósom.
2002-ben megszületett Erik Márk, majd egy hónapra rá a párom elvesztette a munkáját. Két kínkeserves anyagi helyzetben töltött hónap után sikerült elhelyezkednie. Szeptemberben Patrik ovis lett.A párom pedig megvette a vágyott motorját.
2003-ban a párom üzletvezetőként kezdett dolgozni az egyik műszaki áruházláncnál, én pedig továbbra is itthon voltam a gyerekekkel. És ebben az évben násznagyok voltunk a húgom esküvőjén.
2004-ben már tervbe vettük a harmadik gyermekünk érkezését, (a születésnapomon vált biztossá, hogy ő is tervbe vette, hogy megérkezik hozzánk) és nagy fába vágtuk a fejszénket. Lakásbővítésbe kezdtünk, ami hihetetlen kosszal, és mérgelődéssel járt, de utólag megérte. :)
2005-ben megszületett Roland Milán. Ebben az évben köttettük be az internetet, és kezdett el megnyílni a világ. Erik is ovis lett szeptembertől.
2006-ban megvettük az autónkat, elmentünk érte egészen Nyíregyházáig. Patrik elballagott az oviból, és szeptembertől iskolás lett.
2007 a barátok éve volt. Mindketten, egymástól függetlenül ebben az évben leltünk rá az igazi barátainkra.A párom sok év után felmondott a munkahelyén, és azonnal máshol kezdett dolgozni.
2008-ban eladtuk a motort, és hosszú idő után először volt mindkét bankszámlánk "mínuszmentes". Roland is ovis lett szeptemberben.Októbertől nekem is volt munkahelyem, kereken öt hétre.. Novemberben újra felbukkant az epilepsziám. És decembertől blogot írok.
2009-ben Erik elballagott az oviból, szeptemberben iskolás lett. A párom állandó éjszakás beosztásban kezdett dolgozni, amit nehezen szoktam meg.
2010-ben egyelőre élünk és virulunk.Minden rendben van mindenkivel. :))
Azért így visszaemlékezve igen sok minden történt. A haláleseteket szándékosan nem írtam bele, bár tény, hogy elveszítettünk már pár embert így együtt. Tavaly azt írtam, hogy ha a mérleg serpenyőjébe tenném a boldog és kevésbé boldog pillanatokat, biztosan a boldog felé billenne, mert azokat jobban elraktározom. Nos, ez valóban így van. A rosszat szereti az ember hamar elfelejteni.
De enélkül is... boldog 11 év van mögöttünk. Tele mindenféle izgalommal, megoldott problémával, hullámvölgyekkel.
Az utóbbi egy év pedig mondhatom, hogy az aranykora a házasságunknak. Ha még jut ilyenből mondjuk minimum még egyszer ennyi, akkor elégedett leszek. Mert akkor már bőven sokkal több boldogságot kapott az új családjában, mint amennyit nem a régiben. :)
És itt azért bevallom... még mindig ugyanúgy szeretem, mint mikor hozzámentem. :)
2010. márc. 23.
Kéne egy kis idő...
Az a baj, hogy még mindig nincs olyan kütyüm, ami írna a fejemből.. és minden amit ide szánok, rögtön onnan ide is kerülhetne. Mert lenne egy csomó megosztanivaló gondolatom, de meg kell osztanom magam. Nem tudok egyszerre több helyen lenni, pedig milyen sokszor jól jött volna már.
Tegnap és ma konyhát takarítottam. Mindent, jó alaposan kisikáltam, a tél összes porától megszabadultam. Ez tök jó, mert most csillog-villog minden, és jól is esett megcsinálni, még akkor is, ha tegnap a derekam akart leszakadni, ma meg úgy remegnek a térdeim, hogy majd összeesek... Viszont nem volt időm itt ülni, és írni.
Holnap és holnapután nyílt nap lesz a suliban. És ugyan még én magamat is egy gonosz dögnek gondoltam miatta, de felvetettem a gondolatát annak, hogy én akkor most ezt kihagynám... de olyannyira nem aratott osztatlan sikert, hogy a gonosz dög cím is eltörpült. Így aztán erőt veszek magamon, és megyek. Angol-órára, magyar órára, matek órára holnap, holnapután meg nem is tudom.
Délután pedig mindhárom gyerekünkkel okmányirodába megyünk, személyi igazolványt kapnak a fiúk. És ugye micsoda nagy rendező a sors? A "majdnemlányunk" is holnap megy az első személyit intézni. Mondhatnám, az összes gyerekem egyszerre kapja meg ezt az igen fontos okmányt. :)
Úgyhogy idő tekintetében megint csak nem leszek épp milliomos.
Még szerencse, hogy itt mindig áll az idő. És minden bejegyzés megszületik egyszer, ha akar. :)
De igyekszem..már csak önző okokból is. Lassan telítődik az agyam a mindenféle kavargó gondolatokkal, kérdésekkel, meg azokkal, amik kikívánkoznak belőlem.
Tegnap és ma konyhát takarítottam. Mindent, jó alaposan kisikáltam, a tél összes porától megszabadultam. Ez tök jó, mert most csillog-villog minden, és jól is esett megcsinálni, még akkor is, ha tegnap a derekam akart leszakadni, ma meg úgy remegnek a térdeim, hogy majd összeesek... Viszont nem volt időm itt ülni, és írni.
Holnap és holnapután nyílt nap lesz a suliban. És ugyan még én magamat is egy gonosz dögnek gondoltam miatta, de felvetettem a gondolatát annak, hogy én akkor most ezt kihagynám... de olyannyira nem aratott osztatlan sikert, hogy a gonosz dög cím is eltörpült. Így aztán erőt veszek magamon, és megyek. Angol-órára, magyar órára, matek órára holnap, holnapután meg nem is tudom.
Délután pedig mindhárom gyerekünkkel okmányirodába megyünk, személyi igazolványt kapnak a fiúk. És ugye micsoda nagy rendező a sors? A "majdnemlányunk" is holnap megy az első személyit intézni. Mondhatnám, az összes gyerekem egyszerre kapja meg ezt az igen fontos okmányt. :)
Úgyhogy idő tekintetében megint csak nem leszek épp milliomos.
Még szerencse, hogy itt mindig áll az idő. És minden bejegyzés megszületik egyszer, ha akar. :)
De igyekszem..már csak önző okokból is. Lassan telítődik az agyam a mindenféle kavargó gondolatokkal, kérdésekkel, meg azokkal, amik kikívánkoznak belőlem.
Purple Day
Március 26-án. 2008-ban indult kezdeményezés Megan Cassidy részéről, aki egy kilencéves Kanadában élő epilepsziás kislány. A kislány célja az volt, hogy az emberek beszéljenek erről a betegségről, és eloszlassa a vele kapcsolatos mítoszokat, rémtörténeteket, és hogy tudassa minden epilepsziás beteggel a Földön, hogy nincsenek egyedül.
Március 26-án viselj valami lila színű ruhadarabot, vagy egy lila színű szalagot. Miért lilát? A levendula az epilepszia nemzetközi színe.
Az epilepszia 50 millió embert érint a világon. Ugye Te sem gondoltad volna, hogy ilyen sokan élünk ebben az árnyékban?
Megérdemli minden epilepsziás, hogy szolidárisak legyünk velünk.
Március 26-án viselj valami lila színű ruhadarabot, vagy egy lila színű szalagot. Miért lilát? A levendula az epilepszia nemzetközi színe.
Az epilepszia 50 millió embert érint a világon. Ugye Te sem gondoltad volna, hogy ilyen sokan élünk ebben az árnyékban?
Megérdemli minden epilepsziás, hogy szolidárisak legyünk velünk.
2010. márc. 20.
Tanmese
Lilinél olvastam az előbb, és mivel tetszik is, meg tudom, olvasnak olyanok, akiknek most kifejezetten jól jöhet... hát elhoztam. :)
A paraszt és a csacsi
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át
szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbálta kitalálni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek
földet hányni a kútba. A szamár megértette mire készülnek, és szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbálta kitalálni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek
rémisztően üvölteni kezdett, majd nemsokára elcsendesedett. Kis idő elteltével a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy
a szamár él, és minden lapátnyi föld után valami csodálatosat művel. Lerázza magáról a földet, majd feláll a tetejére. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, ő lerázta magáról azt, és egyre feljebb lépdelt. Hamarosan mindenki ámulatára a szamár átugrott a kút peremén és boldogan elsétált!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból
kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden
probléma egy újabb lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából
van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj
egyet feljebb!
2010. márc. 18.
Hétvége
A szombat az a szombat volt, amire már úgy egy hónapja készültünk (de talán több is). Előbb a hóhelyzet szólt közbe, aztán betegségek, meg munka hétvégén, aztán a fiúk könyvtári felolvasós elfoglaltságai. És végre úgy tűnt, semmi sem jöhet közbe, és találkozhatunk újra Eszterékkel. Csütörtöktől komolyan imádkoztam, hogy nehogy valamelyik gyerekem is megbetegedjen, vagy bármi közbejöjjön, mert akkor kiborulok. És nem jött közbe semmi, elindulhattunk. :)
A gyerekek is legalább annyira készültek rá, és várták, mint én, ők persze másért. Alig várták, hogy megint együtt játszhassanak a fiúkkal, vagy társasozhassanak a lányokkal, és csocsózzanak, meg egyáltalán.. "nekik olyan jó nagy házuk van". :)
Attól függetlenül, hogy naponta beszélünk, vagy ha nem is élőszóban, hát legalább írásban kommunikálunk, így is volt témánk. :) Mint mindig, gyakorlatilag most is átbeszélgettük a napot mindenféléről. Néha lerendeztük kicsit túlpörgött gyerekeinket, leginkább Rolandot kellett párszor helyretenni, mert kissé elvesztette a fejét, és ha épp nem vinnyogott valamiért, akkor csúfolódott, vagy ha ez sem, hát akkor épp sírt.
Eszter és Barna finomat főzött (ismét), megkóstoltuk a halas spagettit, ami finom volt nagyon, pedig én igazán komolyan finnyás vagyok, és előítéletes, és nehezen szánom rá magam az új ízekre. A süti is szintén nagyon finom volt, a kalács pont úgy, mint a keksz.
Az pedig, hogy megint élőben találkozhattunk, maga volt a kánaán. :) Akárhogy is.. azért mégiscsak más úgy beszélgetni, hogy egymás mellett, vagy akár egymással szemben ülünk, mint a telefon két végén. :)
Indulás előtt ugyan kihagyhattuk volna Patrik migrénes fejfájását, és a vele járó kínos-kellemetlen helyzetet, de ez van..
Azért reménykedem benne, hogy még sok ilyen napunk lesz együtt, akár náluk, akár nálunk, akár bárhol.
