2017. okt. 17.

Kedd

Tök hülyeség, mert ilyen szép időben ki kéne csattannom az energiától és a jókedvtől, ehelyett olyan punnyadt vagyok, hogy az valami szörnyű. Az vigasztal csak, hogy ezzel nem csak én vagyok így, hanem körülöttem még jó sokan, úgyhogy lehet, hogy ez valami általános jelenség lehet.
Szomorú is vagyok, mert a novemberi tréninget le kellett mondanom, az egyik kolleganőmet akkor fogják műteni, és nem tudják megoldani a helyettesítésemet. Azt reméltem, hogy sikerül esetleg még valamikor most, októberben elmennem helyette, de sajnos ez a hajó már elment. Majd jövőre. :) Mindegy, túlélem azért, csak nem esett jól, mert készültem rá, meg vártam, meg minden..
Megvettük ma Patriknak az öltönyt a szalagavatóra. Még jó, hogy elég fáradt voltam már addigra, így nem is jutott eszembe akkor, hogy tulajdonképpen ez egy nagyon megható pillanat. ;)

2017. okt. 16.

Nehéz

Arról már írtam, hogy a nagymamám mennyire árnyéka önmagának szellemileg. A nagyapám múlt heti stroke-ja után úgy tűnik, ő is küzd némi memóriazavarral, mond furcsa dolgokat. Ami így azért elég ijesztő a jövőre nézve, mert eddig azért a nagyapám volt az, aki a mamát leginkább istápolgatta, végtelen türelemmel viselve mindent, amit csak kellett. (lehet, hogy végül ez vezetett ahhoz, ami történt?) Most, ha mindketten ilyen elesett állapotban lesznek, az bizony mindannyiunk életére kihat majd. Mert nem lehet őket egyedül hagyni, figyelni kell, nehogy majd neki akarjon állni fűrészelni, vagy felmászni a tetőre összeszedni a diót, közben meg nagyjából úgy kell tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és észre sem nagyon vennénk, ami történik.
Anyukámra hárul majd a feladat oroszlánrésze, aki remélhetőleg jól bírja majd, és nem rokkan bele ebbe az egészbe.
Az biztos, hogy szomorú lesz az egész, és soha többet egyikük sem lesz már olyan, mint volt. Nem jó ezt átélni, és nagyon nem jó látni, hogy mi minden történik az emberrel. :(

2017. okt. 15.

Glamour napok

Most sem maradtunk ki belőle, bőven időben beszereztem hozzá az újságot. Igaz, aztán a kuponokat èpp az utolsó pillanatban sikerült csak átnèzni, aztán a vásárlást is addig halogatni, hogy a dm-ben már nem is kaptam meg mindent, amit szerettem volna. De sebaj... nemsokára joy-napok, hátha lesz ugyanilyen akció. 
A fiúk jól kigondolták, hogy akkor nekik úgyis kellene nadrág, meg pulcsi (Eriknek konkrètan egy fèl gardrób volt a virtuális kosarában a H&M-ben) 
Erre a vásárlásra ma került sor. Nem jártuk vègig az összes kuponos helyet, a New yorkerben voltunk csak, de lett nadrág is, pulcsi is, meg mèg egy kabát is, ami nem volt betervezve. Magamnak is kinèztem kèt felsőt is, amiről aztán lebeszèltem magam, mint ahogy gyorsan hátat fordítottam a fehèrneműs, cuki pizsamás rèszlegnek is, mert ma èpp a nem annyira szeretem magam napom volt. Nyilván holnap majd már bánni fogom, de sebaj, akkor így jartam. (Vicces, ahogy beírtam ezt, hogy így jártam, a telefonom máris felkínálta, hogy anyátokkal 😂) 
A hètvège megint túl gyorsan eltelt, semmire nem volt elég idő, ès holnap kezdődik a szokásos hètköznapi mindenféle. 

2017. okt. 14.

Pont így

Talán emlèkeztek mèg rá, amikor egyszer, amikor a szeretetről írtam, Balázs a gyerekek "elè" helyeztem. Akkor sokan nem èrtettètek, ès talán meg is "botránkoztatok"ezen. Ma találtam valamit a könyvben, amit olvasok, ami tökéletesen leírja, amit èn is èrzek.
"..ès tènyleg:ha van valaki a családunkban, akit a kedvencemnek mondanèk, az nem más, mint maga Nick. Feltètel nèlkül ès vègtelenül szeretem a gyerekeimet, ès ha kempingezès közben őket is ès Nicket is megmarná egy vipera, ès csak két ellenszèrum lenne a hátizsákomban, gondolkodás nélkül az ő èletüket mentenèm meg. Ès mègis: nincs a Földön mèg egy olyan ember, akinek szívesebben lennèk a közelèben, mint a fèrjem. Ès ezt attól a pillanattól tudom, amikor először találkoztunk. " (Emily Griffin: Szívügyek)
Hát pontosan így van ez.

2017. okt. 13.