Vasárnap indult a szezon első F1-es versenye, ami nálunk szent és sérthetetlen esemény, olyankor még a legyek sem zümmögnek, meg úgy egyáltalán tán még a Föld sem forog addig.. Főleg most, hogy visszatért a nagy kedvenc, Schumacher, és még a Ferrarik is jól mentek. Na, szóval a futamnak megfelelően intéztem aznapi ebédelésünket, mert milyen lett volna már, ha a rajt pillanatában még eszünk? Szentségtörés, ugye? Aztán délután (szigorúan az eredményhirdetés után :D) érkezett hozzánk Patrik két osztálytársa vendégségbe. Ismét jól elcsodálkoztam rajta, hogy a gyerekem osztálytársai, tehát egyidősek... és mégis akkorák, mint én (most akkor ők nagyok, vagy én vagyok kicsi?), 40-es lábuk van. Szerencsére aznap délután kegyesek voltak hozzánk az égiek, és nem esett eső, úgyhogy tudtak kint is lenni (a sárra nem térnék inkább ki... brrrr), meg játszottak idebent is. Monopolyztak, számítógépeztek, ettek pattogatott kukoricát, sütöttem nekik kiflit, meg kalácsot, jól érezték magukat. Mondjuk úgy este hétre azért már kicsit zsongott a fejem a hangerőtől, amit öt fiú tud produkálni, de alapvetően nem volt velük gond.
Hétfőn, Nemzeti Ünnepünkön nem csináltunk semmit. Illetve ez így nem igaz. Én egy óriási baklövéssel indítottam a napot, mert sokáig aludtam, túl sokáig. Ettől aztán a páromból egy pillanat alatt MorciMarci lett, ami kitartott egész nap. Így aztán én inkább mostam, takarítottam, pakoltam, és békén hagytuk egymást. (ilyenkor jobb ez a hozzáállás) Estére nem volt melegvizünk, épp csak annyi, hogy gyorsan lezuhanyoztunk.
Még megküzdöttem egy pánikrohammal is (de erről majd máskor), aztán fél 12-kor felébresztettem MorciMarcit, mert indulnia kellett dolgozni.
És ezzel véget is ért a három napos hétvége.
A gyerekek is legalább annyira készültek rá, és várták, mint én, ők persze másért. Alig várták, hogy megint együtt játszhassanak a fiúkkal, vagy társasozhassanak a lányokkal, és csocsózzanak, meg egyáltalán.. "nekik olyan jó nagy házuk van". :)
Attól függetlenül, hogy naponta beszélünk, vagy ha nem is élőszóban, hát legalább írásban kommunikálunk, így is volt témánk. :) Mint mindig, gyakorlatilag most is átbeszélgettük a napot mindenféléről. Néha lerendeztük kicsit túlpörgött gyerekeinket, leginkább Rolandot kellett párszor helyretenni, mert kissé elvesztette a fejét, és ha épp nem vinnyogott valamiért, akkor csúfolódott, vagy ha ez sem, hát akkor épp sírt.
Eszter és Barna finomat főzött (ismét), megkóstoltuk a halas spagettit, ami finom volt nagyon, pedig én igazán komolyan finnyás vagyok, és előítéletes, és nehezen szánom rá magam az új ízekre. A süti is szintén nagyon finom volt, a kalács pont úgy, mint a keksz.
Az pedig, hogy megint élőben találkozhattunk, maga volt a kánaán. :) Akárhogy is.. azért mégiscsak más úgy beszélgetni, hogy egymás mellett, vagy akár egymással szemben ülünk, mint a telefon két végén. :)
Indulás előtt ugyan kihagyhattuk volna Patrik migrénes fejfájását, és a vele járó kínos-kellemetlen helyzetet, de ez van..
Azért reménykedem benne, hogy még sok ilyen napunk lesz együtt, akár náluk, akár nálunk, akár bárhol.
Vasárnap indult a szezon első F1-es versenye, ami nálunk szent és sérthetetlen esemény, olyankor még a legyek sem zümmögnek, meg úgy egyáltalán tán még a Föld sem forog addig.. Főleg most, hogy visszatért a nagy kedvenc, Schumacher, és még a Ferrarik is jól mentek. Na, szóval a futamnak megfelelően intéztem aznapi ebédelésünket, mert milyen lett volna már, ha a rajt pillanatában még eszünk? Szentségtörés, ugye? Aztán délután (szigorúan az eredményhirdetés után :D) érkezett hozzánk Patrik két osztálytársa vendégségbe. Ismét jól elcsodálkoztam rajta, hogy a gyerekem osztálytársai, tehát egyidősek... és mégis akkorák, mint én (most akkor ők nagyok, vagy én vagyok kicsi?), 40-es lábuk van. Szerencsére aznap délután kegyesek voltak hozzánk az égiek, és nem esett eső, úgyhogy tudtak kint is lenni (a sárra nem térnék inkább ki... brrrr), meg játszottak idebent is. Monopolyztak, számítógépeztek, ettek pattogatott kukoricát, sütöttem nekik kiflit, meg kalácsot, jól érezték magukat. Mondjuk úgy este hétre azért már kicsit zsongott a fejem a hangerőtől, amit öt fiú tud produkálni, de alapvetően nem volt velük gond.
Hétfőn, Nemzeti Ünnepünkön nem csináltunk semmit. Illetve ez így nem igaz. Én egy óriási baklövéssel indítottam a napot, mert sokáig aludtam, túl sokáig. Ettől aztán a páromból egy pillanat alatt MorciMarci lett, ami kitartott egész nap. Így aztán én inkább mostam, takarítottam, pakoltam, és békén hagytuk egymást. (ilyenkor jobb ez a hozzáállás) Estére nem volt melegvizünk, épp csak annyi, hogy gyorsan lezuhanyoztunk.
Még megküzdöttem egy pánikrohammal is (de erről majd máskor), aztán fél 12-kor felébresztettem MorciMarcit, mert indulnia kellett dolgozni.
És ezzel véget is ért a három napos hétvége.
2010. márc. 17.
Összefogás két fiúért
Még nem azok a bejegyzések, amiket ígértem.. csak ez most épp aktuális. Van a nagyfiamnak egy csomó osztálytársa, vannak többen, akik nagycsaládosok, vannak sokan, akik egykék. Nincs közöttük különbség tulajdonképpen. Egyformák, mert gyerekek mindannyian.
Van azonban egy kislány közöttük, akinek van két bátyja. Mindketten betegek, Duchenne-féle izomsorvadásuk van. Mit mondjak, még nekem, idegennek is szívszorító látvány, ahogy évről évre hanyatlik az állapotuk. Mikor Patrik első osztályba került, Bence akkor volt másodikos, akkor még látszólag tökéletesen egészséges fiúként rohangált. Miklós akkor már alig tudott menni. Egy évvel később Bencén is látszottak a tipikus tünetek, Miklós pedig tolószékbe került. Mára Bence is tolószékes lett. Érdekes, hogy sosem úgy tekint rájuk senki, mint szánnivaló családra, mert van bennük valami hihetetlen tartás. Az apukában ugyanúgy, mint az anyukában, de a két lánytestvérükben is. A fiúk előtt pedig le a kalappal. Ugyanúgy járnak iskolába, mint bárki más, ugyanúgy tanulnak, csak tesiórán nem tudnak részt venni. De jókedvűek, Bencét szoktam látni a suliban, ahogy az osztálytársaival rallizik a tolószékében. Az anyukájuk tanított engem mikor alsós voltam, nálunk volt gyakorlaton. Sosem fogom elfelejteni, hogy micsoda élmény volt... behozta a gitárját, és énekelt, meg gitározott. :-) Most szülőtársként szoktunk egy tanteremben tartózkodni, és ahányszor találkozunk, mindig eszembe jut, hogy mit nyavalygok én itt mindenféle kis hülyeségen, mikor itt van ő, hihetetlen mit kell végigcsinálnia, és soha, senki nem hallotta panaszkodni, nem kértek segítséget.
Kivéve most. Mert bizony a fiúk azért nőnek, és nehezek, ráadásul annak idején a tetőtérbe kerültek a gyerekszobák. És a tetőtérbe ugye minden hétköznapi családban lépcső vezet. Náluk is az van, mert eszükbe sem jutott akkor, mikor építették a házukat, hogy itt még ez a lépcső sok gondot fog okozni. Most, hogy mindkét fiú tolószékes lett, szükség lett egy lépcsőliftre, ami nem kis beruházás, két és félmillió forint. Kinek telik erre önerőből? Keveseknek.. Így aztán félretéve minden büszkeségüket, most először segítséget kértek.
És ebben a városban, ahol inkább elfordul mindenki attól, ami más, megmozdult valami. Mindenki segített. Ahol, és amiben tudott. Van, aki csak plakátot ragasztott, van, aki cikket írt, van, aki lemondott a csokijáról, osztálytársak, szülők, kollégák, barátok. Volt, aki utalt az alapítvány számlájára, volt, aki borítékban gyűjtött. Hetek teltek el az első segítségkérés után, és ugyan példátlan volt az összefogás, mégis még mindig kevés volt. A hétvégén jött aztán egy gimis rendezvény, amiről most olvastam el a cikket. Mit mondjak? Már a második bekezdésnél párásodott a szemem. Aztán a végére folytak a könnyeim. Nagyon örülök neki, hogy sikerült, és megkönnyíti majd az életüket ez a szerkezet. Mert ha már ilyen sors jutott nekik, legalább kicsit legyen jobb.
De örül a lelkem annak is, hogy a cikket olvasva az látszik, a mostani fiatal felnőttek mégsem olyan lelketlenek már. Mert képesek érezni, szeretni, lemondani, áldozatot hozni, és legfőképp... segítő kezet nyújtani valakinek, akinek szüksége van rá.
A cikk szerzőjének azzal a mondatával, hogy - "Jó volt bicskeinek lenni ezen az estén, ami szintén ritkán érezhető" - teljes mértékben egyetértek. Olyan jó lenne, ha ez minden nap elhangozhatna így. Mert olyan kis dolgok is elegek lennének... mégis úgy működünk, hogy csak akkor teszünk, amikor már muszáj.
Van azonban egy kislány közöttük, akinek van két bátyja. Mindketten betegek, Duchenne-féle izomsorvadásuk van. Mit mondjak, még nekem, idegennek is szívszorító látvány, ahogy évről évre hanyatlik az állapotuk. Mikor Patrik első osztályba került, Bence akkor volt másodikos, akkor még látszólag tökéletesen egészséges fiúként rohangált. Miklós akkor már alig tudott menni. Egy évvel később Bencén is látszottak a tipikus tünetek, Miklós pedig tolószékbe került. Mára Bence is tolószékes lett. Érdekes, hogy sosem úgy tekint rájuk senki, mint szánnivaló családra, mert van bennük valami hihetetlen tartás. Az apukában ugyanúgy, mint az anyukában, de a két lánytestvérükben is. A fiúk előtt pedig le a kalappal. Ugyanúgy járnak iskolába, mint bárki más, ugyanúgy tanulnak, csak tesiórán nem tudnak részt venni. De jókedvűek, Bencét szoktam látni a suliban, ahogy az osztálytársaival rallizik a tolószékében. Az anyukájuk tanított engem mikor alsós voltam, nálunk volt gyakorlaton. Sosem fogom elfelejteni, hogy micsoda élmény volt... behozta a gitárját, és énekelt, meg gitározott. :-) Most szülőtársként szoktunk egy tanteremben tartózkodni, és ahányszor találkozunk, mindig eszembe jut, hogy mit nyavalygok én itt mindenféle kis hülyeségen, mikor itt van ő, hihetetlen mit kell végigcsinálnia, és soha, senki nem hallotta panaszkodni, nem kértek segítséget.
Kivéve most. Mert bizony a fiúk azért nőnek, és nehezek, ráadásul annak idején a tetőtérbe kerültek a gyerekszobák. És a tetőtérbe ugye minden hétköznapi családban lépcső vezet. Náluk is az van, mert eszükbe sem jutott akkor, mikor építették a házukat, hogy itt még ez a lépcső sok gondot fog okozni. Most, hogy mindkét fiú tolószékes lett, szükség lett egy lépcsőliftre, ami nem kis beruházás, két és félmillió forint. Kinek telik erre önerőből? Keveseknek.. Így aztán félretéve minden büszkeségüket, most először segítséget kértek.
És ebben a városban, ahol inkább elfordul mindenki attól, ami más, megmozdult valami. Mindenki segített. Ahol, és amiben tudott. Van, aki csak plakátot ragasztott, van, aki cikket írt, van, aki lemondott a csokijáról, osztálytársak, szülők, kollégák, barátok. Volt, aki utalt az alapítvány számlájára, volt, aki borítékban gyűjtött. Hetek teltek el az első segítségkérés után, és ugyan példátlan volt az összefogás, mégis még mindig kevés volt. A hétvégén jött aztán egy gimis rendezvény, amiről most olvastam el a cikket. Mit mondjak? Már a második bekezdésnél párásodott a szemem. Aztán a végére folytak a könnyeim. Nagyon örülök neki, hogy sikerült, és megkönnyíti majd az életüket ez a szerkezet. Mert ha már ilyen sors jutott nekik, legalább kicsit legyen jobb.
De örül a lelkem annak is, hogy a cikket olvasva az látszik, a mostani fiatal felnőttek mégsem olyan lelketlenek már. Mert képesek érezni, szeretni, lemondani, áldozatot hozni, és legfőképp... segítő kezet nyújtani valakinek, akinek szüksége van rá.
A cikk szerzőjének azzal a mondatával, hogy - "Jó volt bicskeinek lenni ezen az estén, ami szintén ritkán érezhető" - teljes mértékben egyetértek. Olyan jó lenne, ha ez minden nap elhangozhatna így. Mert olyan kis dolgok is elegek lennének... mégis úgy működünk, hogy csak akkor teszünk, amikor már muszáj.
Patrik...
..napja van ma. :) És van nekem egy Patrikom, aki ma ünnepli a névnapját. :)
Boldog Névnapot, drága könyvfaló Nagyfiam. :)
2010. márc. 16.
Csak egy kis rövid
Ha majd nem lesz ennyire üres és bénult az agyam, akkor megörökítem a szombati napot, meg majd akkor írok másról is.
Most épp nem megy. Mert olyan világvége hangulatom van.
De állítólag jön a tavasz... hátha hozza magával a jókedvet is.
Most épp nem megy. Mert olyan világvége hangulatom van.
De állítólag jön a tavasz... hátha hozza magával a jókedvet is.
2010. márc. 14.
Majd...
"Barátom kinyitotta felesége komódjának fiókját és ott selyempapírban egy kis csomagot talált, benne egy izgalmas női fehérneművel. Még akkor vették, amikor először jártak New York-ban, 8 vagy 9 éve. A felesége soha nem viselte, egy különleges alkalomra tartogatta. Barátom odament az ágyhoz, és a fehérneműt a többi holmihoz tette, amelyeket a temetkezési vállalattól hozott haza. A felesége már halott volt. Aztán hozzám fordult, és azt mondta: "Ne tartogass semmit különleges alkalmakra: amíg élsz, minden nap egy különleges alkalom."
Azóta fülemben csengenek ezek a szavak ... Ezek változtatták meg az életemet. Ma sokkal többet olvasok, mint korábban, és kevesebbet takarítok. Kiülök a teraszomra, és élvezem a tájat anélkül, hogy a kertben lévő gazra figyelnék. Több időt töltök a családommal és a barátaimmal, és kevesebbet a munkával.
Megértettem, hogy az élet tapasztalatok sorozata, melyeket értékelni kell. Mostantól nem tartogatok semmit későbbre. Minden nap használom a kristálypoharaimat. Ha úgy tetszik, felveszem az új zakómat, amikor vásárolni megyek, és használom kedvenc parfümömet ahelyett, hogy ünnepnapokra tartogatnám. Az olyan kifejezések, mint "majd egy napon" vagy "valamikor" eltűntek a szótáramból. Ha kedvem tartja, mindent itt és most nézek, hallgatok vagy teszek.
Nem tudom, mit tett volna a barátom felesége, ha tudta volna, hogy számára holnap már nem lesz többé (holnap, amit gyakran túl könnyen veszünk). Talán felhívott volna egy pár régi barátot, hogy kiengesztelje őket, vagy bocsánatot kérjen régi viszálykodások miatt. Talán elment volna egy kínai étterembe (a kínai volt a kedvenc étele). Léteznek kis elintézetlen dolgok, melyek nagyon zavarnának, ha tudnám, hogy napjaim meg vannak számlálva. Például idegesítene, ha azokat a barátaimat nem láthatnám többé, akiket én "egyik nap" fel akartam hívni, és azok a levelek is, melyeket "egy napon" meg akartam írni. Idegesítene, hogy hozzátartozóimnak nem mondtam elégszer, hogy mennyire szeretem őket.
Most már nem mulasztok el és nem halogatok semmit, ami az életünkbe örömöt és nevetést hozhat. Azt mondom magamnak, hogy minden nap, minden óra, minden perc különleges.
Ha olvasod e sorokat, add át azoknak az embereknek, akik kedvesek neked. Ha túl elfoglalt lennél ahhoz, hogy egy pár percet szánj arra, hogy ezt az üzenetet másoknak elküldd, és azt mondod magadnak, hogy majd "egyik nap" - a holnap már itt lesz ... és talán már soha nem teheted meg..."
Én innen hoztam.
Azt hiszem, mindannyian úgy élünk, hogy mindig halogatunk valamit. Lehet, hogy semmi sem tűnik akkor fontosnak, mikor épp kimondjuk, hogy "majd", vagy "majd egyszer". És valóban, lehet, hogy nem is fontos. Fontossá akkor válna, ha a "majd"-ból "soha" lenne. Akkor viszont már nem nekünk, a földi életünk végén. Nehéz, sőt majdnem lehetetlen ebben a felgyorsult világban úgy élni, hogy mindig mindent, amit elterveztünk, vagy épp megígértünk betartsuk. Mert kismilliószor ígérem én is a fiúknak, hogy "majd megnézzük", vagy "egyszer majd elmegyünk", valami miatt elfelejtődik. Vagy mert olyan banális.. vagy mert van más, ami sokkal fontosabb.
Alapvetően azért igyekszem, vagy törekszem arra, hogy az ígéretek ne maradjanak mindig azok.. Nem halogatom az érzéseim kimondását, már csak azért sem, mert átéltem már azt, amikor félbemaradt mondat.. és nem volt lehetőség többé befejezni. Az pedig olyan szomorú, és üres-érzés.
Azóta fülemben csengenek ezek a szavak ... Ezek változtatták meg az életemet. Ma sokkal többet olvasok, mint korábban, és kevesebbet takarítok. Kiülök a teraszomra, és élvezem a tájat anélkül, hogy a kertben lévő gazra figyelnék. Több időt töltök a családommal és a barátaimmal, és kevesebbet a munkával.
Megértettem, hogy az élet tapasztalatok sorozata, melyeket értékelni kell. Mostantól nem tartogatok semmit későbbre. Minden nap használom a kristálypoharaimat. Ha úgy tetszik, felveszem az új zakómat, amikor vásárolni megyek, és használom kedvenc parfümömet ahelyett, hogy ünnepnapokra tartogatnám. Az olyan kifejezések, mint "majd egy napon" vagy "valamikor" eltűntek a szótáramból. Ha kedvem tartja, mindent itt és most nézek, hallgatok vagy teszek.
Nem tudom, mit tett volna a barátom felesége, ha tudta volna, hogy számára holnap már nem lesz többé (holnap, amit gyakran túl könnyen veszünk). Talán felhívott volna egy pár régi barátot, hogy kiengesztelje őket, vagy bocsánatot kérjen régi viszálykodások miatt. Talán elment volna egy kínai étterembe (a kínai volt a kedvenc étele). Léteznek kis elintézetlen dolgok, melyek nagyon zavarnának, ha tudnám, hogy napjaim meg vannak számlálva. Például idegesítene, ha azokat a barátaimat nem láthatnám többé, akiket én "egyik nap" fel akartam hívni, és azok a levelek is, melyeket "egy napon" meg akartam írni. Idegesítene, hogy hozzátartozóimnak nem mondtam elégszer, hogy mennyire szeretem őket.
Most már nem mulasztok el és nem halogatok semmit, ami az életünkbe örömöt és nevetést hozhat. Azt mondom magamnak, hogy minden nap, minden óra, minden perc különleges.
Ha olvasod e sorokat, add át azoknak az embereknek, akik kedvesek neked. Ha túl elfoglalt lennél ahhoz, hogy egy pár percet szánj arra, hogy ezt az üzenetet másoknak elküldd, és azt mondod magadnak, hogy majd "egyik nap" - a holnap már itt lesz ... és talán már soha nem teheted meg..."
Én innen hoztam.
Azt hiszem, mindannyian úgy élünk, hogy mindig halogatunk valamit. Lehet, hogy semmi sem tűnik akkor fontosnak, mikor épp kimondjuk, hogy "majd", vagy "majd egyszer". És valóban, lehet, hogy nem is fontos. Fontossá akkor válna, ha a "majd"-ból "soha" lenne. Akkor viszont már nem nekünk, a földi életünk végén. Nehéz, sőt majdnem lehetetlen ebben a felgyorsult világban úgy élni, hogy mindig mindent, amit elterveztünk, vagy épp megígértünk betartsuk. Mert kismilliószor ígérem én is a fiúknak, hogy "majd megnézzük", vagy "egyszer majd elmegyünk", valami miatt elfelejtődik. Vagy mert olyan banális.. vagy mert van más, ami sokkal fontosabb.
Alapvetően azért igyekszem, vagy törekszem arra, hogy az ígéretek ne maradjanak mindig azok.. Nem halogatom az érzéseim kimondását, már csak azért sem, mert átéltem már azt, amikor félbemaradt mondat.. és nem volt lehetőség többé befejezni. Az pedig olyan szomorú, és üres-érzés.
2010. márc. 11.
Így jártunk...
Hogy ne érezzem a pech-szériánkat kicsit sem leáldozóban, tegnap reggel, mikor még csak félig nyitott szemekkel lebotorkáltam a galériáról, elkezdtem ébresztgetni az iskolásokat, és kiértem a konyhába, hogy kakaót melegítsek, megakadt a szemem a konyhaszekrény közepén egy zöld papíron. El nem tudtam képzelni mi az, de tudtam, nem volt ott, mikor én lefeküdtem, tehát párom hajnali hazaérkezésekor jött vele. Kíváncsiságom határtalan, hát felemeltem. Alatta lapult egy sárga színű csekk. Rajta 10.000 Ft-nyi befizetnivaló helyszíni bírság. Kikerekedtek a szemeim, mert épp egy hete emlegettem anyukámnak nagy büszkén, hogy bezzeg a páromat egyetlen egyszer büntették meg, még friss jogsija volt, és a harmincas táblánál ötvennel ment. Na, biztos ezzel követtem el a hibát, és hívtam fel magunkra az univerzum tréfás kedvű akárkijeinek a figyelmét, mert ott állt a csekk. El sem tudtam képzelni, mit követett el hajnali három óra harminc perckor az én szabálytisztelő férjem. Mert tudom, hogy mindig beköti a biztonsági övet, tudom, hogy soha nem iszik, tudom, hogy nem száguldozik, tudom, hogy ellenőrizte nemrég, nincs e lejárva az egészségügyi doboz, nemrég vett új izzókészletet. A zöld papírból nem sok mindent lehetett kivenni. Csak valami szabálysértési kód szerepelt, ahhoz meg ugye nem értek. Mit volt mit tenni, vártam, hogy majd felébred, és akkor elmeséli.