Zagyvaság

Na.. elkezdtem egy bejegyzést, aztán vissza is töröltem mindent, amit addig írtam. Ilyen már régen volt, mert általában amikor írok, akkor nem mérlegelek, hogy vajon ki fogja olvasni, vagy azt, hogy akikről tudom, hogy olvasni fogják, azokra milyen hatással lesz. Most sem annyira azért töröltem vissza, mert ez jutott eszembe, sokkal inkább azért, mert rájöttem, hogy annyi türelmem ma este már nincs, hogy azt a témát kellőképpen kivesézzem, félig leírni meg nagyon kár lenne. Na, akiket felcsigáztam, azokat majd egyszer talán kárpótolni fogom. Talán. Mert újabban sok minden marad idebent, olyan dolgok, amiket nem tudok jól megfogalmazni, vagy nincs elég időm jól leírni.
Csodálom is azokat az embereket, akik tudnak úgy foglalkozni a hobbijukkal, hogy az szemmel láthatóan is sok időt és energiát igényel. Persze, tudom én, hogy az ilyesmi kikapcsol, és feltölt, meg minden, de mégis. A blogírásra szánt napi negyed óra-fél óra is néha olyan luxusnak számít, amit már-már sajnálok is. Igaz, még vannak bőven olyan üresjárataim, amikor csak ülök, és bambán nyomkodom a telefonomat, és éppenséggel abban az időben is írhatnék valamit.
Mindig csak ezek a feladatok...

2017. okt. 12.

Ezt elbénáztam

Örök dilemmázó vagyok, ez elég köztudott rólam. Vannak esetek, amikor addig-addig gondolkodom a lehetséges dolgokon, mígnem aztán kifutok az időből, és úgy van, hogy hopp, nem történt semmi.
Általában túllépek ezeken, mondván, hogy jó, hát így kellett lennie, és kész. De vannak olyan esetek, amikor ezen nem lehet túllépni, és legyinteni. Ilyen volt egy csomó másik nap után ez a mai is.
Volt egy csomó ötletem, amivel meg tudtam volna lepni. Volt nem is egy, aminek rendesen utána is jártam, és megnéztem, hogy lehet elintézni, mennyibe kerül, stb. stb. Aztán megtorpantam a megvalósítás pillanatában, elbizonytalanodva, hogy vajon tényleg jó lesz e? Aztán volt, amit kínomban elkotyogtam, és persze, lebeszélt róla. Én balga, hagytam is neki. Némi csalódottsággal ugyan, de mégis hagytam magam meggyőzni, hogy majd máskor, majd egyszer..
Aztán volt a torta-kérdés. Amit én magamban tervezgettem, hogy milyen legyen. Aztán megkérdeztem, hogy milyet szeretne. Aztán kicsit megsértődtem rajta, amikor azt mondta, olyat én úgysem tudok. Aztán végül a fülem hallatára egyeztek meg anyámmal, hogy ő (mármint anyám) milyet süssön neki. Így erről is letettem.
És akkor végül úgy ébredtünk ma, hogy eljött nap, az ő napja, és a hónapok óta tartó tervezgetésből itt álltam a nagy semmivel. Az valósult csak meg csupán, hogy itthon voltunk szabin, és elmentünk este vacsorázni. (de ez utóbbi is annak az évfordulónak az ünneplése volt, hogy ma egy éve végeztek a festők, és tavaly ilyenkor a frissen festett lakásunkban a becsomagolt tűzhely tetején vágtuk fel a tortát). Sosem éreztem még magam ennyire ócskán amiatt, hogy nincs egy kézzelfogható valami sem, amivel megleptem volna őt. Pedig olyan sok mindent szeretnék neki adni, amitől mosolyog, amitől ki tud kapcsolni, amitől jól érzi magát.
De ez volt az utolsó ilyen elbénázott szülinap, az tuti.

Ennyire futotta csak ebéd előtt (és amikor az utolsó két mécsest gyújtottam meg, megjelent :D)


2017. okt. 11.

Telefonhívás

Vannak olyan hívások, amikről az ember azonnal tudja, hogy semmi jót nem jelentenek. Ilyen hívás az, amikor este nyolckor felhív a munkahelyemen az anyám. Ahogy megláttam a számot a kijelzőn, azonnal egy csomóba ugrott a gyomrom, és abban a tizedmásodpercben, ami eltelt onnantól, hogy megláttam, és felvettem, millió szörnyűség jutott eszembe, ami valamelyik gyerekkel történhetett.
Aztán pár tizedmásodpercre megkönnyebbülhettem, amikor meghallottam, hogy velük nincs semmi baj. A nagyapámat viszi a mentő mindjárt. Csak hallgattam a szavakat, hogy nem lát az egyik szemére, hogy lebénult az egyik fele, hogy nagyon fájt a feje, és már tette is le. Én meg ültem ott, és ugyan a fejemben már össze is állt a kép, és gondoltam, hogy na basszus, akkor ez vagy stroke, vagy agyvérzés, de valahogy mégsem fogtam fel, mert délelőtt még pont ugyanúgy volt, ahogy szokott. Hülye az emberi természet, mert amit a saját szemével nem lát, azt nehezen hiszi el. A nagyapámról meg főleg nehéz elhinni, mert ő aztán az összes nyolcvankét évével és minden makacsságával bármikor felmászik papucsban a létra tetejére, és minden gond és félelemérzet nélkül nekiáll akár az áram alatt lévő vezetékeket is össze-vissza kötözgetni.
Azóta már megvan a diagnózis is, stroke, ami elég nagy területet érint a ct szerint. Jelen pillanatban az intenzív őrzőben alszik, miközben kapja az infúziós kezelést. Azt nem lehet tudni, hogy jobban lesz e ettől, és ha igen, akkor mennyi idő kell hozzá, mert teljesen egyénfüggő. Azt hiszem, sok múlik azon, hogy ő mit szeretne. Remélem, hogy még van kedve és ereje küzdeni, mert akkor biztos, hogy talpra áll, és akár jövő ilyenkor megint felmegy a létra tetejére papucsban is.