Felébredt. Már kilenckor, mert annyira bántotta az egész dolog, hogy nem bírt aludni. És megtudtam, amitől nem lettem feldobottabb. Decemberben, amikor megérkezett a párom 13. havi fizetése egy régi vágyálmát teljesített belőle. Előre megbeszéltük, hogy ha lesz, akkor megveszi, és örültem is neki, hogy végre futja rá, a mindennapi kiadásaink mellett a havi apanázsból talán soha nem spóroltuk volna össze a vágyott bixenon-izzó-ra valót. Elvittük, beszerelték, örültünk neki. Szép fehér, sokkal jobb fénye van, mint a sima lámpának volt. Direktfeljebb lejjebb lett állítva, hogy ne vakítson el senkit, mert tényleg jóval erősebb, mint az eredeti volt. Ezzel akár vége is lehetne a történetnek, mert ugye szép is, jó is, működik, örülünk. Hát már nem. Mert a rendőr emiatt állította meg. Januártól ugyanis büntethetnek érte (és ugye ha lehet, akkor miért is ne tennék?), egyrészt, mert nincs hozzá automatikus magasságállító, másrészt nincs hozzá fényszórómosó, úgyhogy ez nem szabályos. Párom nem vitázott, nem is olyan fajta amúgy sem, meg különben is tudta ő is, hogy a fényszórómosó kéne. Aztán utánaolvasott a témának (éljen az internet). És nemhogy igaza volt a rendőrnek, de még majd alkalomadtán akár meg is köszönhetjük neki, hogy a hajnali órában jókedvében volt, és "csak" ennyi a büntetés. Merthogy a Nemzeti Közlekedési Hatóság kiadott egy állásfoglalást (ha megtalálom, linkelem) miszerint azokban az autókban, amelyekbe utólag lett beépítve ez a fajta izzó, balesetveszélyes. És hiába a magasságállító, hiába a mosó, akkor sem lehet. Gyárilag nem volt benne, tehát nem is lehet. Ha ők ellenőrizték volna, ott az út szélén kivonták volna az autót a forgalomból. Ennek fényében tényleg hálásak lehetünk a posztoló rend őrének.
Így aztán úgy esett, hogy párom fájó szívvel meghozta a döntést, ennyit nem ér a vágyott fényű lámpa, visszacseréli a régire. Igenám... csakhogy a beázásos-kompresszor fújásos-olajbelekerülős jobb oldali lámpa a régi izzóval kevés lesz, mint sünben a dauer, és akkor meg majd azért büntetik meg. Másfél órás neten keresgélés után (mondom, hogy éljen az internet) meg is találta a nekünk való lámpát egy bontóban (utángyártottat nem mertünk venni), és azon melegében el is ment érte.
Most úgy néz ki, hogy eddig 67 ezer forintban van az a lámpa, (az eredeti ár, a büntetés, és a bontott lámpa ára) vagyis inkább izzó, amit aztán soha többet nem használhatunk.
De nem is ez érdekel annyira. Még adnék mellé akármennyit, hogy ne lássam ezt a csalódást. Mikor úgy örült neki, mint egy kisfiú. Hogy végre sikerült.. És végre neki is van. És most ez valami olyan, mintha évekig vágynék egy piros autóra, és mikor végre megszerzem, rögtön közlik, hogy holnaptól a piros autók kétszer annyiért tankolhatnak csak, mint a többi.
Remélem, ezzel vége szakad ennek a negyedéves sorozatnak.
Felébredt. Már kilenckor, mert annyira bántotta az egész dolog, hogy nem bírt aludni. És megtudtam, amitől nem lettem feldobottabb. Decemberben, amikor megérkezett a párom 13. havi fizetése egy régi vágyálmát teljesített belőle. Előre megbeszéltük, hogy ha lesz, akkor megveszi, és örültem is neki, hogy végre futja rá, a mindennapi kiadásaink mellett a havi apanázsból talán soha nem spóroltuk volna össze a vágyott bixenon-izzó-ra valót. Elvittük, beszerelték, örültünk neki. Szép fehér, sokkal jobb fénye van, mint a sima lámpának volt. Direkt
Így aztán úgy esett, hogy párom fájó szívvel meghozta a döntést, ennyit nem ér a vágyott fényű lámpa, visszacseréli a régire. Igenám... csakhogy a beázásos-kompresszor fújásos-olajbelekerülős jobb oldali lámpa a régi izzóval kevés lesz, mint sünben a dauer, és akkor meg majd azért büntetik meg. Másfél órás neten keresgélés után (mondom, hogy éljen az internet) meg is találta a nekünk való lámpát egy bontóban (utángyártottat nem mertünk venni), és azon melegében el is ment érte.
Most úgy néz ki, hogy eddig 67 ezer forintban van az a lámpa, (az eredeti ár, a büntetés, és a bontott lámpa ára) vagyis inkább izzó, amit aztán soha többet nem használhatunk.
De nem is ez érdekel annyira. Még adnék mellé akármennyit, hogy ne lássam ezt a csalódást. Mikor úgy örült neki, mint egy kisfiú. Hogy végre sikerült.. És végre neki is van. És most ez valami olyan, mintha évekig vágynék egy piros autóra, és mikor végre megszerzem, rögtön közlik, hogy holnaptól a piros autók kétszer annyiért tankolhatnak csak, mint a többi.
Remélem, ezzel vége szakad ennek a negyedéves sorozatnak.
Súly(os) dolgok
A gyerekeim testsúlyával kapcsolatos gondolatok, intézkedések persze nem értek véget azzal az ominózus kardomba dőléssel. Eriknek ugyan már még az egész mizéria kirobbanása előtt kértem laborbeutalót, hogy nézzük már meg, mégis hogy áll a vércukra, koleszterinje, pajzsmirigye. Valahogy úgy éreztem, kell lennie ennek a hihetetlen mértékű hízásnak szervi oka is. Hétfő reggel el is mentünk. Ahogy félt tőle, végül annyira ügyes volt. Egy nyikkanás nélkül csinálta végig, és utána közölte, hogy "hát ez tök jó volt, holnap is jöhetek?" Azért arról sikerült lebeszélnem, hogy minden nap akarjon vérvételre menni, mint ahogy arról is, hogy a hősök igenis mennek iskolába vérvétel után, nem kell nekik utána otthon dédelgettetni magukat. Megkeményítettem a szívemet, és elkísértem a második órára.
Délután elkértem Patrikot az utolsó órájáról, hogy akkor legyünk túl azon a gyerekorvosi látogatáson. Már a váró elől vissza kellett volna fordulnunk, de nem tettük. Hiba volt. Két és fél órát ültünk ott a különböző nemű, korú, betegségű, és származású ember között, a fűtés ment, mintha kint tombolnának a mínuszok, se ablak nyitva, se semmi. A második órában már nagyon ideges voltam, de úgy gondoltam, ha már ennyit kibírtunk, akkor már ugyan nem megyek el.. Végre bejutottunk. Odaadtam a dokinak a védőnő által írt papírt. Aki először megnézte a gyereket, és közölte, hogy ez nem tűnik vészes elhízásnak, nem gondolja, hogy bármit is neki kéne állni vizsgálódni. Táplálkozási tanácsokat viszont adna. Na, mondom, rajta.. Erre közli, hogy az lenne a lényeg, hogy kevesebb kalóriát fogyasszon, mint amennyit eléget. Elég hülyén néztem egy darabig, majd megkérdeztem, hogy és mégis hogy mérjem le mennyi kalóriát éget el? Erre közölte, hogy a neten találok mindenféle táblázatokat, abból ki lehet nagyjából számolni. Mindenesetre ne főzzek zsírral (amúgy sem szoktam), kerüljük a szénhidrátokat, édességet, cukros üdítőt. Rákérdeztem az édesítőre, de persze nem tudott rá egyértelmű választ adni, hogy akkor azzal? Vagy azzal sem? (én ez utóbbira hajlok inkább)Ja, és ajánlatos lenne minden nap sportolni, leginkább úszni. (ehhez már csak valami szponzorra lesz szükség) Mindezek után azért még megmérem a vérnyomását felkiáltással felcsatolta a vérnyomásmérőt a csuklójára. És jött a feketeleves. 121/106 volt a vérnyomása. Nekem sincs ennyi, még három kávé után sem. Mondta, hogy ez bizony magas, de miután ez lehet a rendelőbeli stresszes helyzet következménye is, inkább mérjük otthon egy hétig, napi háromszor, írjam fel, és majd vigyem be neki.
Nem jöttem ki nyugodtabban, mint ahogy bementem. Persze, párom igazi struccpolitikusként azonnal közölte, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja, de hát mérjem, ha attól megnyugszom.
Este megejtettük (hétfő estéről van szó) az első mérést. 99/67 pulzus 69. Ettől egészen megkönnyebbültem. Persze, ha már ott volt a vérnyomásmérő, akkor rögtön jött mindenki, hogy neki is...És miután Erikét is megmértük, jött a következő döbbenet: 124/65 pulzus 81. Na, bravo, mondom... akkor Erikét is mérjük napi háromszor ezután.
Másnap reggel még kétségbeejtőbb módon Eriknek 132/65-öt mértem, Patriké 126/73. Aztán délután kicsit jobb volt a helyzet: Patriké 99/54, Eriké 116/56. Este Patriké 113/59, Eriké 97/56. Szerda reggel Patriké 104/57, Eriké 118/59. Napközben Patriké 91/56, Eriké 112/67. Este pedig Patriké 91/54, Eriké 110/57. Ma reggel Patriké 108/57 (látszik, hogy jól felhúzta magát, hogy kétszer is újrakezdtük), Eriké pedig 100/65.
Elég jól néznek ki a számok, Patrikén azt gondolom, elég egyértelműen látszik, hogy hozzászokott a vérnyomásmérés gondolatához, és már nem vált ki belőle stresszes reakciót. Erik még mindig majd megpukkad közben a visszafojtott nevetéstől, azt találja olyan viccesnek, hogy nem beszélhet közben, és bőszen mutogat. Tehát az övéből is minimum leszámíthatok szerintem 10-eket, akkor kapok reális eredményt. Úgyhogy efelől kezdek megnyugodni.
Közben kedd délelőtt készen lett Erik laborlelete. Minden rendben van. A koleszterinje még alacsony is kicsit, a vérzsírja tökéletes, a vércukrát meg elfelejtették megnézni. De mivel a vizeletében nem találtak cukrot, így nem hiszem, hogy nagyon sok értelme lenne csak emiatt újra megszúratni.
Summa summárum vettem egy mély levegőt, és egyetlen mondattal megvontam a túlsúlyos gyerekeimtől a vacsorát. Na, nem arra kell itt gondolni, hogy szegény gyerekek éheznek. Szó sincs róla. Csak épp öt óra után már maximum egy-egy almát kaphatnak. Első nap Erik krokodilkönnyeket hullajtott, mondván ő nagyon éhes. Nem mondom, hogy könnyű volt megállni, hogy adjak neki, de sikerült. Tegnap is még két alma kellett a túléléshez este hat után, de azt is túlélte.
Egyelőre csak ennyi a nagy változás. Azt a kevés nasit, ami volt eddig is, talán sikerül észrevétlenül eltüntetnem az életükből. De nyilván nem véglegesen és örökre irtom ki. Mert az hülyeség lenne. Reggelire általában olyat kapnak, ami szénhidrátot tartalmaz, lehetőleg édeset, bár Erik jobban örül a szendvicsnek, mint egy kakaós csigának, ebédet az iskolában esznek, három körül hazajönnek, akkor valamivel elütjük az időt, hogy ne akarjanak rögtön enni, és négy-öt között kapnak vacsorát, ami mikor mi.. De még ez az időpont, mikor egy zsemle belefér(het). Öt után nincs kaja. Gyümölcs esetleg, de a banán ez esetben nem gyümölcs. Meglátjuk, ez hogy fog működni, és nyilván még ezen belül lehet alakítgatni, reformálgatni, de ezt attól teszem majd függővé, kinél hogy jön be. Nem akarok hiánytüneteket, nem akarom, hogy rosszul érezzék magukat, és azt sem akarom, hogy azt gondolják, minden a mérleg kijelzője körül forog. Nem méreckedünk, majd csak egy hónap múlva.
És nagyon várjuk a tavaszt, hogy előkerülhessenek végre a biciklik, focilabdák, meg mindenféle kinti játék, mert a mozgás lesz a legjobb barátunk kilócsökkentésben. :)
Délután elkértem Patrikot az utolsó órájáról, hogy akkor legyünk túl azon a gyerekorvosi látogatáson. Már a váró elől vissza kellett volna fordulnunk, de nem tettük. Hiba volt. Két és fél órát ültünk ott a különböző nemű, korú, betegségű, és származású ember között, a fűtés ment, mintha kint tombolnának a mínuszok, se ablak nyitva, se semmi. A második órában már nagyon ideges voltam, de úgy gondoltam, ha már ennyit kibírtunk, akkor már ugyan nem megyek el.. Végre bejutottunk. Odaadtam a dokinak a védőnő által írt papírt. Aki először megnézte a gyereket, és közölte, hogy ez nem tűnik vészes elhízásnak, nem gondolja, hogy bármit is neki kéne állni vizsgálódni. Táplálkozási tanácsokat viszont adna. Na, mondom, rajta.. Erre közli, hogy az lenne a lényeg, hogy kevesebb kalóriát fogyasszon, mint amennyit eléget. Elég hülyén néztem egy darabig, majd megkérdeztem, hogy és mégis hogy mérjem le mennyi kalóriát éget el? Erre közölte, hogy a neten találok mindenféle táblázatokat, abból ki lehet nagyjából számolni. Mindenesetre ne főzzek zsírral (amúgy sem szoktam), kerüljük a szénhidrátokat, édességet, cukros üdítőt. Rákérdeztem az édesítőre, de persze nem tudott rá egyértelmű választ adni, hogy akkor azzal? Vagy azzal sem? (én ez utóbbira hajlok inkább)Ja, és ajánlatos lenne minden nap sportolni, leginkább úszni. (ehhez már csak valami szponzorra lesz szükség) Mindezek után azért még megmérem a vérnyomását felkiáltással felcsatolta a vérnyomásmérőt a csuklójára. És jött a feketeleves. 121/106 volt a vérnyomása. Nekem sincs ennyi, még három kávé után sem. Mondta, hogy ez bizony magas, de miután ez lehet a rendelőbeli stresszes helyzet következménye is, inkább mérjük otthon egy hétig, napi háromszor, írjam fel, és majd vigyem be neki.
Nem jöttem ki nyugodtabban, mint ahogy bementem. Persze, párom igazi struccpolitikusként azonnal közölte, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja, de hát mérjem, ha attól megnyugszom.
Este megejtettük (hétfő estéről van szó) az első mérést. 99/67 pulzus 69. Ettől egészen megkönnyebbültem. Persze, ha már ott volt a vérnyomásmérő, akkor rögtön jött mindenki, hogy neki is...És miután Erikét is megmértük, jött a következő döbbenet: 124/65 pulzus 81. Na, bravo, mondom... akkor Erikét is mérjük napi háromszor ezután.
Másnap reggel még kétségbeejtőbb módon Eriknek 132/65-öt mértem, Patriké 126/73. Aztán délután kicsit jobb volt a helyzet: Patriké 99/54, Eriké 116/56. Este Patriké 113/59, Eriké 97/56. Szerda reggel Patriké 104/57, Eriké 118/59. Napközben Patriké 91/56, Eriké 112/67. Este pedig Patriké 91/54, Eriké 110/57. Ma reggel Patriké 108/57 (látszik, hogy jól felhúzta magát, hogy kétszer is újrakezdtük), Eriké pedig 100/65.
Elég jól néznek ki a számok, Patrikén azt gondolom, elég egyértelműen látszik, hogy hozzászokott a vérnyomásmérés gondolatához, és már nem vált ki belőle stresszes reakciót. Erik még mindig majd megpukkad közben a visszafojtott nevetéstől, azt találja olyan viccesnek, hogy nem beszélhet közben, és bőszen mutogat. Tehát az övéből is minimum leszámíthatok szerintem 10-eket, akkor kapok reális eredményt. Úgyhogy efelől kezdek megnyugodni.
Közben kedd délelőtt készen lett Erik laborlelete. Minden rendben van. A koleszterinje még alacsony is kicsit, a vérzsírja tökéletes, a vércukrát meg elfelejtették megnézni. De mivel a vizeletében nem találtak cukrot, így nem hiszem, hogy nagyon sok értelme lenne csak emiatt újra megszúratni.
Summa summárum vettem egy mély levegőt, és egyetlen mondattal megvontam a túlsúlyos gyerekeimtől a vacsorát. Na, nem arra kell itt gondolni, hogy szegény gyerekek éheznek. Szó sincs róla. Csak épp öt óra után már maximum egy-egy almát kaphatnak. Első nap Erik krokodilkönnyeket hullajtott, mondván ő nagyon éhes. Nem mondom, hogy könnyű volt megállni, hogy adjak neki, de sikerült. Tegnap is még két alma kellett a túléléshez este hat után, de azt is túlélte.
Egyelőre csak ennyi a nagy változás. Azt a kevés nasit, ami volt eddig is, talán sikerül észrevétlenül eltüntetnem az életükből. De nyilván nem véglegesen és örökre irtom ki. Mert az hülyeség lenne. Reggelire általában olyat kapnak, ami szénhidrátot tartalmaz, lehetőleg édeset, bár Erik jobban örül a szendvicsnek, mint egy kakaós csigának, ebédet az iskolában esznek, három körül hazajönnek, akkor valamivel elütjük az időt, hogy ne akarjanak rögtön enni, és négy-öt között kapnak vacsorát, ami mikor mi.. De még ez az időpont, mikor egy zsemle belefér(het). Öt után nincs kaja. Gyümölcs esetleg, de a banán ez esetben nem gyümölcs. Meglátjuk, ez hogy fog működni, és nyilván még ezen belül lehet alakítgatni, reformálgatni, de ezt attól teszem majd függővé, kinél hogy jön be. Nem akarok hiánytüneteket, nem akarom, hogy rosszul érezzék magukat, és azt sem akarom, hogy azt gondolják, minden a mérleg kijelzője körül forog. Nem méreckedünk, majd csak egy hónap múlva.
És nagyon várjuk a tavaszt, hogy előkerülhessenek végre a biciklik, focilabdák, meg mindenféle kinti játék, mert a mozgás lesz a legjobb barátunk kilócsökkentésben. :)
2010. márc. 9.
Heti sokk
Tegnap, azt gondoltam, hogy minden tök jó lesz. Hiszen mi baj is lehetne már? A számítógép működik, a kocsi lámpája alakul, gyerekekkel minden rendben, papírügyeket elintéztem, lehet lazulni. Nos, tévedtem.
Kocsilámpa nemhogy nem alakul, de még talán rosszabb is lett... a kompresszorból valami olajpöttyök kerültek bele, persze sehonnan nem lehet hozzáférni, hogy ki lehessen törölni. Ettől aztán a párom teljesen magába fordult, és ha ő, hát akkor én is. Ez olyan járulékos dolog nálunk.
Azért a könyvtárba sikerült eljutnom, végre... már napok óta nem volt olvasnivalóm, ami kifejezett szenvedést okozott.
Aztán jöttek a gyerekek haza a suliból. Ebben semmi meglepő nincs, ugye, minden nap jönnek, minden nap ugyanakkor. Patrik okozta a sokkot, amit aztán egész délután nem nagyon tudtam kiheverni. Volt a védőnő az iskolában, és küldött papírt. Menjünk szemészeti kontrollra, mert a 78-as helyett 73-ast látott. De még ez sem sokkolt, mert február elején voltunk az éves ellenőrzésen, ahol megnézték géppel, megnézték a sima "táblaolvasós" módszerrel, a saját szemüvegében is, meg a szokásos "hülyerobot" szemüvegben is, amivel próbálgatják a lencséket. Maradt a jobbos +4, a balos +3,25.
A sokkot a másik papír okozta, miszerint keressem fel a gyerekorvosunkat, elhízás miatt. Kétszer megnéztem, nem rosszul látok e. De nem. Végignéztem a gyerekem, és nem látom az elhízottságot rajta. Nem mondom, hogy nincs rajta egy deka fölösleg sem, mert van. Mindig is volt. 3 évesen volt 19,5 kiló. Hat évesen 27,5 kg. Aztán ebből fogytunk egy keveset iskolakezdésre, de az az évi 3-4-5 kiló mindig felcsusszant. Annak idején az én kezdeményezésemre elküldték őt anyagcsere vizsgálatra, ahol kiderült, hogy magas a vérzsírszintje, egy jó évig nem ihatott tejet, kakaót, kerülni kellett a tejtermékeket, a sertéshúst, és persze a szénhidrátokat is. Működött a dolog. Aztán a kontrollvizsgálaton mindent rendben találtak, és azóta mindenki magasról tojt rá a dr. előtagúak közül. Mígnem most a túlbúzgó (egyébként túlsúlyos, de ezt csak a kicsit dühös rosszindulatom mondatja velem) védőnő egy kalap alá vette, és az elhízott kategóriába sorolta a 62 kg-os osztálytárssal is, meg az ötven fölöttivel is, míg egy jó pár gyerek, aki az ő 42 kg-ja, és az ötven között van, valahogy nem került be a statisztikába.
Aznap este kardomba dőltem. Megnéztem a neten a gyerek bmi indexét, enyhén túlsúlyos. Ha már ott jártam, megnéztem a többieket is, Erik súlyosan elhízott (ezt mondjuk valahogy éreztem), Roland pedig túlsúlyos. Az a Roland, akinek látszanak a bordái, és úgy kell beleimádkoznom hétvégén a leves után a másodikat, mert jól lakott már. Kiborultam, mondván, ha háromból háromnak gondja van, akkor én vagyok a hibás. Mert ki más lehetne? Én vagyok az anyjuk, én adok nekik enni, én főzök rájuk (kivéve hét közben). Meg egyáltalán, én vagyok a felelős érte, hogy egészségesek legyenek, erre már most túlsúlyosak, elhízottak...? Nehezen tértem napirendre, folyton kutattam az agyam minden kis zeg-zugában azokat a jeleneteket, amikor mondjuk kétpofára tömik a csoki után a chipset, és még utána keresnek valami kekszet is. Nem akadtam ilyenre.
A fürdőkádban már a könnyeim is folytak, mikor végiggondoltam ennek minden következményét.. amit ugye nap mint nap folyatnak a csapból is az érdekeltek... szívbetegség, asztma, kirekesztés a társadalomból, szívinfarktus.. anyám. És mindemellett itt van a családban karnyújtásnyira az "egészségmánia" szenvedő alanya, végignézzük mindannyian, ahogy egy fiatal nő elfogy, mint a gyertya, tönkremegy, elcsúnyul, és minden gondolata az evés, ugyanakkor egy kis veréb nagyobb adagokat fogyaszt, mint ő. És féltem a fiaimban elültetni még a csíráját is ennek. Mert hiába mondja a statisztika, hogy az anorexia áldozatai többnyire nők, férfiakat ritkán érint, mi van, ha tévednek? Mi van, ha az ilyesmi genetikailag van kódolva, és akármelyik közös őstől örökölhették a hajlamot? Akkor mit mondok majd? Bocs, fiam, csak azt akartam, hogy beleférj a statisztikába a súlyoddal?
Tudom, hogy hülyén hangzik az egész. És azt is tudom, vannak, akik most felsóhajtanak, bár nekik kéne fogyasztani a gyereküket, ahelyett, hogy valahogy próbál beleimádkozni két falat bármit..
A bejegyzés közel egy hete íródik. Mert mélyen gyökerezik bennem minden, és nem vagyok képes jól kezelni a gondolataimat ezzel kapcsolatban. De még messze nincs vége... mondhatnám folyt. köv... avagy lesz ez még rosszabb is.
Kocsilámpa nemhogy nem alakul, de még talán rosszabb is lett... a kompresszorból valami olajpöttyök kerültek bele, persze sehonnan nem lehet hozzáférni, hogy ki lehessen törölni. Ettől aztán a párom teljesen magába fordult, és ha ő, hát akkor én is. Ez olyan járulékos dolog nálunk.
Azért a könyvtárba sikerült eljutnom, végre... már napok óta nem volt olvasnivalóm, ami kifejezett szenvedést okozott.
Aztán jöttek a gyerekek haza a suliból. Ebben semmi meglepő nincs, ugye, minden nap jönnek, minden nap ugyanakkor. Patrik okozta a sokkot, amit aztán egész délután nem nagyon tudtam kiheverni. Volt a védőnő az iskolában, és küldött papírt. Menjünk szemészeti kontrollra, mert a 78-as helyett 73-ast látott. De még ez sem sokkolt, mert február elején voltunk az éves ellenőrzésen, ahol megnézték géppel, megnézték a sima "táblaolvasós" módszerrel, a saját szemüvegében is, meg a szokásos "hülyerobot" szemüvegben is, amivel próbálgatják a lencséket. Maradt a jobbos +4, a balos +3,25.
A sokkot a másik papír okozta, miszerint keressem fel a gyerekorvosunkat, elhízás miatt. Kétszer megnéztem, nem rosszul látok e. De nem. Végignéztem a gyerekem, és nem látom az elhízottságot rajta. Nem mondom, hogy nincs rajta egy deka fölösleg sem, mert van. Mindig is volt. 3 évesen volt 19,5 kiló. Hat évesen 27,5 kg. Aztán ebből fogytunk egy keveset iskolakezdésre, de az az évi 3-4-5 kiló mindig felcsusszant. Annak idején az én kezdeményezésemre elküldték őt anyagcsere vizsgálatra, ahol kiderült, hogy magas a vérzsírszintje, egy jó évig nem ihatott tejet, kakaót, kerülni kellett a tejtermékeket, a sertéshúst, és persze a szénhidrátokat is. Működött a dolog. Aztán a kontrollvizsgálaton mindent rendben találtak, és azóta mindenki magasról tojt rá a dr. előtagúak közül. Mígnem most a túlbúzgó (egyébként túlsúlyos, de ezt csak a kicsit dühös rosszindulatom mondatja velem) védőnő egy kalap alá vette, és az elhízott kategóriába sorolta a 62 kg-os osztálytárssal is, meg az ötven fölöttivel is, míg egy jó pár gyerek, aki az ő 42 kg-ja, és az ötven között van, valahogy nem került be a statisztikába.
Aznap este kardomba dőltem. Megnéztem a neten a gyerek bmi indexét, enyhén túlsúlyos. Ha már ott jártam, megnéztem a többieket is, Erik súlyosan elhízott (ezt mondjuk valahogy éreztem), Roland pedig túlsúlyos. Az a Roland, akinek látszanak a bordái, és úgy kell beleimádkoznom hétvégén a leves után a másodikat, mert jól lakott már. Kiborultam, mondván, ha háromból háromnak gondja van, akkor én vagyok a hibás. Mert ki más lehetne? Én vagyok az anyjuk, én adok nekik enni, én főzök rájuk (kivéve hét közben). Meg egyáltalán, én vagyok a felelős érte, hogy egészségesek legyenek, erre már most túlsúlyosak, elhízottak...? Nehezen tértem napirendre, folyton kutattam az agyam minden kis zeg-zugában azokat a jeleneteket, amikor mondjuk kétpofára tömik a csoki után a chipset, és még utána keresnek valami kekszet is. Nem akadtam ilyenre.
A fürdőkádban már a könnyeim is folytak, mikor végiggondoltam ennek minden következményét.. amit ugye nap mint nap folyatnak a csapból is az érdekeltek... szívbetegség, asztma, kirekesztés a társadalomból, szívinfarktus.. anyám. És mindemellett itt van a családban karnyújtásnyira az "egészségmánia" szenvedő alanya, végignézzük mindannyian, ahogy egy fiatal nő elfogy, mint a gyertya, tönkremegy, elcsúnyul, és minden gondolata az evés, ugyanakkor egy kis veréb nagyobb adagokat fogyaszt, mint ő. És féltem a fiaimban elültetni még a csíráját is ennek. Mert hiába mondja a statisztika, hogy az anorexia áldozatai többnyire nők, férfiakat ritkán érint, mi van, ha tévednek? Mi van, ha az ilyesmi genetikailag van kódolva, és akármelyik közös őstől örökölhették a hajlamot? Akkor mit mondok majd? Bocs, fiam, csak azt akartam, hogy beleférj a statisztikába a súlyoddal?
Tudom, hogy hülyén hangzik az egész. És azt is tudom, vannak, akik most felsóhajtanak, bár nekik kéne fogyasztani a gyereküket, ahelyett, hogy valahogy próbál beleimádkozni két falat bármit..
A bejegyzés közel egy hete íródik. Mert mélyen gyökerezik bennem minden, és nem vagyok képes jól kezelni a gondolataimat ezzel kapcsolatban. De még messze nincs vége... mondhatnám folyt. köv... avagy lesz ez még rosszabb is.
2010. márc. 5.
Szerda
A hét eddig egyetlen jó délelőttje volt a szerdai. A gyerekek elmentek reggel iskolába, óvodába, mi pedig itthon maradtunk kettesben. Már előtte este megbeszéltük, hogy elmegyünk Tatabányára csavarogni egyet, nézelődni, sétálni, vásárolni, meg elvisszük Tatára az inhalátort, kölcsönadási célból. Ez eddig rendben is volt. Annyi azonban itt is közbeszólt, hogy a tervezett kilenc körüli indulás csúszott, mert a kocsink lámpájába a hétvégi mosásnál valahogy víz került, és folyton párásodott, így a párom szétszedte, hajszárítóval szárította. De azért, még ha csúszással is, elindultunk.
Szépen sütött a nap, a kocsiban csend és béke, már ez is maga volt a mennyország. Először Tatára mentünk, ott beszélgettünk is pár percet, majd visszafelé indultunk Tatabányára. Igaz, elgondolkodtunk azon, hogy sétálhatnánk egyet az Öreg-tó partján, de végül úgy döntöttünk, ehhez azért túlságosan fúj a szél. Vásároltunk az egyik barkácsáruházban, megnéztünk egy másik boltot, sétáltunk a "belvárosban", megnéztük a férjem volt iskoláját (semmit sem változott), és kicsit mindketten feltöltődve indultunk haza. Semmi extra, ugyebár, mégis jó volt.
Itthon ebédeltünk, majd én nekiálltam összerendezni a papírokat, hogy majd vihessem a gyerekorvoshoz, a közgyógy igazolványok újbóli igényléséhez. Előrelátóan mindent lefénymásoltam, halvány emlékeim voltak a két évvel ezelőtti ügyintézésről. Gyerekorvosnál azonnal be is jutottam, és két perc múlva már kint is voltam. Na nem azért, mert ez ilyen sima ügy. Fenét. A bőrgyógyász által adott papíron nem szerepelt, hogy "a fent szereplő készítményeket állapot fenntartásához havi rendszerességgel használják". Így aztán átrohantam (szó szerint) a másik rendelőbe, pofátlan módon bekopogtam, és megkértem őket, legyenek szívesek azt a bizonyos mondatot ráírni. Hála a tíz éves (sőt, lassan tizenegy) kapcsolatunknak, nem harapták le a fejemet, és soron kívül megírták, doki újra aláírta, lepecsételte. Elrohantam villámgyorsan lefénymásolni, az idő persze szorított, mert a gyerekorvos elvileg négyig rendel. Visszaértem, bőven időben. Újra bekerültem, ezúttal nekiállt megcsinálni hozzá az igazolást. Igen ám, ment is volna innen már, mint a karikacsapás, ha azok, akik az erre használt programot csinálták, számoltak volna azzal, hogy vannak olyan emberek, akiknek a tartós betegségükhöz magisztrális (gyógyszertárban készített) készítmények kapcsolódnak. De ők ezzel nem számoltak, így minden receptet külön fénymásolva mellékelni kell. Ugye, előrelátóan mindent lefénymásoltam, kivéve egyet. Így volt még egy rohanásom, hogy pótoljam azt a receptmásolatot is. De ezt is megoldottam öt percen belül, így már csak egy fél órát kellett ott ülnöm a gyerekorvosnál, hogy minden gyerekemnek minden igazolását, fénymásolt receptjeit, fénymásolt ambuláns naplóját összerendezzék, és végül egy lezárt borítékban átadják nekem.
Azt már szerencsének fogom fel, hogy ekkor még "csak" öt óra volt, és az okmányirodában (ezen belül van nálunk a szociális iroda) hatig van szerdánként ügyfélfogadás, így simán odaértem. Ott átvettek tőlem minden papírt, lefénymásolták a családi pótlékos igazolást, és már mehettem is. A gyógyszertárba. 18 db receptem volt, és ugyan tudom, hogy az a dolguk ott, akkor is elnézést kértem miatta, hogy ezt így egyszerre zúdítom rá, főleg, mert már egyedül volt a hölgy. Meg mert a magisztrális készítményeket összetevők szerint kell külön beütögetni, miből mennyi van benne, mindenhez külön tégely, külön kupak, és persze minden receptnél külön bepötyögni a taj-számokat, meg minden franckarikát. Olyan negyven percet töltöttem el itt. :D Végül kaptam egy méteres pénztárszalagot, és egy sorszámot, amivel majd másnap mehetek a krémekért.
És akkor három órával az ügyintézés kezdete után már indulhattam is haza. De annak ellenére is, hogy belefájdult a fejem, meg szomjas voltam, meg éhes voltam, meg minden bajom volt, örültem, hogy sikerült mindent elintézni.
Szépen sütött a nap, a kocsiban csend és béke, már ez is maga volt a mennyország. Először Tatára mentünk, ott beszélgettünk is pár percet, majd visszafelé indultunk Tatabányára. Igaz, elgondolkodtunk azon, hogy sétálhatnánk egyet az Öreg-tó partján, de végül úgy döntöttünk, ehhez azért túlságosan fúj a szél. Vásároltunk az egyik barkácsáruházban, megnéztünk egy másik boltot, sétáltunk a "belvárosban", megnéztük a férjem volt iskoláját (semmit sem változott), és kicsit mindketten feltöltődve indultunk haza. Semmi extra, ugyebár, mégis jó volt.
Itthon ebédeltünk, majd én nekiálltam összerendezni a papírokat, hogy majd vihessem a gyerekorvoshoz, a közgyógy igazolványok újbóli igényléséhez. Előrelátóan mindent lefénymásoltam, halvány emlékeim voltak a két évvel ezelőtti ügyintézésről. Gyerekorvosnál azonnal be is jutottam, és két perc múlva már kint is voltam. Na nem azért, mert ez ilyen sima ügy. Fenét. A bőrgyógyász által adott papíron nem szerepelt, hogy "a fent szereplő készítményeket állapot fenntartásához havi rendszerességgel használják". Így aztán átrohantam (szó szerint) a másik rendelőbe, pofátlan módon bekopogtam, és megkértem őket, legyenek szívesek azt a bizonyos mondatot ráírni. Hála a tíz éves (sőt, lassan tizenegy) kapcsolatunknak, nem harapták le a fejemet, és soron kívül megírták, doki újra aláírta, lepecsételte. Elrohantam villámgyorsan lefénymásolni, az idő persze szorított, mert a gyerekorvos elvileg négyig rendel. Visszaértem, bőven időben. Újra bekerültem, ezúttal nekiállt megcsinálni hozzá az igazolást. Igen ám, ment is volna innen már, mint a karikacsapás, ha azok, akik az erre használt programot csinálták, számoltak volna azzal, hogy vannak olyan emberek, akiknek a tartós betegségükhöz magisztrális (gyógyszertárban készített) készítmények kapcsolódnak. De ők ezzel nem számoltak, így minden receptet külön fénymásolva mellékelni kell. Ugye, előrelátóan mindent lefénymásoltam, kivéve egyet. Így volt még egy rohanásom, hogy pótoljam azt a receptmásolatot is. De ezt is megoldottam öt percen belül, így már csak egy fél órát kellett ott ülnöm a gyerekorvosnál, hogy minden gyerekemnek minden igazolását, fénymásolt receptjeit, fénymásolt ambuláns naplóját összerendezzék, és végül egy lezárt borítékban átadják nekem.
Azt már szerencsének fogom fel, hogy ekkor még "csak" öt óra volt, és az okmányirodában (ezen belül van nálunk a szociális iroda) hatig van szerdánként ügyfélfogadás, így simán odaértem. Ott átvettek tőlem minden papírt, lefénymásolták a családi pótlékos igazolást, és már mehettem is. A gyógyszertárba. 18 db receptem volt, és ugyan tudom, hogy az a dolguk ott, akkor is elnézést kértem miatta, hogy ezt így egyszerre zúdítom rá, főleg, mert már egyedül volt a hölgy. Meg mert a magisztrális készítményeket összetevők szerint kell külön beütögetni, miből mennyi van benne, mindenhez külön tégely, külön kupak, és persze minden receptnél külön bepötyögni a taj-számokat, meg minden franckarikát. Olyan negyven percet töltöttem el itt. :D Végül kaptam egy méteres pénztárszalagot, és egy sorszámot, amivel majd másnap mehetek a krémekért.
És akkor három órával az ügyintézés kezdete után már indulhattam is haza. De annak ellenére is, hogy belefájdult a fejem, meg szomjas voltam, meg éhes voltam, meg minden bajom volt, örültem, hogy sikerült mindent elintézni.
Lúdtalpbetét
Annyi minden történt a héten, nekem meg annyira üres az agyam, hogy inkább nem is írtam semmit. Most aztán már kezdett komoly hiányérzetem lenni, hogy a videókon kívül alig jelent meg itt valami a héten, így hát míg megy a mosógép, leültem.
Kedden elmentünk végre megcsináltattuk a lúdtalpbetétet. Természetesen, nehogy simán menjen minden, már hétfő este belekavartak a levesembe, mert közölték a férjemmel, hogy szó nem lehet róla, hogy szabadságra jöhessen. Aztán ezt hamar meggondolták, gondolom rájöttek, hogy ők is jobban járnak, ha adnak a meglévő majdnem harminc napból hármat, amikor kéri, mert aztán meg ott marad, és nézhetnek.. Igaz, a szabadság engedély ellenére is úgy alakult, hogy ő mégsem jött velünk, mert képtelen volt reggel ébren maradni.
Így aztán apósommal és Rolival keltünk útra, felszerelkezve recepttel, meg a számítógép szervizes lapjával, merthogy azért is mehettünk. Ahhoz képest, hogy micsoda forgalom volt, egészen hamar odaértünk, legnagyobb meglepetésemre egy ember volt csak előttünk. Bevallom, azt hittem, így, időpont nélkül tömegek lesznek.. Kedves hölgy fogadott minket, és rögtön közölte is, hogy hát itt bizony baj van, mert a recept lejárt. Itt és most akkor egy életre jegyezze meg mindenki, hogy a gyógyászati segédeszközök receptje harminc napig érvényes. Tipródtunk, hogy akkor mi legyen, hogy legyen. Felajánlották, hogy ők átdátumoztatják a doktor úrral, közvetítő útján, de még bonyolított a helyzetünkön, hogy a közgyógy. igazolvány is lejár a héten, így ebbe már nem fért bele az átdátumoztatás. Isteni szikraként pattant ki a fejemből, hogy a hozzánk lejáró ortopédus a Máv-kórházban (most ÁEK) dolgozik. Apósomat is ő műtötte a térdével. Szerencsére volt neki telefonszám, és még nagyobb szerencsénkre a doktor úr épp ott is volt. Így aztán kaptuk magunkat, receptet, gyereket, és átrobogtunk a Máv-kórházba. Rolikám fülig érő szájjal lépdelt a kórház folyosóján, tudta, hogy ott született, és hihetetlenül büszke volt rá, hogy most megint ott van. A liftben, míg felértünk a hatodikra (számomra ez egy rémálom mindig) egyfolytában mondogatta, hogy "ezt majd elmesélem a fiúknak". Ő nyomta a gombot, ahogy azt egy öt éves nagyfiúnak kell. Dokira szerencsére csak pár percet kellett várni, átdátumozta a receptet, lelkemre kötötte, hogy délután hívjam fel a rendelésen, amikor nálunk lesz, mert neki ezt ott is le kell könyvelnie (éljen a bürokrácia), és már mehettünk is vissza. A kedves hölgy meglepődve fogadott minket újfent, és nem győzött csodálkozni, hogy ezt ilyen gyorsan sikerült nyélbe ütnünk. Pár perc várakozás után jött is egy fiatalember, aki levette a méretet, megnézte, hogy is kell hozzáigazítani a lábához. Miközben elkészült a betét, Roli játszott a váróban elhelyezett búgócsigával, "elolvasta" a kihelyezett mesekönyveket, feltörölte a padlót a nadrágjával, de igazán nem lehet rá panaszom. Megkaptuk az immár saját betétet, és már csak a papírmunka volt hátra, ami körülbelül kétszer annyi időt vett igénybe, mint az összes többi folyamat, de végül persze az is sínen volt.
Még elrobogtunk a számítógépért, kifizettem, átvettem, és már jöhettünk is haza.
Délután már bele is szabtuk a cipőbe a betétet, és Roli felvette. Elsőre közölte, hogy nagyon kényelmes. Aznap nem volt rajta csak két órát, már csak azért sem, mert mondták, hogy szoktatni kell hozzá a lábát. A második óra végén már nem volt annyira kényelmes, és alig várta, hogy levehesse.
Másnap reggel sírva kérte, hogy ne azt a cipőt adjam rá, amiben a betét van, de gonoszanyu énemet elővéve megbeszéltem vele, hogy ha másik cipőt veszünk, abba is át fogom tenni, így mindketten jobban járunk, ha felveszi azt, amiben benne van. Elmagyaráztam, úgy századszorra már, hogy azért kell, hogy szép és egészséges talpa lehessen, hogy majd felnőttkorában ne fájjon miatta a dereka, meg a lábai. Persze, ez egy ekkora gyereket még nem motivál, de mindegy, fontosnak tartom, hogy tudja, mi miért történik.
Még azóta is szoktatjuk a lábát, kicsit mindig növelünk az időtartamon. Arra panaszkodik csak, hogy nyomja a talpa közepét, de az jó jel, mert ott kell, hogy nyomja egy kicsit. Nem sokáig lesz így, mert alakulni fog annyit a lába, hogy már ne is vegye észre, de persze addig neki is, nekünk is kitartónak kell lenni.
Kedden elmentünk végre megcsináltattuk a lúdtalpbetétet. Természetesen, nehogy simán menjen minden, már hétfő este belekavartak a levesembe, mert közölték a férjemmel, hogy szó nem lehet róla, hogy szabadságra jöhessen. Aztán ezt hamar meggondolták, gondolom rájöttek, hogy ők is jobban járnak, ha adnak a meglévő majdnem harminc napból hármat, amikor kéri, mert aztán meg ott marad, és nézhetnek.. Igaz, a szabadság engedély ellenére is úgy alakult, hogy ő mégsem jött velünk, mert képtelen volt reggel ébren maradni.
Így aztán apósommal és Rolival keltünk útra, felszerelkezve recepttel, meg a számítógép szervizes lapjával, merthogy azért is mehettünk. Ahhoz képest, hogy micsoda forgalom volt, egészen hamar odaértünk, legnagyobb meglepetésemre egy ember volt csak előttünk. Bevallom, azt hittem, így, időpont nélkül tömegek lesznek.. Kedves hölgy fogadott minket, és rögtön közölte is, hogy hát itt bizony baj van, mert a recept lejárt. Itt és most akkor egy életre jegyezze meg mindenki, hogy a gyógyászati segédeszközök receptje harminc napig érvényes. Tipródtunk, hogy akkor mi legyen, hogy legyen. Felajánlották, hogy ők átdátumoztatják a doktor úrral, közvetítő útján, de még bonyolított a helyzetünkön, hogy a közgyógy. igazolvány is lejár a héten, így ebbe már nem fért bele az átdátumoztatás. Isteni szikraként pattant ki a fejemből, hogy a hozzánk lejáró ortopédus a Máv-kórházban (most ÁEK) dolgozik. Apósomat is ő műtötte a térdével. Szerencsére volt neki telefonszám, és még nagyobb szerencsénkre a doktor úr épp ott is volt. Így aztán kaptuk magunkat, receptet, gyereket, és átrobogtunk a Máv-kórházba. Rolikám fülig érő szájjal lépdelt a kórház folyosóján, tudta, hogy ott született, és hihetetlenül büszke volt rá, hogy most megint ott van. A liftben, míg felértünk a hatodikra (számomra ez egy rémálom mindig) egyfolytában mondogatta, hogy "ezt majd elmesélem a fiúknak". Ő nyomta a gombot, ahogy azt egy öt éves nagyfiúnak kell. Dokira szerencsére csak pár percet kellett várni, átdátumozta a receptet, lelkemre kötötte, hogy délután hívjam fel a rendelésen, amikor nálunk lesz, mert neki ezt ott is le kell könyvelnie (éljen a bürokrácia), és már mehettünk is vissza. A kedves hölgy meglepődve fogadott minket újfent, és nem győzött csodálkozni, hogy ezt ilyen gyorsan sikerült nyélbe ütnünk. Pár perc várakozás után jött is egy fiatalember, aki levette a méretet, megnézte, hogy is kell hozzáigazítani a lábához. Miközben elkészült a betét, Roli játszott a váróban elhelyezett búgócsigával, "elolvasta" a kihelyezett mesekönyveket, feltörölte a padlót a nadrágjával, de igazán nem lehet rá panaszom. Megkaptuk az immár saját betétet, és már csak a papírmunka volt hátra, ami körülbelül kétszer annyi időt vett igénybe, mint az összes többi folyamat, de végül persze az is sínen volt.
Még elrobogtunk a számítógépért, kifizettem, átvettem, és már jöhettünk is haza.
Délután már bele is szabtuk a cipőbe a betétet, és Roli felvette. Elsőre közölte, hogy nagyon kényelmes. Aznap nem volt rajta csak két órát, már csak azért sem, mert mondták, hogy szoktatni kell hozzá a lábát. A második óra végén már nem volt annyira kényelmes, és alig várta, hogy levehesse.
Másnap reggel sírva kérte, hogy ne azt a cipőt adjam rá, amiben a betét van, de gonoszanyu énemet elővéve megbeszéltem vele, hogy ha másik cipőt veszünk, abba is át fogom tenni, így mindketten jobban járunk, ha felveszi azt, amiben benne van. Elmagyaráztam, úgy századszorra már, hogy azért kell, hogy szép és egészséges talpa lehessen, hogy majd felnőttkorában ne fájjon miatta a dereka, meg a lábai. Persze, ez egy ekkora gyereket még nem motivál, de mindegy, fontosnak tartom, hogy tudja, mi miért történik.
Még azóta is szoktatjuk a lábát, kicsit mindig növelünk az időtartamon. Arra panaszkodik csak, hogy nyomja a talpa közepét, de az jó jel, mert ott kell, hogy nyomja egy kicsit. Nem sokáig lesz így, mert alakulni fog annyit a lába, hogy már ne is vegye észre, de persze addig neki is, nekünk is kitartónak kell lenni.
2010. márc. 1.
Ez is tánc.
Ígérem egy darabig ez az utolsó táncos video. :)De még ezt is meg kell mutatnom. Mert itt meg a gyönyörűséges, nyolcadikos keresztlányom van. :)
Angol keringő, és Anna-polka. :)
Angol keringő, és Anna-polka. :)
Amikor akasztják a hóhért
Már a múlt héten akartam erről írni, csak aztán elfelejtettem. Azon tűnődtem egyik este, nagy ráérő időmben (ez nem igaz ám, mosogatás-rendrakás közben volt), hogy szerintem mindannyian elhatározzuk annak idején, hogy majd amikor nekünk gyerekünk lesz, mi tuti, hogy nem így fogjuk csinálni, ahogy velünk csinálták, mert az milyen már... Azok, amiket biztosan nem fogok mondani, már azok a mondattöredékek is elhangzottak, nevezetesen, "ha leesel, még tuti én is elverlek...", "addig itt ülsz, míg meg nem eszed", és társai. Pedig hogy megfogadtam, hogy ilyet én soha nem fogok mondani. Aztán persze óhatatlanul kicsúszik...
Sokkal tovább tudtam tartani magam ahhoz, ami arra irányult, hogy mi az, amit én soha nem fogok tenni. Azt gondoltam, hogy én soha nem fogom korlátozni a gyerekeimet semmiben, lévén demokratikus szülő szeretnék lenni, mindent meg tudunk majd beszélni, és hagyom, hogy döntsön. Naja.. ez eddig működött is. Még az esti lefekvéseknél is, mert nincs kőbe vésett időpont, hogy márpedig ekkor és ekkor ágyban kell lenni, mégis hogy, hogy nem, legkésőbb fél tízkor a két nagyobb részéről már csend van. Na nem úgy a kis ötéves, akinek még nem sikerült odáig eljutni, hogy saját magával tol ki, ha nem alszik el időben. Meg velem.. mert néha elviselhetetlenül pörög még ilyenkor..
Aztán mostanában rá kellett jönnöm arra, hogy van, még családon belül is, akinek kellenek a korlátok, kőkemény, szigorú szabályok, hogy tudja, mihez tartsa magát, mert a döntés szabadságában elveszik. Befolyásolható a végtelenségig, és a saját kára sem riasztja vissza attól, hogy úgy döntsön, ahogy mondják neki. Így aztán, tőlem nem kicsit idegen módon középső gyerekemnek újabban szabályozva van az élete. Világos, érthető szabályokkal, miszerint kivel nem játszhat, mit nem csinálhat, mikor kell lefeküdnie, meg ilyenek. Fura nekem is, de nála működik. Mert ha azt mondtam neki, Erik, nekem mindegy, kivel játszol, mit játszotok, csak arra figyelj, bajod ne legyen.. abból az lett, hogy belesodródott az események közepébe, mert neki ott kell lennie, és gyakorlatilag hagyta magát tetőtől talpig összesarazni. Így aztán világossá tettük, hogy azzal a fiúval nem. Sem szünetben, sem máskor.
Aztán azt is gondoltam, én naiv, hogy én soha nem fogom "lerázni" a gyerekemet, akármivel traktál is. Aztán ezt is elbuktam. Mert este nyolckor már nem annyira vagyok vevő az iskolai pletykákra, na.
Azt is gondoltam, hogy én majd simán veszek minden akadályt, akármi jön is. Nos, fentiek után gondolom nem meglepő, ha azt mondom, ebben is tévedtem. Mert beköszöntött hozzánk a kiskamaszkor. És hadd ne mondjam, hogy kissé felkészületlenül ért, hogy az én bűbájos, megértő, szófogadó elsőszülöttemből néha váratlanul olyan kis szörnyeteg lesz, hogy csak lesek.. mintha nem is az én gyerekem lenne. Tudom, hogy ez normális, és azt is tudom, hogy szükséges rossz, amin mindannyiunknak át kell esnie. Nyilván neki sem könnyű. De hazudnék, ha azt mondanám, nem hangzott el már az a mondat is egy-egy ilyen "átváltozása" alkalmával, hogy "úgy pofon váglak, hogy a fal adja a másikat" (pedig ez is olyan volt, amit én aztán soha...). Mindez hatványozódik azzal, hogy a középső, minden befolyásolhatóságával együtt utánozná a nagytestvért, aki egyébként is egy bálvány, úgy, ahogy van, és irányítaná a kistestvért, aki pedig egy játékbaba neki még mindig.
Én meg, anyaként állok ott középen, és mélyet sóhajtok. Mert gyakorlatilag nincs itt most semmiféle elvekről, kitartásról szó, egyszerűen csak túlélésre játszom. :D
Sokkal tovább tudtam tartani magam ahhoz, ami arra irányult, hogy mi az, amit én soha nem fogok tenni. Azt gondoltam, hogy én soha nem fogom korlátozni a gyerekeimet semmiben, lévén demokratikus szülő szeretnék lenni, mindent meg tudunk majd beszélni, és hagyom, hogy döntsön. Naja.. ez eddig működött is. Még az esti lefekvéseknél is, mert nincs kőbe vésett időpont, hogy márpedig ekkor és ekkor ágyban kell lenni, mégis hogy, hogy nem, legkésőbb fél tízkor a két nagyobb részéről már csend van. Na nem úgy a kis ötéves, akinek még nem sikerült odáig eljutni, hogy saját magával tol ki, ha nem alszik el időben. Meg velem.. mert néha elviselhetetlenül pörög még ilyenkor..
Aztán mostanában rá kellett jönnöm arra, hogy van, még családon belül is, akinek kellenek a korlátok, kőkemény, szigorú szabályok, hogy tudja, mihez tartsa magát, mert a döntés szabadságában elveszik. Befolyásolható a végtelenségig, és a saját kára sem riasztja vissza attól, hogy úgy döntsön, ahogy mondják neki. Így aztán, tőlem nem kicsit idegen módon középső gyerekemnek újabban szabályozva van az élete. Világos, érthető szabályokkal, miszerint kivel nem játszhat, mit nem csinálhat, mikor kell lefeküdnie, meg ilyenek. Fura nekem is, de nála működik. Mert ha azt mondtam neki, Erik, nekem mindegy, kivel játszol, mit játszotok, csak arra figyelj, bajod ne legyen.. abból az lett, hogy belesodródott az események közepébe, mert neki ott kell lennie, és gyakorlatilag hagyta magát tetőtől talpig összesarazni. Így aztán világossá tettük, hogy azzal a fiúval nem. Sem szünetben, sem máskor.
Aztán azt is gondoltam, én naiv, hogy én soha nem fogom "lerázni" a gyerekemet, akármivel traktál is. Aztán ezt is elbuktam. Mert este nyolckor már nem annyira vagyok vevő az iskolai pletykákra, na.
Azt is gondoltam, hogy én majd simán veszek minden akadályt, akármi jön is. Nos, fentiek után gondolom nem meglepő, ha azt mondom, ebben is tévedtem. Mert beköszöntött hozzánk a kiskamaszkor. És hadd ne mondjam, hogy kissé felkészületlenül ért, hogy az én bűbájos, megértő, szófogadó elsőszülöttemből néha váratlanul olyan kis szörnyeteg lesz, hogy csak lesek.. mintha nem is az én gyerekem lenne. Tudom, hogy ez normális, és azt is tudom, hogy szükséges rossz, amin mindannyiunknak át kell esnie. Nyilván neki sem könnyű. De hazudnék, ha azt mondanám, nem hangzott el már az a mondat is egy-egy ilyen "átváltozása" alkalmával, hogy "úgy pofon váglak, hogy a fal adja a másikat" (pedig ez is olyan volt, amit én aztán soha...). Mindez hatványozódik azzal, hogy a középső, minden befolyásolhatóságával együtt utánozná a nagytestvért, aki egyébként is egy bálvány, úgy, ahogy van, és irányítaná a kistestvért, aki pedig egy játékbaba neki még mindig.
Én meg, anyaként állok ott középen, és mélyet sóhajtok. Mert gyakorlatilag nincs itt most semmiféle elvekről, kitartásról szó, egyszerűen csak túlélésre játszom. :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)